Akik taníthattak volna minket, ti. a falu keresztényei, nos azok szintén hallgattak. Egyrészt tapintatból, másrészt meg hogy elkerüljék gúnyolódásunkat. Szabad szemmel nem lehetett látni jámborságuk jeleit, leszámítva „harangzúgásos” ünnepeik süteményeit, fogalmunk sem volt, mit adhatnának nekünk. Hétköznapi erkölcsi életük nagyjából megegyezett a miénkkel, kivéve az engedelmesség és az alázat két sajátos erényét, ami előttünk súlyos hibának minősült. Abban is különböztek, hogy úgy tűnt, valami jutalom érdekében cselekednek, vagy jövőbeli büntetéstől félnek. Ez a zsoldos lelkület nem váltott ki belőlünk túlzott megbecsülést. Nem tudták, amit mi, hogy Jean-Jacques Rousseau egy filozófiai nyilatkozattal eltörölte az áteredő bűnt, és hogy az ember természeténél fogva jó.

Mintha inkább azt hitték volna, hogy az ember természeténél fogva rossz. Az akkori keresztények még nem fedezték fel a természetet, a tudomány ígéreteit és a szabadság jótékony hatalmát. Óvatosan mozogtak a tilalomfák között, nem merték megismerni a dolgokat, éppen csak súrolták a teremtett világot. Nekünk az volt a benyomásunk, félnek az élettől, meg attól, hogy rosszul használjak fel.

Maradt a természet, ami a teremtés álneve alatt megsejtethette volna velünk egy teremtő gondolatát. Az egymás fölfalásának törvénye azonban – ami a kis halat belelökte a nagy hal gyomrába, az antilopot az oroszlán mancsai köze -, egyáltalán nem az evangéliumot fejezte ki. Ráadásul az a gyanakvás, amivel a katolikusok a természetre tekintettek, számunkra még inkább testvérivé tette a természetet. A természet nem volt hivő, így szövetségesünk lett a hívők ellenében. Ha volt is a hívők számára kinyilatkoztatott igazság – amit én majd csak jóval később fogok megismerni -, az a tudományos tapasztalatok és hódítások mérhetetlen területeivel együtt, nekünk a „fölfedezendő” igazság volt. A természetbe zárva ugyanazokat a veszélyeket és ugyanazokat az egyenlőtlenségeket kellett elviselnünk; nos, magunkkal együtt a természetet is a tudomány és a haladás révén véltük üdvözíteni. Ezek fogják majd szélsőségeit mérsékelni és törvényeit emberibbé tenni. Ha mégis tudomásunkra jutott volna, hogy létezik egy Isten, a minket magához vonzó természet csak még jobban elidegenített volna tőle.

Isten azonban, mint már mondtam, nem volt. A menny üresen tátongott, a föld pedig nem volt más, mint vegyi elemek kombinációja, amit a természet vonzó és taszító játéka fantasztikus alakzatokká ötvözött. Ez a természet hamarosan kiszolgáltatja nekünk utolsó titkait is, s ezek között szó sincs Istenről.

Tökéletes ateisták voltunk, olyanok, akik előtt már nem is kérdéses ateizmusuk. Azokat az utolsó harcos antiklerikalistákat, akik nyilvános gyűléseken vallásellenes kirohanásokat rendeztek, sajnáltuk, és egy kicsit lemosolyogtuk: mintha csak a történészek azon erőlködtek volna, hogy megcáfolják a Piroska és a farkas című mesét. Buzgóságuk csak fölöslegesen meghosszabbította az értelem által már réges-régen lezárt vitát.

Mert már nem az volt a tökéletes ateista, aki tagadta Isten létét, hanem akiben Isten létének problémája már föl sem merült.

Leszámítva azt az évi ünnepet, amikor a rét sáros füvébe padokat állítottak, színes papírfüzéreket húztak, zenekar hívta a táncolókat és három bódé átlátszó trükköket kínált, a falu legfőbb szórakozása a politika volt. A választási hadjáratok idején kicsit fölengedett a környék fagyossága, a baloldaliak otthonában kis pezsgés kezdődött (ami a jobboldaliakat illeti: a politika itt olyasféle bűnszámba ment, amit a hierarchia kivételesen engedélyezett ugyan, de erről nem volt illendő a gyerekek előtt beszélni). Vasárnaponként a férfiak eltűntek, s csak jó későn kerültek ismét elő a szomszéd falvakból: elcsigázva. de annál nagyobb hévvel azzal hencegtek, mily nagylelkűen szabták meg az ellenséges párt kapitulációjának feltételeit.

Létrehozva 2019. augusztus 2.