Uram, visszanéztem a napomra,
és az volt az első gondolatom, hogy nem történt semmi.
Szürke és unalmas.
Eltelt, nincs mit mondanom róla.
Egy teljesen átlagos nap estéjéről néztem vissza,
de nem is tudom miért, nincs ott semmi látnivaló…

Aztán megszólalt bennem a szégyen.
Hogyan mondhatom arra az időre, amit nekem adtál,
hogy semmi?
Egyáltalán, mi az az átlag, mihez képest mérem?
Az, hogy szürkét látok, nem az én szememről beszél inkább?
Szégyenkezve állok, előtted, Uram, aki nekem adtad
a mögöttem lévő napot.

Megvallom büszkeségem, Uram.
Azt, hogy a magam mércéje szerint értékelem, amit átéltem.
A jól rejtőzködő felszínes gőgöt, amivel a magam különlegességét
vágyom látni a történésekben.
Segíts alázatra, Istenem, hogy tudjam elfogadni, amit te adsz,
értékemet pedig képes legyek Fiad szeretetében felismerni.

Megvallom vakságomat, Uram.
Bocsásd meg, ha nem vettem észre a feladatot,
az elém állított lehetőséget.
Bocsásd meg, ha elmulasztottam szólni vagy tenni, amikor kellett volna.
Bocsásd meg, ha nem láttam meg a mindennapiban
a küldetésem visszatérő ritmusát.
Segíts felfedezni, Istenem, a csodát, az ajándékot még a monotonban is,
még a folyton visszatérő eseményekben is.

Megvallom neked bálványimádásomat, Uram.
Hogy hódolok azelőtt, ami kiemelkedik, ami extra, ami más.
Minden este egy új emlékművet akarok építeni annak,
ami megtörtént, telve izgalommal, küzdelemmel.
Segíts, hogy ne az egyedi élmények mámora irányítson, Istenem,
hogy tudjam elengedni a folyamatos kalandvágy feszültségét.

Bella Péter írása elolvasható itt.

Létrehozva 2025. február 21.