A januárról gyakran csak úgy beszélünk, mint az a hónap, amikor tervezni lehet, sőt kell is, és célokat tűzünk ki, azokat pedig felosztjuk kisebb részcélokra, hogy tartani tudjuk a kitűzött irányt. Erről szóltak az elmúlt hetek Mannái is, teljesen jogosan és hasznosan.

Ugyanakkor arról nem szoktunk beszélni, hogy a január sötét is tud lenni. A statisztikák szerint ekkor kezdeményezik a legtöbb válást a házasok, szakítanak a párok és az öngyilkosságok száma is megugrik. Mindennek okát az ünnepek elmúlása miatti levertséggel, a rövid nappalokkal és a hideggel magyarázzák a szakemberek.

Az elmúlt másfél-két hónapban magam is több halálhírrel találkoztam, mint általában. A mögöttünk levő három év után hihetnénk azt, hogy hozzászoktunk az ilyen fajta újságokhoz, de nem így van. A hírekben több közéleti személy távozásáról is hallottunk, olvastunk mostanában. Sokszor azt gondoljuk, hogy azok, akiket a tévében rendszeresen látunk, ők halhatatlanok, mégis mindegyre kiderül, hogy ők is „csak” emberek. Ilyenkor döbbenünk rá, hogy ők is húsból és vérből vannak, ők is megöregednek, őket is érinti az öröm vagy a bánat, betegség, érzelmi magasságok és mélységek.

Közvetlenül engem nem érintett a gyász az elmúlt időszaban, ugyanakkor sokakat igen azok közül, akik kedvesek nekem, így egy-egy gyászhír számomra is megrázó volt, együtt éreztem azokkal, akik szenvedtek, vagy még szenvednek valamelyik szerettük halála miatt.

Mindez elgondolkodtatott arról, hogy hogyan tudjuk egymást támogatni, egymást bátorítani, vigasztalni. Nemcsak vezetőként, hanem emberként is hogyan tudunk ott állni a barátunk, szerettünk vagy épp a munkatársunk mellett úgy, hogy közben ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az élet megy tovább. Nincs egy bevált módszer, egy recept ennek a kérdésnek a megválaszolására. Tényleg csak a melléállás segít ilyenkor, de hogy ez pontosan mit takar, az egyénenként és esetenként változik.

A másik kérdéskör, ami jobban elkezdett foglalkoztatni a hírekkel kapcsolatban az, hogy mit teszünk mi, hívő emberek annak érdekében, hogy esetleges távozásunk minél kisebb felfordulást okozzon az itt maradottak számára.

Nem ismerjük, nem tudjuk az óráját annak, mikor jön el a földi életünk vége, mint ahogy nem tudjuk Jézus visszajövetelének az idejét sem: „Azt a napot pedig és azt az órát senki nem tudja, sem az ég angyalai, sem a Fiú, hanem csak az Atya egyedül.” (Máté evangéliuma 24, 36) Mégis, mit tehetünk akkor annak érdekében, hogy felkészültek legyünk? Egyáltalán lehetséges ez?

Rendezett ügyek. Felgyorsult világunkban egyre több mindennel foglalkozunk egyszerre mind munkahelyeinken, mind azon kívül a családunkban vagy esetleges társadalmi szerepvállalásainkban. Projektekben gondolkodunk, de már akkor belépünk a következő feladatba, mielőtt befejeznénk valamelyik előzőt. Nincs ezzel baj, így tudunk haladni. Ugyanakkor feltehetjük magunknak a kérdést: mennyire átláthatóak az ügyeink? Szükség esetén gondoskodtunk-e arról hogy más átvegye azokat tőlünk? Nem befejezett ügyekre van szükség, de minden esetben rendezett ügyekre.

Rendezett kapcsolatok embertársainkkal. Van haragosunk? Haragszunk valakire? Vagy megbántottunk valakit úgy, hogy nem kezdeményeztük még a kibékülést? Érdemes ezeket számba venni. Igértünk valakinek valamit, aminek teljesítését mindegyre csak halogatjuk? „Haragudhattok, de ne vétkezzetek: a nap ne menjen le haragotokkal, (…) Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek Krisztusban.” (Pál levele az efézusiakhoz 4, 26 és 32)

Rendezett kapcsolat Istennel. Előfordulnak időszakok, amikor kisebb intenzitással kapcsolódunk Istenhez. Túl fáradtak vagyunk, túl boldogok, túl boldogtalanok, vagy épp sértődöttek, mert nem a mi terveink szerint alakulnak a dolgok. Ilyenkor nem tehetünk mást, minthogy nyomatékosabban emlékeztetjük magunkat: „jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is” (Máté evangéliuma 6, 10)

Ha nem is tudjuk mindezeket tökélyre fejleszteni, de törekszünk a rendre, rendezettségre, akkor már kisebb lesz a stresszel járó feszültség bennünk, mikor a halálról hallunk, és bátran énekelhetjük: „Tudom: az én Megváltóm él, Hajléka készen vár reám; Már int felém és koronát Ígér a földi harc után.” (Református Énekeskönyv)

Forrás: keve.org, Monday Manna

Létrehozva 2023. január 27.