Növekedés a szeretetben

Azt szokás mondani, hogy két ember ,,szereti egymást”, amikor összeházasodik. De az igazi hitnek inkább az a fogalmazás felel meg, hogy ,,egyre jobban fogják egymást önzetlenül szeretni”. A kérdés az, hogy hogyan.

A katolikus válasz pedig:

– imádság által,

– szentáldozás által, és ami meglepő,

– szentgyónás által.

Századok kinyilatkoztatott bölcsessége húzódik meg e válasz mögött. A keresztény házasságot és családot az apostoli időktől napjainkig azok őrizték meg, akik hittek ebben a bölcsességben és megvalósították.

1. Pillanatnyi gondolkodás elég, hogy megértsük, hogy Isten kegyelme nélkül nem hogy növekedni, de még kitartani sem lehet a szeretetben, különösen a hitvesi szeretetben. És mi számunkra a kegyelem legfontosabb forrása, ami mindig rendelkezésünkre áll? Az imádság. Akármennyire megromlott egy házasság, akármilyen tragikus helyzetbe került egy valaha virágzó család, az egyetlen lehetséges módja a hitvesi szeretet helyreállításának vagy a szeretetben való növekedésnek, az imádság. Miért? Mert Isten terve, vagyis a gondviselés szerint sok mindent abból, amire szükségünk van, csak úgy nyerünk el, ha Istentől kérjük. Nem arról van szó, hogy tájékoztatjuk Istent, hogy mire van szükségünk, mintha nem tudná, ha nem mondjuk meg neki. Nem azért kell imádkoznunk, hogy Istent rábeszéljük vagy meggyőzzük, hogy szükségünk van a segítségére. Akkor miért kell imádkoznunk? Saját magunk miatt, hogy alázattal elismerjük Isten előtt, hogy az Ő állandó segítsége nélkül milyen vakok, gyöngék és tehetetlenek vagyunk. Az Ő segítsége pedig, amelyre annyira rászorulunk, nem más, mint a kegyelem.

Nincs más választásunk: vagy imádkozunk, vagy nem kapjuk meg azt a világosságot és erőt, amelyre szükségünk van. A férjek és feleségek vagy imádkoznak, vagy nem kapják meg a kegyelmet még ahhoz sem, hogy a hitvesi szeretetet megőrizzék. Isten megkísértése volna azt föltételezni, hogy imádság nélkül is tudnak növekedni annak a szeretetnek a gyakorlásában, amelyet Szent Pál Krisztus követőitől elvár. Hallottuk, hogy a szeretet nem irigy, a szeretet türelmes, a szeretet mindent elvisel. Házas emberek tapasztalatból tudják, hogy milyen tengernyi türelemre van szükségük, hogy a szeretetüket megőrizzék. Vagy imádkoznak, és akkor türelmes lesz a férj a felesége iránt és viszont, vagy a házasság egyre jobban megromlik, és végül összeomlik. Minden nemzet irodalma tele van boldog és boldogtalan házasságok történeteivel. A sikertelenség legmélyebb oka az imádság hiánya. És minél nehezebb ember a férj, annál többet imádkozzon a feleség, és minél rosszabb a feleség természete, annál többet imádkozzon a férj. Ennek így kell lennie.

Föltehetjük a kérdést: mennyit imádkozzon a férj és feleség, a szülő és gyermek? Annyit és olyan gyakran, amennyire csak lehetséges. Ahogy lélegzetvétel nélkül nem élhetünk, lelki életben maradásunk, a hitvesi hűség és a család biztonsága az imádságon múlik. Nincs más választásunk, hacsak nem az az elrettentő választás, hogy lemondunk természetfölötti életünkről, és többé nem fogjuk tudni szeretni hitvestársunkat, szüleinket, gyermekeinket, testvéreinket úgy, ahogyan Isten akarja.

Nincs túlzás az általánosításban. A hitvesi szeretet kudarca legtöbbször az imádság kudarcában gyökerezik. Ha a hitvestárs hűtlen volt, ha a gyermek hálátlannak bizonyult, nem imádkozhatunk kevesebbet, hanem éppen többet, gyakrabban, bensőségesebben, több alázattal és több bizalommal. Miért? Mert az Úr ezt ígérte: ,,Bármit kérhettek az én nevemben, meg fogom adni nektek”. A titok az, hogy Krisztus nevében kell imádkozni, ahogy Ő akarta. Az egyháztörténelem során emberileg teljesen reménytelen házasságok is sikerültek. Például Szent Mónika, Szent Ágoston anyja azzal térítette meg hitetlen pogány férjét és erkölcstelen gondolkodású fiát, hogy imádkozott.

2. II. János Pál pápa szavai szerint ,,a keresztény házasság valódi forrása az Eucharisztia”. Mit érthet ezen? Azt, hogy keresztény házasság nem maradhat meg az Eucharisztia mint áldozat, mint szentáldozás és mint Krisztus valóságos jelenléte nélkül. Miért nem? Mert a keresztény házasság éltető eleme a keresztény szeretet gyakorlása, viszont a keresztény szeretet merő ábránd, ha nem élteti, táplálja, irányítja és védelmezi a természetfölötti kegyelem szakadatlan áramlása, amelynek pedig Istentől rendelt alapvető forrása az Eucharisztia.

Az Eucharisztia és a hitvesi szeretet ok-okozati kapcsolatban áll. Ez az isteni titokzatos gondviselés része, bizonyosan nem véletlenül. Mit tett Jézus az utolsó vacsorán? Két dolgot: átadta nekünk azt, amit saját parancsolatának nevezett, vagyis hogy úgy szeressük egymást, ahogy Ő szeretett minket; és megalapította az Eucharisztiát. Kellő tisztelettel azt mondhatjuk, hogy nem volt más választása. Nem adhatott emberi erővel megvalósíthatatlan parancsot úgy, hogy ne gondoskodjon a segítségről is, amellyel megvalósítható. Különben a szeretet parancsa holt betű maradt volna. Hívő házas embereknek tisztelniük kell az Eucharisztiát már ahhoz is, hogy a házasságuk egyáltalán megmaradjon, de még inkább ahhoz, hogy erős legyen. Ez nem jámbor szólam, hanem valóságos tény; csaknem két évezred keresztény történelme bizonyítja.

Vajon mi volt az oka annak, hogy a kereszténység kezdetén a pogányok annyira csodálták a családot? A negyedik század elejére a kereszténység annyira megerősödött, hogy Konstantin császárnak nem volt más választása: kénytelen volt megengedni a keresztényeknek a szabad vallásgyakorlást, miután annyi vér folyt az üldözés alatt. A pogányok először hitetlenkedve nézték, hogy a keresztények a házasságon kívül tisztaságban élnek, a házasságban pedig hűségesek, nem válnak el, nem házasodnak újra, és nagy családot nevelnek. Mit láttak? Hogy a korai Egyházban a keresztények mindennap szentmisén vettek részt és szentáldozáshoz járultak. A katolikus világban mindenütt egyre jobban terjed az Eucharisztia állandó imádása. A pápa arra buzdítja a püspököket világszerte, hogy egyházmegyéjükben ne csak engedélyezzék, hanem szorgalmazzák is a szentségimádást, lehetőség szerint a hét minden napján éjjel is, nappal is. Végül is az Oltáriszentségben ugyanaz a Jézus van jelen, aki a kánai menyegzőn első csodáját művelte, és Ő kész megtenni azt a csodát is, hogy önző embereket szerető családok önzetlen tagjaivá változtasson.

3. Még egy eszköze van annak, hogy a házasok megmaradjanak a krisztusi szeretetben: a szentgyónás szentsége. II. János Pál pápa igen világosan fogalmazott ebben a kérdésben. Mint Krisztus helytartója abban a korszakban, amikor a nyugati világban a családi élet olyan ingatag, mint még soha, jól tudta, hogy micsoda bűnös nyomás nehezedik a katolikusokra, hogy ahhoz a nem-keresztény erkölcshöz igazodjanak, amelyet maguk körül látnak. Érdemes teljes egészében idézni, amit a bűnbocsánat szentségéről mond.

A keresztény családon belüli megbánásnak és kölcsönös megbocsátásnak, amelyet a családtagok a mindennapi életben annyiszor gyakorolnak, különleges szentségi jele van a bűnbánat szentségében. A házastársakra vonatkozóan VI. Pál pápa így írt a Humanae vitae kezdetű enciklikában: ,,Ha pedig bűnük még fogva tartaná őket, ne csüggedjenek, hanem alázatosan és állhatatosan meneküljenek Isten irgalmához, amelyet a bűnbánat szentsége bőségesen áraszt.” E szentségnek különleges hatása van a családi életre: miközben a házastársak és az összes családtagok a hit által megértik, hogy a bűn nem csupán az Istennel kötött szövetséggel ellenkezik, hanem a házastársak szövetségével és a család közösségével is, találkoznak Istennel, ,,aki gazdag az irgalomban”, s aki – mivel a bűnnél erősebb szeretettel szeret – megújítja és tökéletesíti a házastársi szövetséget és a családi közösséget. (Familiaris Consortio, 58.)

Bár az irat, amelyben a pápa a fenti szavait olvassuk, úgynevezett ,,apostoli buzdítás” (exhortatio), valójában parancsoló jellegűnek is mondható. A férjek és feleségek, az apák és anyák, a testvérek mind bűnösök. Szükségük van a szentgyónás szentségére, hogy igazán hozzájussanak Isten kegyelméhez, aki azért lett ember – saját szavai szerint -, hogy a bűnösöket üdvözítse.

Minthogy ez a szentség különösen fontos, érdemes röviden végiggondolni öt szokásos elnevezésének az értelmét.

– A bűnbánat szentsége. Miért? Mert ebben a szentségben megbánjuk, ami rosszat tettünk. Sajnáljuk, hogy az igazságos és jóságos Istent megbántottuk, és ígérjük, hogy a jövőben jobbak leszünk.

– A gyónás szentsége, mert isteni törvény kívánja meg, hogy súlyos bűneinket pontosan megnevezzük, és arra is buzdít, hogy kisebb bűneinket is bevalljuk.

– A megtérés szentsége, mert megadja a szükséges erőt, hogy bűneinktől elforduljunk és Isten barátságához és hűségesebb szolgálatához visszatérjünk.

– A bűnbocsánat, vagyis kiengesztelődés szentsége. Miért? Mert bizonyosak lehetünk, hogy kiengesztelődünk Istennel, aki ellen vétkeztünk. Krisztus azt mondta az akkori bűnbánóknak: ,,Bűneitek meg vannak bocsátva. Menjetek, és többé ne vétkezzetek.” Ugyanezt mondja ma is nekünk a papi feloldozásban, amelyet a bűnbocsánat szentségében kapunk.

– A megbékélés szentsége, mert egyik hatása az, hogy a bűnbánó embernek olyan lelki békét ad, amelyet csak az kaphat meg, akinek a bűneit megbocsátották. Miután rosszat tettünk, bűnösnek érezzük magunkat, és ez nem pusztán valami kellemetlen lelkiállapot. A bűntudat Isten kegyelmének kisebb vagy nagyobb mértékű elvesztése, amelyet ebben a szentségben visszakapunk.

Miért veszekedik a férj és feleség? Hogyan lehetnek súlyos, elkeseredett ellentétek két olyan ember között, akik ünnepélyesen megígérték, hogy egymást halálukig szeretni fogják? Az alapvető oka ennek az, hogy nincs béke a lelkükben. A bűnösöknek nincs béke a lelkében. Vagy helyreállítjuk lelkünk békéjét, vagy nehezen elviselhetők leszünk mások számára, esetleg olyanok, akikkel emberileg szólva lehetetlen együtt élni. A család minden tagjának meg kell szabadulnia a bűneitől. A megbékélés szentsége szükséges ahhoz, hogy olyan családokban, amelyekben feszültség van, helyreálljon a béke.

Felbonthatatlanság

A felbonthatatlanságon azt értjük, hogy a keresztény házasság állandó érvényű. Sem a házastársi beleegyezés visszavonása, sem bármely emberi hatalom föl nem bonthatja. A szentségi házasság állandósága a Szentíráson alapul, és a katolikus Egyház mindig is tanította. Jézus már a hegyi beszédben kijelentette, hogy ,,aki elbocsátott nőt vesz feleségül, házasságot tör” (Mt 5,32).

Amikor a farizeusok azt akarták minden áron megtudni Jézustól, hogy milyen esetben szabad elválni és újraházasodni, Ő azt felelte, hogy a válás ,,csak szívük keménysége” miatt volt megengedve a zsidóknak. De: ,,Mondom nektek: aki elbocsátja feleségét – hacsak nem paráznasága miatt -, és mást vesz el, házasságot tör” (Mt 19,7-9).

Szent Márk, aki a pogányságból megtértek számára ír (a pogányságban az asszonyoknak törvényes joguk volt arra, hogy elváljanak férjüktől), felidézi Krisztus tanítását, hogy ,,ha a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, szintén házasságot tör” (Mk 10,12). A katolikus Egyház az apostoli idők óta úgy értelmezi ezeket az újszövetségi részleteket, hogy

– a házasságtörés feljogosítja a házastársat arra, hogy különváljon a bűnt elkövető házastársától, de érvényesen új házasságot nem köthet az ártatlan fél sem; és

– ha két keresztény érvényes házasságot köt, akkor részesülnek a házasság szentségében, és ez elég kegyelmet ad nekik ahhoz, hogy házasságukat halálukig fenntartsák.

Ezek szerint három feltétele van annak, hogy egy keresztény házasság abszolút felbonthatatlan legyen:

1) mindkét házastárs még a házasság előtt érvényesen meg legyen keresztelve;

2) házassági szerződésük érvényes legyen, azaz kellően tisztában legyenek azzal, hogy mit jelent a keresztény házasság, és szabad elhatározásból házasodjanak össze;

3) a tényleges egyesülés (,,elhálás”) megtörténjen.

A keresztény házasságnak egyik tulajdonsága sem volt több próbának kitéve, mint a felbonthatatlanság. Ez volt az elsődleges oka annak, hogy az emberek elhagyták a katolikus Egyházat, hogy egész nemzetek szakadtak el a katolikus egységtől, és hogy állami hivatalok avatkoztak be, hogy lehetővé tegyék a válást és újraházasodást a megkereszteltek számára. A történelem tanúsítja, hogy mindez milyen feszültségeket okozott a katolikus házasság intézményében. Egyben arról a természetfölötti – mert emberfölötti – erőről is tanúskodik, amelyet a házasság szentsége nyújt azoknak, akik várják, hogy Krisztus erkölcsi csodát tesz érdekükben, mert hisznek az Ő nevében.

Az bizonyos, hogy Isten megadja a kegyelmet a keresztény házasság fenntartásához, de ezzel a kegyelemmel együtt kell működnünk. A házasoknak szabad akaratuk van. Ennek a szabadságnak legjobb felhasználása az, ha élnek azzal a természetfölötti világossággal és erővel, amelyet az imádság és a szentségek révén kapnak. De azt is látnunk kell, hogy a világ, amelyben élnek, sok szempontból elkereszténytelenedett. Botrányos a házasság, és ennek következtében a család ingatagsága. Ráadásul ezek a példák széleskörű utánzásra vezetnek. Ez a botrány lényege: erkölcstelen magatartásra csábítás.

A tömegtájékoztató eszközök

A modern gondolkodás leghatékonyabb befolyásolói közé tartoznak a tömegtájékoztatás eszközei. A tizenhatodik században egész nemzetek gondolkodását és életét változtatta meg a könyvnyomtatás feltalálása. Óriási jelentősége volt annak, hogy egy könyvet ki írt, és hogy milyen gondolatokat adott elő. Loyolai Szent Ignácot például az térítette meg, hogy olvasta Krisztus életét és a szentek életének egy nyomtatott gyűjteményét. Kortársa, Machiavelli a modern államiság gondolatait hintette el A fejedelem című művében és egyéb könyveiben, azt tanítva, hogy a cél bármilyen eszközt szentesít, még Isten törvényeinek is meg kell hajolniuk, ha egy ország földi jólétének biztosításáról van szó. A huszadik században a sajtó mellett az elektronikus tömegtájékoztató eszközök alakítják százmilliók erkölcsi gondolkodását – azok elveinek megfelelően, akik ezeket az eszközöket kezükben tartják.

Akik úgy gondolkodnak, hogy a házasság egész életre szóló elkötelezettség, azoknak egyetlen lehetőségük van. Nagy óvatosságot és állandó éberséget kell tanúsítaniuk mindazzal szemben, amit nyomtatásban olvasnak, rádióban hallanak és televízióban látnak. Különben elkerülhetetlenül a szexuális szabadosság válik erkölcsi normává, Krisztus tanítását pedig elutasítják, mint egy tudomány-előtti korból megmaradt kuriózumot.

A hit megértése

Mi, katolikusok, nem vonulhatunk egyszerűen védekező állásba, ha vallási meggyőződésünk mellett ki akarunk tartani. Növekednünk kell hitünk megértésében. Ez jelen esetben az a kinyilatkoztatott igazság, hogy a házasság egész életre szól.

Hogy rendszeresen olvassunk tiszta szellemű katolikus irodalmat, foglalkozzunk a Szentírással, valamint a kereszténység nagy tanítómestereivel, képtelen gondolatnak tűnhet. Pedig ez a követendő út az olyan család számára, amely növekedni akar a hit erényében.

Az egészen nyilvánvaló, hogy olyan házaspárok, akik el akarják mélyíteni egész életre szóló elkötelezettségüket, olyanokkal érintkeznek, akik szilárd házasságban élnek. Hajlunk arra, hogy hasonlóvá váljunk azokhoz, akiket tisztelünk, és természetszerűen utánozzuk azokat, akiknek a társaságában mozgunk. Ezt a megfontolt társaság-keresést már gyermekkorban el kell kezdeni. Avilai Szent Teréz egy kevésbé ismert mondása szülőknek ad tanácsot gyermekeik nevelésére.

Ha tanácsot kellene adnom, azt mondanám a szülőknek, hogy nagyon gondosan válogassák meg, kivel engedik gyermekeiket barátkozni. Sok rosszaság ebből származik, minthogy természetünknél fogva jobban hajlunk a rosszra, mint a jóra. (Önéletrajz, 2.).

Hitünket olyan emberektől kaptuk, akikben élt a hit, növekedését is hívő emberek segítették. Azok, akik Krisztusnak a házasság állandóságáról szóló kemény tanítását hittel fogadják, bizonyára gyermekkoruktól fogva olyan emberek jó példájából merítenek erőt hitükhöz, akik ugyanebben hisznek.

Gyakorlati tanácsok

Vannak bizonyos erkölcsi és lelki jellegű gyakorlatok, amelyek az Egyház bölcs tanítása szerint szükségesek a házasság megőrzéséhez.

1. Amint már többször említettük, a házasok legyenek imádságos lelkű emberek, ha azt akarják, hogy házasságuk maradandó legyen. Főként hitbéli meggyőződésüket kell erősíteniük. Csak meggyőződéses emberek lehetnek bátrak. Hitük alapján értelmüknek is meg kell győződnie, hogy Isten házas életük valamennyi megpróbáltatásában gondviselésszerűen jelen van. Hogy egy nehéz természetű férj vagy feleség szavaiban és tetteiben az Ő titokzatos gondviselését ismerjük fel, az mélységes hitet kíván, és semmi sem mélyíti hitünket annyira, mint az állandó imádság gyakorlata.

2. A mindennapos lelkiismeret-vizsgálat feltétlenül megerősíti a keresztény házasságot, mert azzal a házasok ellenőrzik, hogy hogyan teljesítették kötelességeiket, mint férjek, feleségek, apák és anyák. Az erkölcsi rend megsértése, ha nem orvosolják, megbontja a házasság szilárdságát. Az esténkénti becsületes önvizsgálattal együtt kell járnia a bánat rövid felindításának, valamint az elhatározásnak, hogy másnap kedvesebbek, figyelmesebbek, türelmesebbek, okosabbak, kevésbé lusták, kevésbé bőbeszédűek és kevésbé önzők leszünk. Szent Ignác a Lelkigyakorlataiban úgy gondolja, hogy napi lelkiismeret-vizsgálat nélkül lehetetlen növekedni az életszentségben, ami házasok számára a jellem szilárdságában való növekedést is jelenti, ami pedig a tartós házasság sziklaalapja.

3. Akármilyen nehéznek tűnik is, a házastársaknak és szülőknek szabályosságot kell kialakítaniuk az életükben. A rendszeresség szilárdságot eredményez, a rendszertelenség bizonytalanságra vezethet. Különös, hogy az üzleti és tudományos életben milyen sok szabályt tartunk szükségesnek, de a család életét mennyire véletlenszerűnek és kiszámíthatatlannak fogadjuk el.

4. A szabályosság bizonyos fokú előrelátást és tervezést tételez föl a férj és feleség részéről. Egy szilárd házasság nem csak úgy ,,történik”. Bölcs előregondolás kell hozzá, napokra, hetekre, esetleg hónapokra kiterjedő. Ez azt is jelentheti például, hogy a család szilárdsága megőrzése érdekében valamelyik félnek meg kell változtatnia valamilyen kedvenc szokását a házastársa kedvéért.

5. A házasoknak időnként felül kell vizsgálniuk életmódjukat. Nem élnek-e olyan életet, amely meghaladja anyagi lehetőségeiket? Dolgozik- e a feleség vagy édesanya? Van-e rá szükség? Kialakult egy társadalomfilozófia, amely szerint a nőknek is házon kívül kell dolgozniuk ahhoz, hogy ,,hasznos” munkát végezzenek. Ennek eredményeképpen egyre több anya dolgozik, és a család sok fontos funkcióját az állam veszi át.

6. A jó házasságért meg kell dolgozni, a szilárd jellem munkájának lesz az eredménye. A férjnek és feleségnek tudnia kell, hogy mire van leginkább szüksége a másiknak, ebben nyilvánul meg a nagylelkű szeretet. Mindaz, amit Szent Pál a keresztény szeretetről mond, jellemzi a jó házasságot is. Az önzetlen szeretetnek ezt az állandóságát semmi sem pótolhatja. Mindenképpen olyan szeretetnek kell lennie, amely nemcsak szavakban vagy érzelmekben mutatkozik meg, hanem tettek is bizonyítják. A férj és feleség olyan bensőséges közelségben él, ami minden színlelést kizár. A házasság szilárdságának csakis a krisztusi szeretet lehet az alapja.

A gyermekek

Az úgynevezett modern világban a házasság legvitatottabb kérdése a házasság termékenysége és a gyermekek fölnevelése. A katolikus családban ez nem csupán a fizikai, vagyis természetes életátadást és gondozást jelenti, hanem magába foglalja, mégpedig hangsúlyozottan, a lelki életadást és nevelést is. Ezért ezt a jelentős témát mindkét szempontból külön-külön is meg fogjuk vizsgálni.

A természetes életátadás és gondozás

Nem célunk itt, hogy arra a vitára irányítsuk a figyelmet, amelynek az Egyház szükségszerűen részese lett, mert következetesen elutasítja, hogy a gyermekáldást és a házastársi kapcsolatot egymástól különválassza. Valójában nincs is itt vita, mivel az Egyház sohasem tagadhatja meg az isteni törvény tanítását, miszerint a hitvesi ölelés, mint a hitvesi szeretet szép kifejezése sohasem zárhatja ki a gyermekek elfogadását.

A kereszténység hajnalán

Láttunk már valamit abból, hogy milyen volt a házasság a Római Birodalomban Krisztus korában. Azt is tudnunk kell, hogy mennyire elterjedt volt a gyermekek születésének korlátozása. A hellénista és a római világot abban az időben a túlnépesedés fenyegette. A birodalom anyagilag fejlettebb részein gyakran csak egyetlen gyerek volt a családban. A rabszolgákat és szolgákat kivéve, ritka volt az olyan család, amelyben négy vagy öt gyerek volt. Két fiú volt kívánatos, mert hátha egyikük meghal; és nem sok olyan család volt a római polgárok között, amely egynél több lányt nevelt fel. A lány tehernek számított, főként azért, mert amikor férjhez ment, a családnak hozományról kellett gondoskodnia. Általában az elsőszülöttet megtartották, ha egészséges volt, a beteg csecsemőket viszont születésük után hamarosan megölték.

A csecsemőgyilkosság a túlnépesedésnek csak egyik megoldása volt. Magzatelhajtást is végeztek, különösen ha meg tudták fizetni a szükséges szereket, de ez gyakran az anya halálával járt. Az újszülöttektől igen egyszerűen szabadultak meg: a nem kívánt gyermeket kirakták a szemétdombra vagy valami elhagyatott helyre, hogy ott meghaljon; esetleg rabszolgakereskedők vitték el vagy vették meg. A lány csecsemőket néha azért vitték el, hogy prostitúcióra neveljék őket.

A Krisztus előtti zsidó hagyomány szerint a gyermekeket fogantatásuktól kezdve védte a törvény. Ezzel szemben a görögök és rómaiak az újszülöttet nem tekintették a család tagjának addig, amíg az apja el nem ismerte gyermekének. Volt egy formális szertartás, melynek eredményeként a gyermeket törvényesen emberi lénynek nyilvánították és befogadták a ,,családba”.

A megtestesülés: Isten gyermekké lesz

Isten megtestesülése nyilatkoztatta ki a világnak a házasság termékenységének méltóságát. Amikor Isten emberré lett, emberi gyermekként lépett a világba, szűz anyjának a méhében a Szentlélek erejétől foganva. Ez az az alapigazság, amely megmutatja a gyermek értékét a keresztény házasságban. Hisszük, hogy Istennek nem okvetlenül kellett emberi természetet fölvennie ahhoz, hogy megváltsa a világot. Szabadon választotta azt, hogy gyermekként jöjjön közénk. Bizonyára azt akarta ezzel megmutatni, hogy szemében milyen értékesek a gyermekek, mert öröktől fogva elhatározta, hogy a gyermekség valamennyi szakaszán végig fog menni a fogantatástól kezdve a csecsemőkoron át az ifjúkorig.

Krisztus és a kereszténység

Mindhárom szinoptikus evangélista igen részletesen számol be az Üdvözítőnek a gyermekekkel való bánásmódjáról, de közöttük Szent Márk beszámolója a legrészletesebb.

Kisgyerekeket hoztak hozzá, hogy tegye rájuk a kezét. De a tanítványok elutasították őket. Amikor Jézus észrevette, helytelenítette. ,,Hagyjátok – mondta -, hadd jöjjenek hozzám a kicsinyek, ne akadályozzátok őket, hisz ilyeneké az Isten országa. Igazán mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyerek, nem jut be oda.” Azután ölébe vette és kezét rájuk téve megáldotta őket. (Mk 10,13-16)

Nem véletlen, hogy ez az elbeszélés éppen attól az evangélistától való, aki a pogányságból megtértekhez szólt, azokhoz, akik között a fogamzásgátlás, a magzatelhajtás és a csecsemőgyilkosság olyan elterjedt volt. Még ha megengedték is, hogy a gyermek megszülessen és életben maradjon, a kereszténység előtti Római Birodalom általános magatartása a józan megfontoláson alapult. A gyermekekre gazdasági és katonai szempontból szükség volt, hogy elvégezzék a szükséges munkát, és újoncai legyenek a hadseregnek.

Krisztus eljövetele új értelmet adott a gyermeknevelésnek. A gyermekek vállalásának és fölnevelésének célját olyan erkölcsi magaslatra emelte, amely addig ismeretlen volt, még a Krisztus-előtti zsidóságban is. Ez a cél a Krisztustól sugalmazott Isten-szeretet gyakorlati megvalósítása volt. Amikor Jézus azt mondta: ,,Hagyjátok, hadd jöjjenek hozzám a kicsinyek”, többet mondott, mint amit az evangéliumi jelenet tartalmazni látszik. Nemcsak megfeddte a tanítványokat, mert meg akarták akadályozni az édesanyákat abban, hogy gyermekeiket odavigyék hozzá, hogy megérintse és megáldja őket. Azt nyilatkoztatta ki házas követőinek, hogy ne csak azért neveljenek gyermekeket, hogy az emberiség növekedjék és sokasodjék, ahogy a Teremtés könyvében olvassuk; és ne csak azért, hogy mint Izrael fiai fenntartsák és növeljék a választott népet. Azoknak, akik hitték, hogy Ő a megtestesült Szeretet, azt mondta, hogy Isten nagyobb dicsőségére hozzanak a világra gyermekeket. Mint hívők kétszeresen is sokasodjanak, egyrészt fizikai értelemben azáltal, hogy a gyermekeket világra hozzák és felnevelik, másrészt lelki értelemben azáltal, hogy megosztják a Jézus Krisztusba vetett hitet gyermekeikkel. És valóban, Krisztus tanítása nyomán a gyermekáldás hihetetlen mértékben megnövekedett a keresztények között.

Történelmi értelemben az történt, hogy míg a pogányság számban és befolyásban csökkent, a kereszténység csodálatos mértékben növekedett. Konstantinnak nem volt más választása, mint megadni a keresztényeknek a vallásszabadságot a negyedik század elején. Addigra már túl sokan voltak és túl nagy befolyással rendelkeztek ahhoz, hogy figyelmen kívül lehetett volna őket hagyni vagy üldözni lehetett volna őket, mint az állam ellenségeit. De nemcsak az történt, hogy a termékeny házasságok számszerűen megnövelték az Egyházat. A hívő szülők gyermekei bőségesen részesültek Isten kegyelmében az evangélium terjesztéséhez. Érdemes megismételni, hogy különösen az önzetlen tisztaság gyakorlata térített meg egész nemzeteket a kereszténységre.

– Akik hittek Krisztusban, tisztaságban éltek. Házasság előtt tartózkodtak azoktól a nemi bűnöktől, amelyek Szent Pál szerint kizárnak valakit a mennyek országából. A házasságban pedig tartózkodtak a fogamzásgátlástól.

– Akik hittek Krisztusban, termékeny szeretetben éltek. Elfogadták a gyermekeket, akiket Isten küldött nekik szeretetük megtestesüléseként. Szó szerint vették a Mester szavait, hogy úgy szeressék egymást, ahogy Ő szerette őket. Nemcsak azokat szerették, akik már léteztek és ott voltak közöttük, hanem azokat is, akik még nem léteztek ugyan, de akiknek ők fognak életet adni. Ezzel csakugyan úgy szerették egymást, ahogy Jézus Krisztus szerette őket. Ahogy Isten nemcsak azokat szereti, akik már léteznek, hanem azokat is, akiknek Ő fog mindenható erejével létet adni.

(forrás: hittansuli.hu)

Létrehozva 2019. július 12.