A Hittani Kongregáció levele a Katolikus Egyház Püspökeihez a férfi és nő együttműködéséről az Egyházban és a világban (2004)

BEVEZETÉS
1. Az Egyház, mely jól ismeri az emberi életet, mindig figyelt a férfival és a nővel kapcsolatos problémákra. A legutóbbi időkben sokat beszéltek a nő méltóságáról, jogairól és kötelességeiről a polgári és egyházi közösség különféle területein. Az Egyház, különösen II. János Pál pápa tanításával[1] hozzájárult ezen alapvető kérdés mélyebb megismeréséhez, és ma választ vár tőle néhány olyan szellemi áramlat is, melyeknek alaptételei gyakran nem a nő valódi fölemelkedését célozzák. A jelen dokumentum először röviden bemutat és kritikusan értékel néhány mai antropológiai fölfogást.

Ezután elő akar tárni néhány, az emberi személy identitásának megőrzéséhez nélkülözhetetlen szentírási antropológia tanításától sugallt reflexiót. E reflexiók tárgya néhány előfeltétel, melyek elismerve a különbözőségüket, szükségesek a férfi és a nő Egyházban és a világban megvalósuló tevékeny együttműködésének helyes megértéséhez. Ezen túlmenően e reflexiók kiindulópontot akarnak adni az Egyházon belül a dialógus megkezdéséhez minden jóakaratú férfival és nővel, hogy őszintén keressük az igazságot, és együtt próbáljunk kialakítani egyre hitelesebb kapcsolatokat. 

I. A probléma
2. Az utóbbi években új irányzatok jelentkeztek a nő-kérdéssel kapcsolatban. Az egyik irányzat erősen hangsúlyozza a nő alárendelt helyzetét, azzal a céllal, hogy tiltakozó magatartást ébresszen. A nő, hogy önmaga lehessen, a férfi ellenfeleként jelenik meg. A hatalom visszaéléseire a hatalom megszerzésének stratégiájával válaszol. Ez a nemek közötti versengéshez vezet, melyben az egyik fél identitása és szerepe a másik kárára van, s ennek következtében veszedelmes zavar támad az emberről alkotott felfogásban, melynek legközvetlenebb és ártó hatása a család struktúrájában mutatkozik meg. Egy másik irányzat ennek nyomában jelentkezik. Akár egyik, akár másik nem felsőbbrendűségének kizárása érdekében tagadni próbálják a különbségeket, és úgy tekintik ezeket, mint egyszerű történeti-kulturális jelenségeket. E kiegyenlítő szemléletben a szex-nek nevezett testi különbséget a legkisebbre redukálják, és a nem-nek nevezett, szorosan kulturális jelleget elsődlegesnek tartják s amennyire csak lehet, hangsúlyozzák. A szexuális kettősség és különbözőség elhomályosodása különböző szinteken abnormális következményekkel jár. Ez az antropológia, mely megszabadítva a nőt minden biológiai meghatározottságtól az egyenjogúság jelszavát hangoztatja, de valójában olyan ideológiákat táplál, melyek – megkérdőjelezve a családot a maga természetes, kétszülős (azaz apából és anyából álló) formájában – egyenlővé teszik a homoszexualitást a heteroszexualitással, és a szexualitásnak egy új modelljét hirdetik. 

3. Az említett irányzat közvetlen gyökere a nő-kérdésben van, de igazi indítéka az a kísérlet, mellyel az emberi személyt próbálják megszabadítani sajátos biológiai adottságaitól.[2] Ezen antropológiai elképzelés szerint magában az emberi természetben nincs semmi olyan jellegzetesség, ami föltétlenül meghatározná: mindenki a maga tetszése szerint alakíthatná, és kellene is alakítania önmagát, amennyiben szabad volna minden, lényegi alkatához kötött meghatározottságtól. Ennek az elképzelésnek sok következménye van. Mindenekelőtt azt a gondolatot erőlteti, hogy a nő fölszabadítása magával vonja a Szentírás felülvizsgálatát, megszüntetné Isten patriarkális fogalmát, melyet egy lényegében férfias kultúra alakított ki. Másodlagosan e szemlélet jelentéktelennek és következmények nélkülinek tekinti a tényt, hogy Isten Fia az emberi természetet férfiúi formájában öltötte magára. 

4. Ezen eszmeáramlatokkal szemben a Jézus Krisztusba vetett hittől megvilágosított Egyház a férfi és a nő tevékeny együttműködéséről beszél, teljesen elismerve különbségeiket. Annak érdekében, hogy jobban megértsük e válasz alapját, értelmét és következményeit, még ha röviden is, vissza kell térnünk az emberi bölcsességben is oly gazdag Szentíráshoz, melyben e válasz Istennek az emberiség javára történt beavatkozásának köszönhetően fokozatosan mutatkozott meg.[3]

II. A szentírási antropológia alapvető adatai
5. Az első szemügyre veendő szentírási szöveg a Genezis három első fejezete. E fejezetek jelentik számunkra „azt a szentírási kezdetet, ahol az emberről mint »Isten képmásáról és hasonlatosságáról« szóló kinyilatkoztatott igazság minden keresztény antropológia változhatatlan alaptétele.[4] 

Az első részlet (Ter 1,1–2,4) leírja Isten szavának teremtő hatalmát, mely megvalósította a szétválasztásokat az őskáoszban. Megjelenik a világosság és a sötétség, a tenger és a szárazföld, a nappal és az éjszaka, a füvek és a fák, a halak és a madarak, valamennyien „fajtájuk szerint”. Megszületik egy rendezett világ, mely a különbözőségekkel kezdődik, ugyanakkor sok-sok kapcsolat ígéretét hordozza. Ez tehát a nagy színtér, amelybe az ember teremtése beágyazódik. „Isten szólt: Alkossunk embert a magunk képmására, a magunk hasonlatosságára… Isten megteremtette az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,26–27). Az emberséget itt úgy írják le, mint őskezdetétől fogva a férfi és a nő kapcsolatában megjelenő, tagolt valóságot. Ezt a szexuálisan megkülönböztetett emberséget nyilvánítja a Szentírás kifejezetten „Isten képmásának”. 

6. A teremtés második elbeszélése (Ter 2,4–25) félreérthetetlenül megerősíti a szexuális különbség fontosságát. Az Istentől már megformált és a paradicsomkertbe elhelyezett, még általános néven Ádámnak nevezett ember – kinek gondjaira bízta Isten a kertet –magányosnak érzi magát, és magányát az állatok nem tudják megszüntetni. Segítőtársra van szüksége, neki megfelelőre. A használt kifejezés nem alárendelt szerepről szól, hanem életszerű segítségnyújtásról.[5] Célja ugyanis annak lehetővé tétele, hogy Ádám élete ne merüljön el egy terméketlen, s végül halálba torkolló önmaga körüli forgásban. Szüksége van arra, hogy kapcsolatba kerüljön egy másik lénnyel, aki az ő szintjén van. Egyedül a nő, aki ugyanabból a „húsból” és ugyanabból a misztériumból ered, ad jövőt a férfi életének. Ez a létnek a szintjén igazolódik abban az értelemben, hogy Isten részéről a nő teremtése teszi az emberséget kapcsolatokban létező valósággá. A nővel való találkozásban merül föl a szó is, mely első alkalommal nyitja a férfi száját csodálkozó felkiáltásra: „Ez most hús a húsomból és csont a csontomból” (Ter 2,23). 

„Az asszony – írta a Szentatya e szövegrésszel kapcsolatban – egy másik személy a közös emberi természetben. Ők ketten kezdettől fogva egyek, és ez számolja föl az eredeti magányosságot, melyben »az ember semmiféle segítőtársat sem talált, aki hasonló lett volna hozzá«. Csak a munkában való segítségről volna itt szó, hogy uralhassa a földet? Kétségtelenül elsősorban az életközösségről van itt szó, melynek révén a férj eggyé válhat a feleséggel, »egy testté« válhat vele, elhagyván ezért »apját, anyját«”(Ter 2,24).[6] 

Kettőjük különbsége a közösségre irányul, és e különbözőséget abban a békességben élték meg, amit a ruhátlanság jelez: „Mindketten ruhátlanok voltak, a férfi és a felesége és nem szégyenkeztek miatta” (Ter 2,25). Így az emberi test, mely magán viseli a férfiúság és a nőiség pecsétjét, „»kezdettől« hordozza a »jegyesi« jelleget, azaz a szeretet kifejezésének a képességét: annak a szeretetnek a képességét, melyben az ember személye ajándékká válik és – ezen ajándék révén – valósítja meg a maga létének és létezésének értelmét”.[7] És még mindig a Szentírás e verseit magyarázva folytatja a Szentatya: „E sajátossága miatt a test a szellem kifejeződése, és magában a teremtés misztériumában arra hivatott, hogy a személyek közösségében létezzen »Isten képmásaként«”.[8] 

A jegyesség szempontjából válik érthetővé, hogy a Genezis ősi elbeszélése hogyan érti azt, hogy a nő eredetileg és a legmélyebb értelemben a „másikért” létezik (vö. 1Kor 11,9): olyan állítás ez, mely távol minden elidegenítéstől a Szentháromsággal való hasonlóság alapvető szempontját fejezi ki, melynek személyei Krisztus eljövetelében kinyilatkoztatják, hogy a szeretet közösségében mindegyik a másikért van. „A »kettő egységében« a férfi és az asszony kezdettől fogva hivatást kapott nemcsak arra, hogy »egymás mellett« vagy »együtt«, hanem arra is, hogy kölcsönösen egymásért létezzen. (…) A Ter 2,18–25 azt sugallja, hogy ennek a meghívásnak az első és bizonyos értelemben a legfőbb dimenziója a házasság. Az ember egész földi történelme e hivatás területén zajlik. Ebben a történelemben azon elv alapján, hogy a személyek közösségében »egyiknek a másikért kell« léteznie, kibontakozik és kiegészíti egymást az emberségben a »férfias« és a »nőies«: és ezt Isten akarja.”[9] 

A második teremtés-elbeszélést befejező békés látomásban az a „nagyon jó” megállapítás visszhangzik, mely az első elbeszélésben lezárta az első emberpár teremtését. Itt van Isten eredeti tervének, s a férfi és a nő legmélyebb igazságának a szíve, úgy, ahogy Isten megteremteni akarta őket. A Teremtő ezen eredeti intézkedései, bármennyire megzavarta és elhomályosította azokat a bűn, soha meg nem semmisíthetők. 

7. Az eredeti bűn megváltoztatta a módot, ahogyan a férfi és a nő hallgatja és megéli Isten szavát, és a Teremtővel való kapcsolatukat. Hamarosan azután, hogy ajándékba adta nekik a kertet, Isten előbb egy pozitív (vö. Ter 2,16), majd egy tiltó parancsot adott (vö. Ter 2,17), melyekben bennefoglaltan ott van az Isten és az emberiség közötti lényegi különbség. A kígyó csábítására a férfi és a nő tiltakozott e különbség ellen. Ennek következtében a saját szexuális különbségük megélésének módja is megromlott. A Genezis elbeszélése ezáltal az ok és okozat kapcsolatát állítja a két különbözőség között: amikor az emberiség ellenségének tekinti Istent, a férfi és a nő kapcsolata megromlik. Amikor pedig a férfi és a nő kapcsolata sérül, ez azt a veszélyt vonja maga után, hogy az Isten színe elé járulás romlik meg. 

A szavakban, melyeket Isten a bűn elkövetése után az asszonyhoz intéz, nagyon tömören, de nagyon kifejezően mutatkozik meg a kapcsolat, amely ezek után a férfi és a nő között lesz: „vágyakozni fogsz a férjed után, ő pedig uralkodni fog rajtad” (Ter 3,16). Olyan kapcsolat lesz ez, melyben a szeretet gyakran tiszta önkereséssé torzul, egy olyan kapcsolatban, mely tagadja és megöli a szeretetet, és az egyik nem másik fölötti uralmának igájával helyettesíti azt. Az emberi történelem valóban újra meg újra létrehozza azokat a helyzeteket, melyekben nyilvánvalóvá válik az a hármas vágyakozás, melyről Szent János beszél, amikor a test kívánságáról, a szemek kívánságáról és az élet kevélységéről beszél (vö. 1Jn 2,16). Ebben a tragikus helyzetben elvész az az egyenlőség, az a megbecsülés és az a szeretet, amit Isten eredeti terve szerint a férfi és a nő kapcsolata megkíván. 

8. Ezen alapvető szövegek áttekintése lehetővé teszi, hogy a szentírási antropológia néhány nagyon fontos tételét újra megfogalmazzuk. 

Mindenekelőtt hangsúlyoznunk kell az ember személyes jellegét. „Az ember, egyenlő mértékben a férfi és a nő, személy: ugyanis mindketten a személyes Isten képére és hasonlatosságára teremtettek”.[10] A személyek azonos méltósága úgy valósul meg, mint fizikai, pszichológiai és ontológiai komplementaritás, ami helyet ad a harmonikus „páros” kapcsolatnak, melyet csak a bűn és a kultúrában megvalósuló „bűnös struktúrák” tesznek konfliktusok lehetséges forrásává. A szentírási antropológia arra indít, hogy a szexuális különbséggel járó, magán- és közéletben megjelenő problémákat a kölcsönös kapcsolat és nem a versengés szemléletével kell megközelíteni.   

Ki kell emelni a szexuális különbségnek mint a férfi és a nő természetébe mélyen beleírt valóságnak a fontosságát és értelmét: „A szexualitás a férfit és a nőt nem csupán testi, hanem szellemi és lelki szinten is meghatározza, sajátos jelleget adva minden megnyilvánulásuknak”.[11] E különbség nem redukálható merő és jelentéktelen biológiai adattá, hanem „a személyiség alapvető összetevője létezésének, megnyilvánulásainak, másokkal való kommunikálásának, érzéseinek és az emberi szeretet kifejezésének és megélésének módjában.”[12] E szeretet-képességnek, mely a Szeretet-Isten tükröződése és képmása, egyik megnyilvánulása a test jegyesi jellege, melybe bele van írva a személy férfiúsága, illetve nőisége. 

A szexualitás antropológiai dimenziója (természete) nem választható el a teológiai dimenziótól. A teremtmény embert a maga test-lélek egységében kezdettől fogva minősíti a másikkal való kapcsolat. E kapcsolat egyidejűleg mutatkozik mindig jónak és torzultnak. Jó a teremtés pillanatában Isten által kinyilvánított eredeti jósággal. De torzult az Isten és az emberiség között a bűn következtében előállt diszharmónia miatt. Ez a torzulás azonban nem felel meg sem Istennek a férfira és nőre vonatkozó eredeti tervének, sem a férfi és a nő kapcsolata igazságának. Ebből következően ezt a jó, de megsebzett kapcsolatot gyógyítani kell. 

Milyen útjai lehetnek ennek a gyógyításnak? Ha a férfi és a nő kapcsolatának problémáit csak a bűntől érintett helyzetből kiindulva szemlélnénk és elemeznénk, szükségszerűen a fentebb említett tévedésekhez jutnánk el. 

Meg kell tehát szakítani a bűn e logikáját, és olyan kiutat kell keresni, mely lehetővé teszi, hogy ezt a logikát kizárjuk a bűnös ember szívéből. Világosan ebbe az irányba mutat arra az Üdvözítőre vonatkozó isteni ígéret, amely az „asszonyról” és az ő „ivadékáról” szól (vö. Ter 3,15). Ennek az ígéretnek a megvalósulását hosszú történet készítette elő. 

9. A rossz fölötti egyik első győzelmet Noé története mutatja, az igaz emberé, aki Istentől vezetve családjával és az állatok különböző fajtáival együtt kimenekült a vízözönből (vö. Ter 6–9). Különleges megerősítést nyert az üdvösség reménye Ábrahámnak és az ő ivadékának isteni kiválasztásában (vö. Ter 12,1 sk.). Isten így kezdte föltárni a maga arcát, hogy a választott nép által az emberiség előtt megnyíljon az út, mely az Istenhez való hasonlósághoz, azaz az életszentséghez és a szívcseréhez vezet. A sokféle mód között, ahogyan Isten – hosszantartó és türelmes pedagógiával – kinyilatkoztatta magát a népének (vö. Zsid 1,1), ott van a férfi és a nő szövetségére való hivatkozás is. Ez ellentmondásosnak látszik, ha meggondoljuk a Genezisben bemutatott drámát és sokszoros ismétlődését a próféták idején, valamint a szent és a szexualitás keveredését az Izraelt körülvevő népek vallásaiban. És mégis ez a szimbolika föltétlenül szükséges annak megértéséhez, hogyan szereti Isten az Ő népét: Isten úgy mutatkozik be, mint Vőlegény, aki szereti menyasszonyát, Izraelt. 

Ha ebben a kapcsolatban Istent úgy írják le, mint „féltékeny Istent” (vö. Kiv 20,5; Náh 1,2), Izraelt pedig „házasságtörő” vagy „parázna” menyasszonyként bélyegzik meg (vö. Oz 2,4–15; Ez 16, 15–34), annak oka éppen az, hogy a próféták igéi által megerősített reményben az új Jeruzsálemet tökéletes menyasszonynak látják: „Miként az ifjú egy szűz menyasszonyt, úgy fog eljegyezni téged a te Alkotód; amint örül a vőlegény a menyasszonynak, úgy fog örülni a te Istened teneked” (Iz 62,5). Az a menyasszony, aki elment, hogy az életet és a boldogságot az idegen isteneknél keresse, újjáteremtve „igazságosságban és jogban, jó akaratban és szeretetben” (Oz 2,21), visszatér, és Vőlegényének, aki majd szívére beszél, „énekelni fog, mint ifjúságának napjaiban” (Oz 2,17), és hallani fogja a kijelentést: „A te Vőlegényed a Teremtőd” (Iz 54,5). Lényegében ugyanezt erősíti meg Izaiás könyve, mely – párhuzamosan annak a műnek misztériumával, melyet Isten a szenvedő Szolga férfi alakjában valósít meg – fölidézi Sion női alakját, akit transzcendencia és olyan szentség ékesít, mely az Izraelnak szánt üdvösség ajándékának előképe. 

Az Énekek éneke kétségtelenül páratlan a kinyilatkoztatás módozatai között. A testek szépségét és a kölcsönös keresés boldogságát ünneplő nagyon emberi szerelem szavai Isten népe iránti szerelmét is kifejezik. Az Egyház tehát nem illúzió áldozata lett, amikor – az Énekek énekének kifejezéseivel merészen egyesítve azt, ami a legemberibb azzal, ami a legistenibb – fölismerte Krisztussal való kapcsolatának misztériumát. 

Az egész Ószövetségen végig egy olyan üdvtörténet bontakozik ki, amelyben egyszerre kap szerepet a férfi és a nő. A vőlegény és a menyasszony és a szövetség olyan szavak, melyek jellegzetesek az üdvösség kibontakozásában, jóllehet nyilvánvalóan átvitt értelműek, mégis sokkal többek az egyszerű metaforánál. Ez a házassággal kapcsolatos szóhasználat annak a kapcsolatnak a természetét érinti, melyet Isten a népével hozott létre, jóllehet e kapcsolat sokkal mélyebb annál, amit egy emberi házasságban meg lehet tapasztalni. Hasonlóképpen a megváltás ugyanilyen konkrét föltételei valósulnak meg a módban, ahogyan a jövendölések, például Izaiásé, összekapcsolják a férfiúi és női szerepeket az üdvösség Isten által megvalósuló művének jövendöléseiben és bemutatásában. Ez az üdvösség az olvasót egyrészt a szenvedő Szolga férfi alakja, másrészt Sion női alakja felé irányítja. Izaiás ugyanis hol Sionról, hol Isten Szolgájáról beszél, mígnem a könyv végén a csúcspont Jeruzsálem titokzatos látomása, mely egy nap alatt népet szül (vö. Iz 66,7–14). Ez annak a nagy újdonságnak a próféciája, melynek megvalósításán Isten már munkálkodik (vö. Iz 48,6–8). 

10. Az Újszövetségben mindezek az előképek beteljesednek. Egyrészt Mária mint Sion választott leánya a maga női mivoltában összefoglalja és átformálja a menyasszony-Izrael állapotát üdvössége napjának várásában. Másrészt a Fiú férfiúi mivolta felismerhetővé teszi, hogyan veszi magára Jézus a maga személyében mindazt, amit az ószövetségi szimbolika Isten népe iránti szeretetéről mondott, amikor úgy írta le azt, mint a vőlegény szerelmét menyasszonya iránt. Jézusnak és az Ő anyjának, Máriának alakja nemcsak folytonosságot biztosít az Ó- és az Újszövetség között, hanem meghaladja az Ószövetséget, mert Jézus Krisztussal – miként Szent Ireneusz mondja – megjelent „minden újdonság”.[13] 

Ezt a szempontot különösen is világossá teszi Szent János evangéliuma, mert például a kánai menyegzőn Jézust anyja – akit „asszonynak” nevez – sürgeti, hogy az emberiséggel kötendő házasság új borát adja jelül (vö. Jn 2,1–12). Ez a messiási nász a kereszten valósul meg, ahol – újra az Anya jelenlétében, akit megint „asszonynak” nevez – a Megfeszített Szívéből az Új Szövetség vére/bora fakad.[14] Nem meglepő tehát, ha Keresztelő Szent János, amikor megkérdezik, kicsoda ő, úgy mutatkozik be, mint „a Vőlegény barátja”, aki örül, amikor hallja a Vőlegény hangját, és akinek érkezésekor háttérbe kell vonulnia: „Akié a menyasszony, az a vőlegény; de a vőlegény barátja, aki jelen van és hallja Õt, ujjong az örömtől a vőlegény hangja miatt. Most az én örömöm beteljesedett. Neki növekednie kell, nekem pedig csökkennem.” (vö. Jn 29,30).[15] 

Apostoli tevékenysége során Szent Pál kibontotta a megváltás teljes házassági jelentését, amikor a keresztény életet úgy mutatta be, mint egy misztikus házasságot. Az általa alapított korintusi egyháznak írja: „Én Isten féltékenységével féltelek titeket, mert eljegyeztelek benneteket egy férfival, hogy tiszta szűzként vezesselek el Krisztushoz” (2Kor 11,2). 

Az Efezusiakhoz írt levelében újra fölidézi és teljesen elmélyíti Krisztus és az Egyház jegyesi kapcsolatát. Az Újszövetségben a szeretett Menyasszony az Egyház, és – miként a Szentatya a családoknak szóló levelében tanítja – „e menyasszony, akiről az Efezusiakhoz írt levél beszél, jelenik meg minden megkereszteltben és személyként ajánlja föl magát Vőlegényének, aki »szerette az Egyházat és önmagát adta érte; ragyogóvá akarta tenni az Egyházat, melyen sem szeplő, sem ránc, sem más efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen« (Ef 5,25–27).”[16] 

A férfi és a nő egységéről elmélkedve, ahogyan azt a teremtés pillanatában látjuk a Szentírásban (vö. Ter 2,24), az Apostol fölkiált: „Nagy misztérium ez: én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom!” (Ef 5,32). A férfi és a nő szerelme, melyet a megkeresztelt életben élnek, immár Krisztus és az Egyház szerelmének a szentségévé válik, és tanúságtétellé azon hűség és egység misztériuma mellett, melyből megszületik az „új Éva”, s melyből földi vándorlása idején az örök nász beteljesedésének várásában él. 

11. A keresztény házastársak – miután beoltattak a húsvéti misztériumba s ezáltal Krisztus és az Egyház szerelmének élő jeleivé váltak – megújultak a szívükben, és el tudják kerülni a bűnös vágynak és annak az önzésnek a csapdáit, melyet az Istennel való bűnös szakítás hozott az ősszülők kapcsolatába. Általuk a szerelem jósága, melyre a megsebzett ember annyira vágyódik, hangsúlyosan és új lehetőségekkel mutatkozik meg. E megvilágításban emlékeztethette Jézus azokat, akik a válásról kérdezték őt (vö. Mt 19,3–9), a férfi és a nő Istentől szándékolt kezdeti, vagyis bűn előtti szövetségének követelményeire, melyet a későbbi mózesi törvény szentesített. Jézus e szavai nem kemény és elviselhetetlen törvény terhét jelentik, hanem „örömhírt”, tudniillik a bűnnél erősebb hűség örömhírét. A föltámadás erejével győzhet a házaspár hűsége a gyengeségek, a kapott sebek és bűnök fölött. Krisztus kegyelmében, aki megújítja a szívüket, a férfi és a nő képessé lesz arra, hogy megszabaduljon a bűntől és megismerje a kölcsönös ajándék örömét. 

12. „Valamennyien, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra, (…) nincs többé férfi és a nő” – írja Szent Pál a Galatáknak (3,27–28). Az Apostol nem a férfi és a nő megkülönböztetésének kiiktatását hirdeti – amiről másutt úgy beszél, mint Isten tervének részéről –, hanem inkább ezt akarja mondani: a férfi és a nő kapcsolatát eltorzító versengés, ellenségeskedés és erőszak Krisztusban legyőzhető és már le van győzve. Ebben az értelemben a férfi és a nő közti különbség minden korábbinál nagyobb megerősítést nyert, és vonul végig az egész szentírási kinyilatkoztatáson. Szent János Jelenéseiben a jelen történelem utolsó órájában, miközben körvonalazódik „egy új ég” és „egy új föld” (21,1), látomásban Jeruzsálem úgy jelenik meg mint nőalak, „aki szép, mint a vőlegényének fölékesített menyasszony” (21,2). Az egész kinyilatkoztatás a Menyasszony és a Lélek szavaival zárul, akik sürgetik a Vőlegény eljövetelét: „Jöjj el, Uram Jézus!” (21,20.) 

A férfi és a női mivolt tehát a kinyilatkoztatás szerint ontológiailag tartozik a teremtéshez, és arra vannak rendelve, hogy a földi időn túl is megmaradjanak, nyilvánvalóan átalakult formában. Ily módon sajátos jelleget adnak a szeretetnek, „mely nem múlik el” (1Kor 13,8), jóllehet a szexualitás földi és időbeli dimenziója mulandó, mert a nemzéssel és a halállal megjelölt élet idejére van rendelve. A férfi és a női mivolt eljövendő létezési formájának a próféciája az Isten országáért vállalt cölibátus. Akik élik, azok számára a cölibátus egy olyan élet elővételezése – mind a férfiak, mind a nők számára –, mely többé nem lesz alávetve a házastársi kapcsolat jelen korlátainak (vö. Mt 22,30). Ezen túlmenően a házasságban élők számára a cölibátus annak a beteljesedésnek a hirdetése és próféciája, melyre az ő kapcsolatuk majd az Istennel szemtől szemben való találkozásban jut el. 

Az egymástól különböző férfi és a nő, miután beoltattak Krisztus húsvéti misztériumába, különbségüket – mely a teremtés kezdete óta fenn áll és megmarad az örökkévalóságban is – már nem a széthúzás okának tekintik, melyet tagadással vagy kiegyenlítéssel kell legyőzni, hanem mint együttműködési lehetőséget, melyet a különbségek kölcsönös tiszteletben tartásával kell kimunkálni. Innen új távlatok nyílnak a nő méltóságának, valamint a társadalmon és Egyházon belüli szerepének mélyebb megértése számára.

A teljes dokumentum megtalálható itt.

Létrehozva 2023. március 5.