XIII. Leó “Diuturnum illud” körlevele (1881)

Azon hosszas és félelmetes harc, mely az egyház isteni tekintélye ellen dúl, következetesen az egész társadalmat s különösen az uralkodókat fenyegető óriás veszedelemmé nőtt. — A nép szenvedélyei ujjat húznak a kormányhatalmakkal, vakmerőbben, mint valaha s oly nagy a féktelenség, a lázongások és zavarok oly gyakoriak, hogy nemcsak az engedelmességet szokás megtagadni a kormányzóktól, hanem még ezek személyes biztonsága sem látszik eléggé megvédve. S nem csoda, — hiszen már régtől fogva dolgoznak azon, hogy az uralkodókat a nép előtt gyűlöletesekké s megvetettekké tegyék s midőn a szított gyűlölet itt-ott már nyílt lángra lobbant, rövid időközökben majd titkos cselvetéssel, majd nyílt támadásban, gyilokkal törtek életükre. Rémülettel töltötte el csak nem rég Európát egyik hatalmas császárjának iszonyú meggyilkoltatása s az irtózatos tett még izgatottságban tartotta a kedélyeket s a nyomorultak akkor is rettentő fenyegetéseket hangoztattak Európa többi fejedelmei ellen.[1]

E szemlátomást növekvő társadalmi veszélyek nagy aggodalmat okoznak Nekünk; mert a fejedelmek személyes biztonságát, az államok nyugalmát s a népek jóllétét percről percre kockáztatva látjuk. Pedig mihelyt a keresztény vallás, isteni ereje áthatotta a társadalom erkölcseit és intézményeit, azonnal rendületlen alapokra fektette az államok biztonságát és közrendjét. E befolyás egyik nem csekély s nem utolsó eredménye a fejedelmek s a népek jogainak és kötelmeinek méltányos fölosztása. Mert Krisztus példái és parancsai csodaszerű hatalommal vezetik az embereket kötelmeik teljesítésére, az alattvalókat csak úgy, mint a felsőbbségeket s megteremtik bennük a törekvések ama összhangját, mely a közügyek nyugodt s háborítatlan folyását biztosítja. Minthogy pedig Isten kegyelméből azon egyház élén állunk, mely Krisztus tanításának őre és értelmezője, — legfőbb tanítói tekintélyünk követeli Tőlünk, hogy emlékezetébe hívjuk a világnak, mit kíván e tekintetben minden egyestől a keresztény tan s mily úton-módon kell e borzasztó helyzetben az állam jóllétéről gondoskodni.

Noha a nagyravágyás és makacsság által félrevezetett ember gyakran megkísértette a kormány fékszárát magáról lerázni, mindazonáltal odáig sohasem bírt eljutni, hogy senkinek sem engedelmeskedjék. Maga a szükség követeli, hogy minden emberi társulatban és egyesületben legyen valaki, aki a többi felett álljon, — hogy a fejvesztett társulat félne bomoljon s keletkezése és alapítása célját el érje. De ha lehetetlen volt is a politikai hatalmat az államok kebeléből kiküszöbölni, kétséget nem szenved, hogy minden eszközt felhasználtak erejének megtörésére s méltóságának csökkentésére, — főleg a XVI. században, midőn a kártékony újítási kór annyi embert elámított. Azon idő óta nemcsak az alattvaló sokaság törekszik a méltányosnál nagyobb szabadságra, hanem magáról a társadalom eredetéről és alkotmányáról egymást űzik az önkényes, oktalan koholmányok. Sőt a múlt század úgynevezett „bölcselőinek” nyomában manapság is nagyon sokan vannak, kik állítják, hogy minden hatalom a néptől származik, s akik azt kezelik, nem saját nevükben, hanem a nép megbízásából kezelhetik csak, még pedig azon megszorítással, hogy a nép, ha akarja, azt tőlük ismét el is veheti. Más véleményben vannak erre nézve a katolikusok, kik az uralkodói jogot Istentől, mint a hatalom természetes és szükséges kútforrásától származtatják. Ez isteni tanítástól a pogányság lassankint elidegenítette az embereket … Krisztus urunk, az élet és halál fölött való hatalmat emlegető római helytartónak azt felelte: „Nem volna semmi hatalmad ellenem, ha teneked onnan felülről nem adatott volna.”[2] A rómaiakhoz, kik pogány fejedelmek uralma alatt állottak, e fönséges és jelentőséges szavakat írta szent Pál: „Nincs hatalmasság, hanem csak Istentől,” amiből e következtetést vonja: „a fejedelem Isten szolgája.”[3]

Mi több, a szent tanítók ez elveket a természetes ész világával is igyekeztek földeríteni. S valóban a természet, vagyis inkább a természet alkotója rá kényszeríti az embereket, hogy társaságban éljenek: ezt bizonyítják a beszélő tehetség, a társas élet e leghatásosabb közvetítője továbbá a lélek különféle veleszületett ösztönei, nemkülönben azon sok fontos érdek, melyet az egyes ember megvalósítani képtelen, társulva és vállvetve pedig elérhet. Már pedig nem létezik s nem is gondolható oly társaság, melyben valaki ne szabályozza az egyesek akaratát, úgy, hogy, a sokból úgyszólván egy legyen s mindnyájan annak rendje és módja szerint, a közjó előmozdítására irányíttassanak: az Isten tehát azt akarta hogy legyen a társadalomban valaki, aki a sokaságnak parancsoljon. — Továbbá az is nagyon fontos, hogy a polgári hatóságnak oly tekintéllyel kell bírnia, hogy bűn alatt kötelezhesse alattvalóit az engedelmességre: márpedig embernek nincs magában vagy magától hatalma embertársainak akaratát ily bilincsekbe verni: e hatalom egyedül a teremtőt és legfőbb törvényhozót, az Istent illeti meg; s akik e hatalmat gyakorolják, úgy kell azt gyakorolniuk, mint amellyel Isten ruházta fel őket.[4] „Egy a törvényhozó és a bíró, ki elveszthet és megszabadíthat.”[5]

Akik a polgári társadalmat az emberek szabad elhatározásából és megegyezéséből származtatják s a hatalmat is ugyanazon forrásból eredeztetik, azt mondják, hogy az egyesek engedtek valamit jogaikból s szabad akaratból vetették alá magukat annak, kire ama jogok teljes összességükben átszármaztak. Azonban nagyon tévednek, midőn be nem látják, ami különben nyilvánvaló: hogy az emberek, kik nincsenek arra rendeltetve, hogy magánosan kóboroljanak, természetüknél fogva, szabad akaratuk hozzájárulása nélkül, születtek társas életre; ezen fölül a szerződés, melyet hirdetnek, magán viseli a képzelgés és hóbort világos jeleit s a politikai hatalomnak nem képes annyi erőt, tekintélyt és szilárdságot kölcsönözni, amennyit az állam biztonsága s a polgárság közjava igényel. E tekintélyt és erőt csak akkor fogja bírni a felsőbbség, ha Istentől, a legfölségesebb és legszentebb kútforrásból eredeztetik.

Igazabb és hasznosabb felfogás sehol sem érvényesülhet. Ha u. i. a kormány hatalma nem egyéb, mint az isteni hatalomban való részvétel, e felfogás által legott minden pusztán emberi hatalomnál magasabb méltóságot nyer nem ugyanazt, melyet hajdan az isteni tiszteletet bitorló római császárok követeltek, hanem mely Istennek valóságos ajándéka és jótéteménye. A polgároknak tehát kötelességük úgy hódolni s engedelmeskedni az uralkodóknak, mint magának Istennek, nem a büntetés miatt, mint inkább a felség iránt való tiszteletből, — nem hízelgésből, hanem lelkiismereti kötelességérzetből. Ez fekteti valóban erős alapokra az impériumot. Hogy azonban a politikai hatalom az igazságosságnak megfeleljen, azt kell megszívelniük az uralkodóknak, hogy a kormányt nem magánérdekeik előmozdítására bírják s következőleg annak kezelésénél nem a maguk, hanem alattvalóik hasznát tartsák szem előtt. Vegyék például a jó és hatalmas Istent, akitől tekintélyüket bírják: őt tartván szemeik előtt, uralkodjanak igazságosan és hűségesen népeik fölött, — alkalmazzák a szükséges atyai szigort, de ne feledkezzenek meg a könyörületességről.

Ha ezen elvek őrködnek az államok fölött: távol lesz minden ürügy a nyugtalanságra, távol minden lázadási viszketeg, — biztosítva lesz a királyok tisztelete és élete s az államok nyugalma és jólléte. S ezen az alapon emelkedik a polgárnak, az alattvalónak méltósága is, mert az engedelmesség útjain járva, őrizzük meg az embert jellemző erényt. Fölfogjuk u, i., hogy Isten előtt nincs szolga, sem szabad; „mert ugyanazon egy Uruk van mindnyájuknak, gazdag mindnyájuk iránt, kik őt segítségül hívják”[6], s hogy azért hódolunk s azért engedelmeskedünk a fejedelmeknek, mert bizonyos tekintetben Istennek képviselői, akinek szolgálni annyi, mint uralkodni.

Az egyház mindig azon fáradozott, hogy az emberek az állami hatalomnak e keresztény felfogásával ne csak gondolatban barátkozzanak meg, hanem hogy e felfogás a népek életében érvényesüljön is. … A lelkipásztorok szent Pál példáját követve, nagy gonddal és buzgalommal arra oktatják híveiket, „hogy engedelmeskedjenek a fejedelmeknek és hatalmasságoknak, hogy szót fogadjanak”[7]; hogy imádkozzanak mindenkiért, de különösen „a királyokért és mindazokért, kik méltóságban vannak, … mert ez jó és kellemes a mi üdvözítő Istenünk előtt”[8]. Ha a népek zavarogtak, azonnal ott termett az egyház, hogy a békességet helyreállítsa, az alattvalókat kötelmeikre figyelmeztesse, a szenvedélyesebb kitöréseket pedig részint engedékenységgel, részint tekintélyével megfékezze. Ha pedig a fejedelmek követtek el hibákat, az egyház hozzájuk fordult, figyelmükbe ajánlotta a népek jogait, szükségleteit s méltányos óhajait, s igazságosságot, könyörületet és elnézést javasolt nekik. Ez eljárással többször sikerült a zavarok és polgárháborúk veszedelmét elhárítani.

Ezzel szemben a polgári hatalomról újabban föltalált tanok már sok keserűséget okoztak az emberiségnek s félő, hogy ezentúl még végzetesebbekké válnak.[9] Mert az uralkodói jog szerzőjéül Istent el nem ismerni, annyit jelent, mint a politikai hatalmat fönségétől megfosztani és életterét kettémetszeni. Midőn ezt a sokaság akaratától teszik függővé, először is tévednek, azután pedig nagyon is ingadozó alapokra fektetik a kormányhatalmat. E balvélemények által izgatott szabadossági viszketeg vakmerőbben féktelenkedik s az állam veszélyeztetéseivel először a lappangó mozgalom s később a nyílt zendülés lejtőjére lép. Valóban azon reformációnak nevezett mozgalmat, melynek vezérei és hívei új tanaikkal alapjában támadták meg az egyházi és polgári hatalmat, — csakhamar lázadás és vakmerő zendülések követték s oly pusztító polgárháború járt nyomában, hogy alig volt hely, melyet zavar és vérontás ne rémített volna. Ugyanezen eretnekségből származott a múlt században a hamis bölcselet, és az úgynevezett „új jog,” továbbá a népfenség elve, végül pedig az a féktelen szabadosság, melyet sokan egyedül tartanak szabadságnak.[10] Ezektől fejlődött a többi dögleletes métely: a szocializmus, kommunizmus, nihilizmus, a polgári társadalomnak ez ijesztő betegségei, sőt talán valóságos enyészete. A bajt még fokozza az a körülmény, hogy a fejedelmeknek e veszélyek közepett nincsenek hatásos szereik a fegyelem helyreállítására s a kedélyek békéltetésére. A törvények tekintélyével fegyverkeznek fel s azt hiszik, hogy a büntetések szigorával megfékezhetik a zavargókat. Jól teszik; de másrészt az is igaz, hogy nincs büntetés, mely az államot fönntarthatja. A félelem u. i. gyönge alap; — azért szükséges, hogy magasabb és hathatósabb indítóokokat keressünk az engedelmességre, s minden kétséget kizárjunk az iránt, hogy a törvények szigorának sem lehet eredménye, ha az embereket nem vezérli a kötelességérzet s az istenfélelem. Ezt azonban csak a vallás által lehet elérni, mely befolyásolja a szellemeket s az embereket nemcsak külső megadásra, hanem jó indulatból folyó engedelmességre is indítja: már pedig ez a legjobb őre a társadalmak biztonságának…

Azért felajánlottuk Mi is a fejedelmeknek s a közhatalom kezelőinek a vallásosságból eredő segélyt s intettük a népeket, hogy az egyház által gyakorolt befolyást javukra fordítsák. Most újólag felajánljuk nekik a vallás oltalmazó hatalmát s Isten nevében lelkünk mélyéből kérjük őket, hogy a vallást oltalmazzák s adják meg az egyháznak az állam érdekében azt a szabadságot, melyet igazságtalanság s a közjó veszélyeztetése nélkül tőle meg nem vonhatnak.[11]

Ez okoknál fogva, tisztelendő Testvérek, fölötte hasznos és üdvös munkát végeztek, ha buzgalmatokat s Istentől kezeitekre bízott segédeszközeiteket Velünk egyesítitek a társadalmat fenyegető bajok elhárítására. Legyen gondotok rá, hogy mindenki értse és az életben lelkiismeretesen gyakorolja mindazt, amit a katolikus egyház a hatalomról s az engedelmesség kötelméről tanít. Bírjátok rá az embereket, hogy kerüljék a titkos társulatokat, — világosítsátok fel, hogy elborzadjanak az összeesküvésektől s a forradalmi mozgalmaktól, — értessétek meg velük, hogy a kik Istenért engedelmeskednek, azok hódolata észszerű s engedelmességük lélekemelő.

1881. június 29.

XIII. Leó pápa

Forrás

—————————————-

[1] A pápa e levelet a fejedelmek ellen elkövetett merényletek behatása alatt írta. 1881. már ez. 13-án az orosz főváros világrendítő eseménynek volt színhelye. II. Sándor cár egy bomba által életét veszté; e bombavetést 8 vagy 10 sikertelen merénylet előzte meg. — Berlinben kétszer lőttek az öreg Vilmos császárra. Július 2-án veszélyesen megsebesült Washingtonban Garfield az Egyesült Államok elnöke. Halni kész, elszánt gonosztevők titkos társulatai éveken át vadásznak a fejedelmekre. E vadászat tovább tart. III. Sándor a borkii katasztrófa (1889) után egy percig sem biztos. 1884-ben a Niederwaldon felállított Germania szobor alatt 16 font dinamitot találtak, mely megölte volna a leleplezésre odasereglett kitűnőségeket; a dinamit nyirkossá lett s meg nem gyúlt. (P. O.)

[2] Jn 19,11

[3] Rom 13,1-4

[4] Ez érvekkel bizonyítja XIII. Leó „az államok keresztény szervezetéről” szóló körlevelében (1885. november 1.) az államhatalom isteni eredetét. . (P. O.)

[5] Jak 4,12

[6] Rom 16,12

[7] Tit 3,1

[8] 1Tim2,1-3

[9] Az a nagy intelem: „et nunc reges intelligite, erudimini” a kormányok részéről több, mint egy század óta sok helyt lábbal tiportatott vagy voltaire-i gúnykacajjal viszonoztatott. . (P. O.)

[10] A jezsuitákat azzal vádolják, hogy a királygyilkosság megengedett voltát tanítják; élesen visszavágnánk vádlóiknak, ha mondanók: ők nem tanítják s nem is teszik; ti sem tanítjátok, de már megtettétek. A népfelség elve minden királynak nyakát szegi. (P. O.)

[11] Minél több az ágyú és a puska, minél nagyobb seregeket szerveznek és halmozzák a fizikai erőt: annál nagyobb szükség van az erkölcsi hatalomra. Ez erkölcsi hatalmat reprezentálja a pápaság. A kormányok maguk alatt vágják a fát, mikor az erkölcsi hatalmat mindenképen gyöngítik. (P. O.)

Létrehozva 2024. november 8.