Hullafoltos, vénhedt, homályos imádságház ez a mi kis templomunk, melyben első bírói ítéletemet ki kell mondanom. Szürke, kietlen kőcsontváz, nedves falain kiütött a zöld nyirok. Repedezett, vedlett, szúette, homályos, amelyben minden porba szakadt. A vörösre mázolt faszentek idétlenül előrenyujtják kezeiket, melyekről letöredeztek az ujjak, s a primitiv képek szemeit megette a salétrom.

Az oltár feletti ismeretlen szentbarát szobor kámzsájában félvak verébfiókák tátogatnak sárga csőrükkel. Egyik tövében a harangozó, másik tövében a halál alszik a hívesben. A gyámfalak erőtlenül dűlnek a százados épület oldalának, s a piszkos ablakokon soha nem hull be a napfény. Ódon, terhes látvány. Egész élethosszra kimerül, aki csak látja.

A hideg végigborzongat, amikor belépek, hogy az első gyóntatást elvégezzem. Szombat délután van.
Az emberek már hazajöttek a mezőről. Nehány vénasszony térdel a padokban és az esteledés homályában olyanok, mintha a kriptából korán feljött szellemek volnának. A gyóntatószék homlokán sárga bendő-lámpa ég ernyedt, gyér fénnyel. Ez is micsoda ijesztő bűnkoporsó, recsegő, ódon, vak trónus. Úgy látszik, még a sevillai zsinat idejéből való. A szakadozott láncú üvegluszteren egyetlen gyertya veti rá szomorú fényét a vén padokban ülők bűnbánati csendjére. Némán jönnek, mintha nem emberek, csak árnyak volnának.
Ki lesz az első? – izgat a gondolat és különös érzések között ülök, stólával árnyalt szemeimet nem merem a közeledőre emelni.

Egyik árny felemelkedik, lassan közeledik, mélyet sóhajtva térdre ereszkedik. Fülemet a gyónószék rácsához hajtom, de szívem izgatottan dobog. Félek is és azt hiszem, sápadt vagyok. Csodálkozom saját vakmerőségemen, hiszen Isten helyett ültem le bocsátani, büntetni ismeretlen életek és sorsok felett ítélni. Szeretnék elfutni, de a belső izgalom leigáz, két térdem egymáshoz verődik és feszülten várok… Forró lehellet éri fülemet és egy tompa emberi hang belesuttog:
– Gyónom a mindenható Istennek… és neked, lelki atyám, ki Isten helyett vagy…
Ismeretlen, meglett, komoly férfi beszél, kinek fia lehetnék. Alázatos, megtört, nyugtalan és bűnös. Bajsza fülemet csiklandja. Röpke büszkeség fut át öntudatomon, de olyan elevenen, hogy még a testem is egyenesre szilárdul tőle és azt gondolom, hogy milyen nagy emberré lettem… Az egész világon milliók fognak lábaimhoz hullani, kik vígasztalást és bocsánatot várnak. Üdvöt és kárhozatot oszthatok fehér kezem mozdulatával, örömöt gyujthatok a szemekben, vagy fényeket olthatok ki. Egyetlen ökölcsapással bezúzhatom a vigyorgó ördög fogait, pár latin szóval letörhetem a tragédiák világsötétítő szárnyát, porba dönthetek és porból teremthetek éppen, mint Ő, az – Isten… Belső elégtételt érzek és titkon örülök, mikor az erős, de megalázott férfiember tompán, fakón a bűnvallásra szánja magát.
– Loptam…

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2014. február 8.