Az igen.hu oldalain bukkantam egy írásra, amely a tridenti rítusú szentmiséket az új evangelizáció eszközének tekinti. A Szent Mihály Laikus Káptalan által szervezett miséket Kovács Ervin Gellért premontrei szerzetes mutatja be – az interjú is vele készült.

 “Minden évben van jó pár felnőtt megtérőm vagy áttérőm (legtöbbször reformátusból), akik felveszik valamelyik szentséget, és a hagyományos római rítusban tapasztalják meg a katolikus identitás sajátosságát. Így én a régi rítust kifejezetten az új evangelizáció eszközének is tartom – mondja Kovács Ervin Gellért premontrei szerzetes, aki Délvidékről érkezett Magyarországra, és a Szent Mihály Laikus Káptalan által szervezett régi római („tridenti”) rítusú miséket celebrálja a pesti belvárosi templomban, minden vasárnap délben. Gellért atya rámutat: a Szentlélek nem vett ki szabadságot a középkorban.

Hogyan lett pap?

Újvidéken születtem, 1973-ban. A család nem volt hívő, de a nagymamák azért igyekeztek – egyébként édesanyám ortodox, édesapám katolikus volt hivatalosan, és hát a keresztelés esetében a katolikus nagymama gyorsabb volt. Két hetes koromban kereszteltek, titokban, de azért a későbbiekben is igyekeztek elvinni a templomba, amikor csak lehetett. A Miatyánkot például először ószlávul tanultam meg, és az első liturgikus élményeim is a bizánci szertartáshoz kötődnek. Az elsőáldozásomra is illegalitásban került sor. Amikor aztán 11 évesen megbérmáltak, a bérmáló püspök azt mondta nagymamámnak: ugye tudja, hogy ebből a gyerekből pap lesz? Ő persze tiltakozott, hogy az egyetlen unokája nem lehet pap. Egészségügyi középiskolába mentem – az idősek, betegek azóta is közel állnak hozzám. Amikor érettségi körül közöltem, hogy elmegyek papnak, nagy családi háború tört ki. Aztán az évek alatt enyhült a helyzet, édesapámnak én adtam fel a szentségeket a halálos ágyán, az ő kérésére, édesanyám pedig eljár a miséimre. Mindig a liturgia és a papság szakrális légköre vonzott.

Hogyan került Budapestre?

Pénzes János szabadkai megyéspüspök először Szegedre küldött, négy évre, az utolsó két évet Budapesten, a Központi Szemináriumban töltöttem. 1998-ban szenteltek fel, Szabadkán. Négy év jött székesegyházi káplánként, három évig voltam Bajmokon káplán, azután pedig Rómában tanultam a Pápai Liturgikus Intézetben. Itt kerültem szorosabb kapcsolatba a Szent Péter Papi Testvérülettel (FSSP), amibe püspöki engedéllyel én is beléptem második magyarként, az akkor még kispap Alácsi Ervin János mellé. Pénzes János azt mondta, neki van elég papja – Délvidéken sokkal jobb volt a helyzet, mint Magyarországon. Szüleim egyébként már korábban Budapestre költöztek. Egy évig külföldről haza járva celebráltuk a régi rítusú miséket. Az volt a terv, hogy az FSSP megtelepszik itthon is, de végül ez nem valósult meg.

Végül premontrei lett.
Úgy döntöttem, hogy belépek a premontrei rendbe, mivel egyházmegyés papként hiányzott a közösség, a renddel pedig már kispapként közelebbi kapcsolatban álltam, ráadásul a liturgikus irányultságuk is számomra szimpatikus volt: fontos a gyökerekhez visszavezetve, méltó módon való ünneplés. Egyházzenei iskolánk is van, mi jelentettük meg a magyar gregorián tételeket tartalmazó Graduale Hungaricumot. A rendi feladatom a latin, a liturgika és a hittan tanítása, kántorizálás, a környéken való kisegítés, emellett minden szombaton egy szociális otthonba járok misézni. Egy évig tanítottam a Zeneakadémia egyházzene szakán skolasztikus teológiát, és fordítói feladatokkal is foglalkozom. Saját szívügyem a Szent Mihály Laikus Káptalan tridenti rítusú miséinek a celebrálása.

Hogyan tetszett meg önnek a régi rítus?

Mindig kutattam, hogy van-e valami a katolikus egyházban, ami az ortodox liturgiához fogható. Kispapként már egyértelmű volt számomra, hogy a hagyományos római rítus az az ideál számomra, amit követni, ápolni szeretnék. Ha belekóstol valaki a keleti liturgiába, könnyen felfedezheti a közös gyökereket. A belvárosban is többször megkérdezték már gyanútlanul betévedő hívek és turisták, hogy görög keleti rítusú misét látnak-e, amikor a tridenti rítust celebráltam.

Nem találkozik értetlenséggel ezzel kapcsolatban?

De, állandóan. De legkevésbé a hívek részéről. Kis faluban is miséztem már régi rítusban, és azt tapasztaltam, hogy kis előzetes magyarázattal ellátva értékelik ezt az egyszerű emberek – az idősek még örülnek is neki. Budapesten viszont inkább a fiatalabbakat érinti meg, ahogy a papság körében is a fiatalabbak nyitottak és érdeklődők.

Nem kapta még meg, hogy a múltba menekül?

De. Viszont leszögezném, hogy nem az ötvenes évekhez szeretnénk visszatérni, mivel az már egy hanyatló korszak volt a liturgia szempontjából, hanem valóban a tiszta gyökerekhez. Ugyanakkor bajos volna a fiatalokat nosztalgiával vádolni, mivel a nosztalgia az egykor már megtapasztaltba való visszavágyást jelenti. A fiatalok márpedig a reform szerinti liturgián nőttek fel, és én sem emlékszem a még a régi rítus szerinti keresztelésemre. Ma nagy a vágy az alternatív formákra. Rómában is sokszor elismerik, hogy a liturgikus reform nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. Minden évben van néhány felnőtt megtérőm vagy áttérőm (legtöbbször reformátusból), akik felveszik valamelyik szentséget, és a hagyományos római rítusban tapasztalják meg a katolikus identitás sajátosságát. Így én a régi rítust kifejezetten az új evangelizáció eszközének is tartom. Nyilván nem csodagyógyszer, ami mindenkire hat, de sokak számára nyújt autentikusabb és mélyebb lelki tapasztalatot, mivel világosan, egyértelműen fejezi ki a hittartalmat, és így jobban segíti az embert a Jézushoz találásban. Forma és tartalom nem választható el egymástól.”

A teljes interjú elolvasható itt.

Létrehozva 2024. január 31.