Ekkor következett az az esemény, amely életem központja, helyesebben kezdete: újjászületés a keresztség kegyelmében.
Ez az esemény bennem olyan rendkívüli forradalmi változásokat eredményezett, egy pillanat alatt annyira megváltoztatta létmódomat, szemléletemet és érzésvilágomat, oly gyökeresen átalakította jellememet, s oly szokatlan nyelven szólaltatott meg, hogy családom riadót fújt.

Előző nap még lázongó, szemtelen fiú voltam, bár statisztikai szempontból kétségtelenül normális, aki az ismeretes gondolatvilágban mozgott, érzelmi nevelése megfelelt, hogy úgy mondjuk, saját kora lehetetlen viselkedésének, végeredményben képes volt mindenre, csupán meglepő lépésekre nem. Másnapra szelíd, csodálkozó, ünnepélyes örömmel telt gyermekké váltam, aki csak nagy nehezen tartotta vissza magát attól, hogy kiárassza benső gazdagságát környezetére, amely zavartan nézte, hogy ez a különleges bogáncs most egyszerre rózsát virágzik.
Mivel azt hitték, meg vagyok babonázva, jónak találták, hogy megvizsgáltassanak egyik meggyőződéses szocialista és ateista orvosbarátunkkal. Ez volt annyira ügyes, hogy nem rendelőjébe hívott, ahol ki se nyitottam volna a szám, hanem otthonába, baráti látogatásra. Csak úgy közvetetten kérdezgetett, nem szívóskodott, látszólag nem is kíváncsiskodott, s csak hosszas köntörfalazás után tért rá az őt érdeklő pontokra. E kötetlen beszélgetések némelyike annyira csodálatba ejtette, hogy apámmal így közölte végkövetytetését: Ez a „kegyelem” volt, a „kegyelem” egyik hatása, semmi több. Nincs semmi ok a nyugtalanságra.
Úgy beszélt a „kegyelemről”, mint valami különös betegségről, felsorolta könnyen felismerhető szimptómáit. A baj természete még nem a betegség? Nem. A hit nem támadta meg az értelmet. Van rá orvosság? Nincs, a betegség magától halad a gyógyulás felé. Ezek az engem hatalmukba kerítő misztikus válságok az én koromban, általában két évig tartanak, nem hagynak sem károsodást, sem nyomot. Csak türelemre van szükség.
Anyám nem kérdezett többet. Átváltozásom reményt ébresztett benne, s ha ezt a vallásnak kell köszönni, nos, volt benne annyi realizmus, hogy egyszerűen hálás volt érte. Apám viszont kezdetben, még mielőtt az orvostudományhoz folyamodott volna, kevésbé mutatkozott hajlékonynak. Attól a néhány embertől, akik oktattak, magyarázták az Egyházat és a kereszténységet, titoktartást kértem. Átláttam, milyen visszatetsző lehet apámnak, a közismert és elkötelezett szocialistának, hogy otthonában saját fia mond neki ellent. Azt hittem, elég elővigyázatos voltam, hogy a kis napihírekben ne szerepeljen katolicizmusra való áttérésem, s így az semmiképp ne váljék politikai szenzációvá.

Sajnos a titok kiszivárgott. s apám a lényeget kivéve, megtérésem minden pontos részletéről egy szélsőjobboldali napilapból szerzett tudomást. Az újság természetesen nem lelkem iránt érdeklődött, jobbára csak azt hangsúlyozta, milyen kevéssé fogott rajtam a szocialista nevelés, hiszen „Assziszi Szent Ferenc társaságát” választottam, nem pedig apám barátaiét. A szempont nem volt valami emelkedett, de az ütés talált. Apám mindebből azt értette meg, hogy a néhány alattomos pap által támogatott jobboldal kihasználta jellemem gyöngeségét és ítélőkészségem hiányát, hogy így intézzen támadást őellene. Ingerült volt, látni sem akart. Hogy nem akart velem beszélni, ez nem volt újság belfortain-i étetszabályunk szerint.    
Egy ideig anyám a szobámba hozta az ételt, aztán valamit enyhült a fogság, visszatérhettem a közös asztalhoz. Ekkor szóltak az orvosnak. Egy bizonyos modus vivendi alakult ki. Elnézték vallási hóbortomat, de csak azzal a feltétellel, hogy tapintatos leszek, mint ahogy ők is azok. Megkértek, ne próbáljam térítgetni húgomat (aki mégis katolikus lett, sőt rá néhány évvel anyám is). Tiszteletben tartva közös megegyezésünket, egy belső katakombafélébe vonultam vissza, pedig úgy tele voltam bizonyossággal és örömmel, s úgy szerettem volna mindezt szétosztani, kiárasztani, prédaként közrebocsátani! Mivel szolgálati lakásban laktunk, kora reggel lopva osontam ki, még mielőtt a házmester megkezdte volna szolgálatát, csatlakoztam kedves sziámi barátomhoz, aki egy utcasarkon várt rám kis kocsijával, aztán együtt mentünk a hajnali misére, a Notre Dame-ba vagy máshová.

Létrehozva 2013. február 7.