Útmutató annak megértéséhez, hogyan tekint az Egyház ezekre a személyes látomásokra

A magánkinyilatkoztatások – melyeket Isten ma is ad – végtelenül lenyűgözőek. De honnan szerezhetünk megbízható információkat ezekről és arról, hogyan működnek? Most a magánkinyilatkoztatásokat vesszük szemügyre, megbízható katolikus forrásokra támaszkodva.

1. Miért nevezik őket „magán” kinyilatkoztatásoknak?

A magán kifejezésről széles körben elismerik, hogy félrevezető, egyes források másik kifejezést használnak. A Trienti Zsinat például a „különleges kinyilatkoztatás” kifejezést használta.

Bármelyik kifejezést is választjuk, a lényeg az, hogy megkülönböztessük ezeket a kinyilatkoztatásokat a Szentírásban és a szent hagyományban található kinyilatkoztatások egészétől. Az a kinyilatkoztatás az egész egyházra nézve kötelező a történelem során. Ezért néha nyilvános kinyilatkoztatásnak is nevezik, mert mindenkinek szól az egyházban.

A magánkinyilatkoztatás ezzel szemben egy szűkebb hallgatóságnak szól. Lehet, hogy egyetlen személynek, emberek egy csoportjának, vagy akár az egész egyháznak szól egy adott korban, de nem az összes egyháznak a történelem folyamán.

2. Vannak-e magánkinyilatkoztatások a Bibliában?

Ez attól függ, hogy mire gondolunk. Legalábbis ma minden, ami a Bibliában található, a nyilvános kinyilatkoztatás része. Ez azonban nem feltétlenül volt így a kezdetekben.

Például amikor Jézus megjelent Szent Pálnak a damaszkuszi úton (ApCsel 9), ez nem az egész akkori egyháznak szóló kinyilatkoztatás volt. Ez egy Pálnak adott kinyilatkoztatás volt, és bizonyos mértékig a körülötte lévők is érzékelték (vö. ApCsel 22,9).

Ennek következtében egyes szerzők az ilyen jellegű személyes tapasztalatot magánkinyilatkoztatásnak minősítik (vö. Avery Dulles, Models of Revelation, 19) annak ellenére, hogy a Bibliában is megtalálható. Az erről az eseményről szóló feljegyzés aztán a nyilvános kinyilatkoztatás részévé vált, amikor Szent Lukács megírta az Apostolok Cselekedeteinek könyvét.

3. Ki jelenhet meg egy jelenés során?

Hipotetikusan bárki. Isten bárkinek adhat látomást, akinek csak akar – még olyan embereknek is, akik személyesen nem léteznek.

Például az Apostolok Cselekedetei 16,9-ben „Éjszaka Pálnak látomása volt: Egy macedón férfi állt előtte, és kérte: „Gyere át Macedóniába, és segíts rajtunk!” Ez a látomás arra ösztönözte Pált, hogy missziós utat tegyen Macedóniába.

Lukács nem mondja el, honnan tudta Pál, hogy a férfi egy macedón volt. Lehet, hogy macedón ruhát viselt, lehet, hogy macedón akcentusa volt, vagy Pál egyszerűen csak tudta, hogy macedón (ahogyan néha álmainkban „csak úgy” tudunk dolgokat).

Ami lényeges, hogy Lukács nem adja semmi jelét annak, hogy Pál valaha is találkozott volna ezzel a férfival valójában, pedig ez az a dolog, amiről elvárnánk, hogy feljegyezze. A kinyilatkoztatás elképesztő megerősítése lenne, ha Pál pontosan azzal az emberrel találkozott volna, akit a látomásban látott, de Lukács sohasem mondja, hogy ez így történt.

A legvalószínűbb az, hogy a macedón férfi a hazájában élő emberek és az evangelizáció iránti igényük szimbóluma volt. Olyan lenne, mint a Jézus példázataiban megjelenő alakok. Ők nem történelmi személyek, hanem szimbólumok, amelyek fontos üzeneteket közvetítenek.

Másrészt valódi, élő személyek is megjelenhetnek, mint amikor Pál látta, hogy Anániás eljön, hogy visszaadja a látását (ApCsel 9,11-12).

4. Kik jelennek meg leggyakrabban a jelenésekben?

Mind a Bibliában, mind az egyháztörténelemben a leggyakoribb alak Isten, az Ő angyalai és a szentek.

A Bibliában Isten olyan ószövetségi prófétáknak jelenik meg, mint Mózes (Kiv 33,18-34:7), Ézsaiás (Iz 6,1), Ezékiel (Ez 1,1, 1,26-28) és Dániel (Dán 7,9).

Történelmileg a katolikus teológusok vitatják, hogy ezek az ószövetségi jelenések „személyesek” voltak-e vagy sem. XIV. Benedek kijelentette: „A teológusok általános véleménye szerint Isten jelenései az Ószövetségben nem voltak személyesek, hanem ahogy ők mondják, személytelenek: mert Isten maga nem öltött testet és nem jelent meg, hanem ezt az őt képviselő angyalok szolgálata által tette meg” (vö. Jn 1,18; Gal 3,19; 1Jn 4,12).

Benedek azonban azt is megjegyzi, hogy egyesek szerint ezek a megtestesülés előtti Krisztus látható formában való megjelenései voltak. Különböző egyházatyák egy bizonyos angyalt – akit „az Úr angyalának” (1Móz 16,7-13) vagy néha „a Nagy Tanács angyalának” (Ézs 9:6, Septuaginta) neveztek – a megtestesülés előtti Krisztus megjelenéseként azonosítottak (Justinus Mártír, Párbeszéd Tryphóval 76, 126, Irenaeus, Eretnekségek ellen 3:16,3).

Más angyalok többször is megjelennek, gyakran emberként (1Móz 19,1, Jn 20,12, vö. Lk 24,4), bár nem mindig (Ézs 6,2, Ez 1,5-11, Dán 10,5-6). Néha az angyalok nagy tömegként jelennek meg (Lukács 2:13-14, Jel 5:11).

Elhunyt szentek is megjelennek. Sámuel megjelenik az endori boszorkánynak (1Sám 28,11-19). Egyesek szerint, mivel a médiumok használata tilos volt (3Móz 20,27, 5Móz 18,11), ez valójában nem Sámuel volt, hanem egy démon. A bibliai szöveg azonban a szellemet Sámuelként említi, és ő valódi próféciát ad Saul királynak. A Sirák 46,20 is megerősíti, hogy Sámuel volt az, akit „Megkérdezték még a halála után is, és megmondta előre a király halálát. Felhangzott a földből prófétáló szava.”

Az elhunyt Óniás főpap és Jeremiás próféta is megjelenik Júdás Makkabeusnak egy látomásban (2Mak 15,11-16).

Végül a Jelenések 12,1-5-ben János egy nőt lát, aki megszüli Krisztust, és Szűz Máriával azonosítja őt (bár az ábra más szimbolizációs rétegeket is tartalmaz).

Az egész egyházi korszak alatt Isten, az angyalok és a szentek folyamatosan megjelennek, és különösen gyakoriak voltak Szűz Mária jelenései.

5. Megjelenhetnek-e démonok?

Az Ószövetségben Isten egy ponton megengedi, hogy egy hazug szellem megtévesszen egy prófétákból álló csoportot (1Kir 22,21-23), és az Újszövetség figyelmeztet arra, hogy nem minden szellem Istentől való, ezért a szellemeket meg kell vizsgálni (1Jn 4,1; vö. 1Tessz 5,19-21). Pál apostol is azt állítja, hogy az ördög „a világosság angyalának” álcázza magát (2Kor 11,14).

A Biblia a hazug lelkek felismerésére szolgáló tesztek közül a következőket adja meg, hogy tagadják-e, hogy Krisztus testben jött el (1Jn 4,2-3), és hogy más evangéliumot hirdetnek-e (Gal 1,8-9).

Ennek a próbának egy általánosabb változata az, hogy egy jelenést hamisnak kell tekinteni, ha olyasmit tartalmaz, ami ellentétes a hivatalos egyházi tanítással (Hittani Kongregáció, Normák).

6. Megjelenhetnek-e a tisztítótűzben lévő lelkek vagy akár az elkárhozottak lelkei?

Az általános vélemény az, hogy igen. Aquinói Szent Tamás, miután arról nyilatkozott, hogy a szentek lelkei megjelenhetnek az embereknek, ezt mondja: „Az is hihető, hogy ez néha megtörténhet az elkárhozottakkal, és hogy az emberek tanítására és megfélemlítésére megengedik nekik, hogy megjelenjenek az élőknek; vagy megint csak azért, hogy inkább a mi könyörgésünket kérjék, mint azokét, akik a tisztítótűzben vannak fogva tartva” (ST III-II:69:3).

Az elkárhozottak lelkeivel kapcsolatban XIV. Benedek megjegyzi, hogy bár az ördög néha állat vagy szörnyeteg alakjában jelenik meg, „a halottak lelkei, bár elkárhozottak, amikor Isten engedélyével megjelennek az élőknek, azt az alakot veszik fel, ahogyan ismerték őket” – vagyis azt az alakot, ami életükben volt.

7. Hogyan működnek a „testi” látomások, amikor a látó szeme és füle olyan szellemi lényeket észlel, melyeknek nincs testi formájuk?

Ez többféleképpen történhet (pl. Isten vagy az ő segítői fény- és hanghullámokat okoznak, hogy azok fizikailag érzékelhetők legyenek). Történelmileg népszerű elmélet az az elképzelés, hogy a szellemi lények „légnemű testet” ölthetnek, melyek átmenetileg levegőből sűrűsödnek össze.

XIV. Benedek azt mondja, hogy „az emberi szem számára láthatóvá váló testeknek – mármint a légnemű testeknek – könnyen megalkothatónak és formálhatónak kell lenniük, és emberi színt kell mutatniuk, és amikor ezt félreteszik vagy feloldódnak, nem hagynak maguk után semmit, amit a szemlélők szemei észrevehetnének.”

8. Ha az Egyház jóváhagyott egy jelenést, kötelesek vagyunk-e elfogadni azt?

Nem. 2010-ben XVI. Benedek kifejtette, hogy a XVI:

Egy magánkinyilatkoztatás egyházi jóváhagyása lényegében azt jelzi, hogy az adott üzenet nem tartalmaz semmi olyat, ami ellenkezne a hittel és a jó erkölcsökkel; közzétehető és a hívők okosan magukévá tehetik. A magánkinyilatkoztatás új hangsúlyokat vezethet be, elindíthat új vagy elmélyíthet régi jámborsági formákat. Lehet prófétai jellege is (vö. ITessz5,19-21), és segíthet jobban megérteni és megélni az evangéliumot az adott történelmi órában; ezért nem szabad mellőzni. Fölkínált segítség, de nem kötelező vele élni. (Verbum Domini 14).

Az 1700-as években XIV. Benedek megjegyezte, hogy az egyház ezeket a kinyilatkoztatásokat csak „valószínűnek” fogadja el, és hozzátette: „Ebből következik, hogy bárki, a katolikus hit sérelme nélkül megteheti, hogy nem törődik ezekkel a kinyilatkoztatásokkal és eltérhet ezektől, feltéve, hogy ezt szerényen, nem ok nélkül és tisztelet hiánya nélkül teszi.”

A tisztelet hiánya azért szükséges, mert az embernek tiszteletet kell tanúsítania az egyházi hatóságok iránt, akik jóváhagyták ezeket, de ha valaki úgy gondolja, hogy jó oka van arra, hogy ne fogadjon el egy adott, jóváhagyott jelenést, az Egyház szerint ezt szabadon megteheti.

9. Ha a szentté avatás megtörtént, ez azt jelenti, hogy az Egyház jóváhagyja az általa kapott jelenéseket?

Nem jelenti azt. Az Egyháznak külön folyamata van – amelyet a Hittani Kongregáció Normái írnak le – a jelenések jóváhagyására. Az a tény, hogy valakit szentté avattak, nem jelenti azt, hogy ezt az eljárást alkalmazzák.

Másrészt, ha egy szent azt állította volna, hogy eretnek kinyilatkoztatásokat kapott, akkor nem lett volna szentté avatva. Feltételezhetjük, hogy azok a látomások, amelyekről egy szent beszámolt, nem mondtak ellent az egyház tanításának, legalábbis amennyire ez az ő korában kialakult.

Továbbá az egyház feltételezi, hogy Isten legalábbis általánosságban munkálkodott a szent életében, beleértve a szent által kapott kinyilatkoztatásokat is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden egyes kinyilatkoztatás, amelyről beszámolt, vagy azok minden részlete valódi volt.

II. János Pál ezt fejezte ki, amikor Svéd Szent Brigittáról (1303-1373) nyilatkozott: „Kétségtelen, hogy az Egyház, amely elismerte Brigitta szentségét anélkül, hogy valaha is nyilatkozott volna egyes kinyilatkoztatásairól, elfogadta belső megtapasztalásainak általános hitelességét” (Motu Proprio, 1999. október 1., 5. sz.).

Az Egyház tehát általánosságban elismeri Bridget belső tapasztalatának hitelességét anélkül, hogy az általa közölt egyéni kinyilatkoztatások érvényességéről ítéletet mondana.

10. Lehet-e mindig bízni abban, hogy egy adott kinyilatkoztatás szövege hiteles?

Néha – akár átverés, akár egyszerű tévedés miatt – olyan kinyilatkoztatásokat tulajdonítanak a látnokoknak, melyeket ők soha nem tapasztaltak meg. A katolikusoknak minden évszázadban óvakodniuk kellett attól, hogy az ilyen apokrif szövegeket hitelesnek fogadják el.

XIV. Benedek megjegyezte, hogy „apokrifnek tekintik azt a kinyilatkoztatást, amelyet egyesek Boldog Colette-nek tulajdonítanak, és amelyben azt állítják, hogy Szent Annának három férje volt.”

Nemrégiben a Hittani Kongregáció figyelmeztette a püspököket egy olyan füzetre, amely tizenöt olyan imát és ígéretet tartalmaz, melyeket Svéd Szent Brigittának tulajdonítanak, és amelyek nem találhatók meg az ő hiteles írásaiban:

„Mivel ebben a füzetben azt állítják, hogy Isten tett Szent Brigittának bizonyos ígéreteket, melyek természetfeletti eredete bizonytalan, a helyi ordináriusok ügyeljenek arra, hogy ne adjanak engedélyt olyan füzetek vagy más írások kiadására vagy újranyomására, amelyek ezeket az ígéreteket tartalmazzák” (Értesítés, 1954. január 28.).

11. Az a személy, aki hiteles kinyilatkoztatásokban részesül, később akaratlanul is azt hiheti, hogy kinyilatkoztatást kap, holott nem?

Igen. XIV. Benedek megjegyzi, hogy „néha a szent próféták, amikor megkérdezik őket, a prófétálás gyakorisága miatt, a saját szellemük által mondanak ki néhány dolgot, azt gyanítva, hogy azok a prófécia szellemétől származnak.”

Lehetséges tehát, hogy „egy szentnek lehetnek kinyilatkoztatásai, melyek nem a Szentlélektől származnak, hanem saját egyéni ítélőképességéből és érveléséből, amennyiben a jámbor hajlamoktól befolyásolt és a vallással kapcsolatos bármely témában véleményekkel átitatott értelme úgy ítéli meg, hogy az isteni lélekkel rendelkezik, azonban valójában legyőzhetetlen tévedésben van.”

Egy személy, még az is, aki korábban kinyilatkoztatásokat kapott, így ártatlanul azt hiheti, hogy Isten szól rajta keresztül, holott nem így van.

12. Ha valaki valódi kinyilatkoztatást kap, azt jelenti, hogy minden részlet, amit lát, hiteles?

Nem. II. János Pál Szent Brigitta kapcsán megjegyezte: „Még a nagy szentek tapasztalatai sem mentesek azoktól a korlátoktól, amelyek mindig kísérik Isten hangjának emberi befogadását.”

Ez azt jelenti, hogy a látnok saját tudata is belecsúszhat a részletekbe. A Hittani Kongregáció Normái kimondják, hogy bár egy valódi kinyilatkoztatás nem tartalmaz tanbeli tévedést, figyelembe kell venni „annak lehetőségét, hogy az alany, akár öntudatlanul is, tisztán emberi elemeket vagy a természetes rend néhány hibáját hozzáadta a hiteles természetfeletti kinyilatkoztatáshoz.”

XIV. Benedek hozzáteszi, hogy „előfordulhat, hogy egy szent előre kialakított véleményekből és a képzeletének rögzült elképzeléseiből azt gondolja, hogy bizonyos dolgokat Isten kinyilatkoztatott neki, amelyeket azonban Isten nem nyilatkoztat ki… Az elragadtatások lehetnek természetfölöttiek, és lényegükben isteniek, de körülményeikben megfelelnek a természetesen kapott elképzeléseknek, amelyeket Isten abban az állapotban hagy, amelyben vannak, mivel nem volt jelentősége [a] célnak, amelyet szem előtt tartott.”

Példaként említi Benedek „szent asszonyok kinyilatkoztatásait, melyekben Krisztus három, néha négy szeggel a keresztre szegezve jelenik meg, és azokat is, melyekben Szent Jeromos egy oroszlánnal áll, vagy Szent Jakab zarándokruhában jelenik meg.”

Benedek a továbbiakban azt sugallja, hogy Isten valódi célja azzal, hogy az embereknek Jézus keresztre feszítéséről szóló látomásokat mutasson, az, hogy segítsen nekik Krisztust szeretni és elmélkedni azon, amit értünk tett, nem pedig az, hogy megtanítsa nekik a szögek pontos számát – a látnok képzelete szolgáltatja ezt a részletet.

Hasonlóképpen, Szent Jeromost gyakran ábrázolják a művészetben egy oroszlánnal együtt, és Szent Jakabot gyakran zarándoknak öltözve ábrázolják a művészetben. Benedek szerint Jeromosnak valójában nem volt oroszlánja, Jakabot pedig azért ábrázolják zarándokként, mert az emberek gyakran zarándokolnak a tiszteletére Franciaországban. De az emberek ezeken a képeken szokták elképzelni ezeket a szenteket, ezért néha így jelennek meg a látomásokban.

Ezért óvatosnak kell lennünk a magánkinyilatkoztatások megkülönböztetésében, és Szent Pál intelmét kell megfogadnunk: „Ne oltsátok ki a Lelket, s a prófétai beszédet ne vessétek meg. Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg” (1Tessz 5:19-21).

Kulcsfontosságú dokumentumok

Magánkinyilatkoztatásokról szóló hiteles könyveket néha nehéz találni, de itt vannak a legfontosabb források, melyeket érdemes megkeresni a téma alapos tanulmányozásához.

– A Katolikus Egyház Katekizmusa: A nyilvános és a magánkinyilatkoztatás rövid, hiteles tárgyalását lásd a 65-67. pontban.

– Dei Verbum: Ez a II. vatikáni zsinat dokumentuma a kinyilatkoztatásról szóló legmeghatározóbb mai vitaanyag. A nyilvános kinyilatkoztatásra összpontosít.

– Heroic Virtue [Hősies erények]: Ez XIV. Benedek pápa (1740-1758) boldoggá és szentté avatásokról szóló művének angol címe. Mivel ez még pápasága előtt íródott, nem számít a Tanítóhivatal szövegének, de e témák klasszikus kifejtésének tartják, és részletesen tárgyalja a magánkinyilatkoztatásokat (lásd különösen a 3. kötet 11-14. fejezetét).

– A fatimai üzenet: A Hittani Kongregáció (CDF) által 2000-ben kiadott dokumentumgyűjtemény. Kifejezetten az 1917-es fatimai jelenésekkel foglalkozik, de tartalmaz a magánkinyilatkoztatásokra általánosságban is alkalmazható elveket.

– Eljárási normák a feltételezett jelenések és kinyilatkoztatások megítéléséhez: A CDF által 1978-ban kiadott dokumentum. Leírja azt az eljárást, amely szerint a püspököknek ki kell vizsgálniuk a bejelentett jelenéseket. Eredetileg a püspököknek magánkiadásban adták ki, de kiszivárgott, és 2011-ben a CDF közzétette a honlapján.

– Verbum Domini: XVI. Benedek (r. 2005-2013) apostoli buzdítása, amely a magánkinyilatkoztatásokról szóló legfrissebb, hiteles állásfoglalást tartalmazza (n. 14).

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2023. január 1.