„Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem” (János 20,25) – jelenti ki Tamás apostoltársainak, miután ők beszámolnak neki, hogy találkoztak a föltámadott Jézussal.

Ha a 20. századnak védőszentet választanának, én a bibliai Tamást javasolnám. Hiszen egy srófra jár vele az agyunk: tamáskodunk mi is lépten-nyomon. Semmit nem fogadunk el szíre-szóra. A naiv hit és bizalom korának bealkonyult, helyébe a nyers megtapasztalás igénye lépett. Konokul hajtogatjuk a józan-keserű szentenciát: „Hiszem, ha látom!”

Jó okunk van a kételkedésre: annyiszor visszaéltek már a bizalmunkkal, annyiszor átvertek bennünket – s nem csupán holmi áprilisi tréfákkal. Az emberiség szellemi vezérei évszázadokon át fennhangon hirdették, hogy a tudomány, a haladás, a töretlen gazdasági és ipari fejlődés boldoggá teszi a világot; – és hova jutottunk? Manapság döbbenünk rá: egy nagy szemétdomb és roncstelep tetején ülünk. Lánglelkű ideológusok prédikáltak a szocializmus távlatairól – s lám: sohasem látott önzés és kegyetlenség burjánzik e szép reményekkel kecsegtető társadalmi kísérlet romjain. Az elmúlt évtizedek tűzbe-vízbe mártogattak minket. Aki hétfőn még jó elvtárs volt, forradalmi ifjak példaképe, keddre árulóvá válhatott, a nép „sötétben bujkáló” ellenségévé, szerdán meg már bitófán végezhette. A nagy átmenetek idején megint másfajta metamorfózisok tanúi lehettünk: a kommunizmus zászlóvivői kíméletlen kapitalista kizsákmányolókként léptek színre, ugyanazon történelmi szükségszerűség „dialektikája” szerint. Ennyi keserves tapasztalat nyomán ideje ráébrednünk: minden területen célszerű megrostálni a ránk zúduló információözönt. A szenzáció- és pénzhajhász bulvárlapok például a számmisztikától az UFÓ-hitig bármit megetetnének velünk, a reklámok infantilis ösztönlénnyé zsugorítanák a személyiségünket, ha hagynánk. Ha kihalna belőlünk a kritikai érzék.

Kritikára, józanságra tehát szükség van. És mégis: micsoda kettősség vonul végig a történelmünkön, micsoda kettősség vonul végig a saját lelkünkön! Az ember egyfelől fogékony a csodákra, s ha nem leli meg az igazi csodát, képes magának új, s még újabb bálványokat faragni. Másfelől látható, hallható, tapintható bizonyosságokat keres. József Attila költészetében egészen megrendítő és szívbe markoló e kettős vágy megfogalmazódása:

„Ijessz meg engem, Istenem,

szükségem van a haragodra.

Bukj föl az árból hirtelen,

ne rántson el a semmi sodra.”

Az ember hit nélkül képtelen élni. Megkockáztatom: hit nélkül nem ember az ember. Gondoljunk csak bele: a kisgyermek ismereteinek, világról szerzett tapasztalatainak túlnyomó többségét szülei, nevelői, tanárai közreműködésével gyűjti össze; az ő segítségük nélkül aligha igazodna el a tudás labirintusában. Ilyenformán csatlakozik rá az emberi nem évmilliós kultúrájára. A megismerés alapja mindig a hit, a bizalom: elfogadom, mert tudom, hogy szeretnek, tudom, hogy jót akarnak nekem. Ha nem hinnénk egymásnak, ha nem bízhatnánk egymásban, még azt is mindenkinek személyesen kellene kikísérleteznie, melyik a mérges gomba, melyik az ehető. Ugyanez érvényes a tudományos kutatásban: ha kinek-kinek magának kellene fölfedeznie a tüzet, a kereket és az űrhajót, nem messzire jutnánk. Ám ha az óvodától az egyetemig fokozatosan bevezetik az ifjút a tudomány berkeibe, van remény arra, hogy egyszer majd önerőből tovább lép, s ezentúl ő is gyarapítani fogja a közös kincstárat. Nyilvánvaló: a hit, a bizalom létkérdés. Ha ezt elveszítjük, kezdhetjük elölről a civilizációt. Ha csupán az marad számunkra érték, ami kézzelfogható (látható, hallható, forintosítható) – üressé, tartalmatlanná, értelmetlenné válik az életünk.

Szükségünk van persze Tamás apostol józanságára: „Hiszem, ha látom!” És szükségünk van Saint-Exupéry kiegészítésére: „Jól csak a szívével lát az ember.”

Létrehozva 2013. szeptember 20.