Virágok lélegzésével, kalászok könnyével, madarak reggeli éne-kével, fölszálló füst ezüstfátyolával én is fölemelem hozzád lelkem szavát, én Uram, én Istenem… akinek keze betölt mindeneket az ő áldásával, akit köszönt a búzavirágok pihegése, a föld párája, a pity-palattyok verése.

Akit illet itt minden dicséret és dicsőség. Akinek láthatatlan keze igazgatta a búzaszálat attól kezdve, hogy kizöldellt a mag a föld meleg szívén. Aki vigyázott rá, hogy kősziklára ne hulljon a mag, hogy az ég madarai ki ne szedjék, hogy a mezők vad füzei el ne egyék-igyák előle a nap világát és az egek harmatát…

Egész esztendőn keresztül szüntelen magasztal Téged az emberi szív kelettől nyugatig, naptámadattól napáldozatáig, mert mikor egyik szögletében aratnak, másikban vetnek a földnek, s egyszerre készítesz magadnak dicséretet az ekevas nyikorgásából és a kasza pengéséből, a magvető verejtékéből, akitől fogan a föld méhe, és az anya örömkönnyéből, mely ráperdül az új kenyérre, mikor az első karajt szegi belőle gyermekének.

(Szent István népe imádkozik, Budapest, 1991)

Létrehozva 2018. május 17.