„Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül.” (Péld 11,25)

Igyekeztem belemosolyogni a fényképezőgépbe az élelmiszerüzletben. A könnyek addig híztak a szemem sarkában, hogy nem bírván tartani az egyensúlyt, végiggördültek az arcomon, magukkal húzva egy réteg szempillafestéket.

Egy kisgyerek a csípőmön, egy még a pocakomban, ez bizony nagy nyomás, mikor csak a férjem jövedelméből élünk, akit csak akkor fizetnek, mikor van munka a cégnél. Néha egy darabig minden héten kapott fizetést, máskor hetek múltak, hogy semmit sem hozott haza.

Aznap a boltban olyan szoros volt a büdzsém, hogy a dollárkáim visítottak tőle! A kasszánál bizony ki is kellett szednem néhány dolgot a kosárból, mert nem fért bele a keretbe. Fizetéskor a pénztárosnő ideadott egy kaparós kártyát, ez volt az üzlet aktuális akciója. A vásárlók akkora összeget kaptak vissza, amennyi a kártyán szerepelt.

Egy tízcentessel lekapartam az ezüstös takarást, ami alól előbújt 10$!

Mosolyogva nyújtottam oda a hölgynek, s kértem, rakja vissza a kosárba, amit előzőleg kiszedtünk belőle. „Természetesen! – szólt. – A többit most költi el, vagy majd legközelebb vásárol belőle?”

Zavartan néztem rá. „Milyen többit?” – kérdeztem. Értetlenségemen csodálkozva megmutatta a kártyát: valójában 100$-t nyertem! Mellettem már ott termett egy munkatárs, hogy lefényképezzen, s a képet odarakja a többi mosolygó győztes képe mellé a bolt egyik falán. Az én képem kicsit más volt, mert szempillafestékkel sötétített hálás könnycseppek is színezték a mosolyomat.

Istennek állandóan gondja volt ránk azokban az időkben, gyakran jóakaratú embereken keresztül: élelmiszercsomag volt a kapunkra akasztva reggel, istentisztelet után pénzes borítékot találtunk a kocsi ablaktörlője alá csúsztatva, egy ismerőstől kinőtt gyermekruhákat kaptunk. Megtanultunk takarékosan élni, de Isten eközben is állított olyan helyzetek elé, amikor mi adhattunk. Ha megtettük, visszaszállt ránk az áldás. Néha anyagiakban is, de lelkiekben mindig.

Ma már, noha érzünk olykor anyagi bizonytalanságot, ami a férjem munkájának időszakosságából adódik, nem csak fogadjuk az áldást, hanem többnyire adni is tudjuk. Milyen jóleső érzés névtelenül adni, lopva gondoskodni valakikről, és közben megtapasztalni Isten kegyelmét, és tudni, hogy mindez végső soron az Ő dicsőségét szolgálja. „Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül”- olvassuk a Péld 11,25-ben.

Vegyünk részt Isten munkájában és másokéban, üdítsük fel őket, ahogy Isten is felüdít minket! Ami a miénk – legyen az pénz vagy más tulajdon – végső soron Istené. Amikor adunk – kapunk. Az áldásbumeráng mindig visszatér.

Adódik ma valamilyen alkalom, amikor jóakarattal bánhatsz valakivel? Az egész napjukat besugározhatod. Vagy épp a szempillafestéküket kenheted el vele.

Uram, taníts úgy kezelnem mindent, amim van, hogy közben szem előtt tartsam, hogy mindez a Tiéd. Örömmel adjak, szándékosan keressem, hogyan adhatom tovább másoknak, akik segítségre szorulnak, az áldásokat, amiket Tőled kapok. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2013. augusztus 3.