„É” mint élvezethajhász

Az élvezethajhász ember különös pszichológiai ábrát mutat, mintegy félúton a fizikai és a lelki torkosság között. Egy mértéktelen hedonista vallomása: „Ki nem állhatom a legkisebb kellemetlenséget sem. Úgy kerülöm el a kényelmetlenségeket, hogy úgy kapcsolgatok az emberek és az események között, mint a tv csatornáin. Ha egy kicsit unalmasabb találkozót látok közeledni, vagy valami túl ismétlődő munkát, mindjárt a következő kellemes dologra gondolok, a közelgő élvezetre: az esti filmre, egy kellemes vacsorára stb. Ritkán élek a jelen pillanatban. Úgy szörfölgetek a kellemes érzések között.”

Gyakran elég hamar kialakul ez a pszichológiai ábra, mint egyfajta kompenzáló és önvígasztaló mechanizmus. Kiindulásában még nem tudatos, hamarosan azonban bűnné válhat, amikor már a szabad akaratunk is belekeveredik: mikor az ember mindenben az élvezetet keresi és a jelszava az lesz: „Meneküljünk a kellemetlenségektől! Mindig több élvezetet, mindig kevesebb kényszert”. Az élvezethajhász bűne aztán rengetegféle formát ölthet: a felelősségtől való menekülés, annak elutasítása, hogy valóban kivegyük részünket a dolgokból; megbízhatatlanság; szavahihetetlenség, egy adott munka befejezésében való hanyagság stb.

b. Pszichológiai okok

A pszichológia segít megérteni féktelen, szenvedélyes íz-érzékenységünknek rejtett okait.

Az étel által tapasztaljuk meg először az élvezetet. Az étkezéshez kapcsolódó örömök körül játszódik a kisgyermekkor minden betöltött testi vágy érzése, (kielégülése). Nemde a teába mártogatott „madeleine”-nel (egy süti :-)) kezdődik Marcel Proust-nak is az Eltűnt idő nyomában c. regénye? Ezeknek a boldog időknek a nyomában, amelyek betemetődtek, de mégis érintetlenek maradtak az emlékezet homokjában.

A testi boldogságok, de a frusztrációk is innen indulnak. Az ételben való legkisebb nélkülözés, az ételtől való legkisebb megfosztottság, mély vigasztalási vágyat ébresztenek. Az elhagyottságnak egyes sérüléseit a konyhai élvezetekkel kompenzáIják. Mikor keblét adja az édesanya, akkor nemcsak tejet, hanem szeretetet is nyújt: egyszerre táplálja a baba testét és a lelkét.

A nehézségnek, amit az önként vállalt böjtöléskor tapasztalunk, hogy megvonjuk magunktól az ételt, nem csak erkölcsi, hanem pszichológiai magyarázata van. Nem azt mondjuk a részeges emberről, hogy gyakran „leszopja magát”? Éppen ezért, az étkezésben mutatkozó rendellenességek egy része inkább tartozik a lelki sérülés, mint a bűn kategóriájába. Ezek a sebek, legalább is részben, felmentenek a mértéktelenség bűne alól. Ezért nem közvetlenül a torkossághoz tartozik az alkoholizmus (lásd lejjebb) yagy az anorexia-bulémia nehéz és összetett patológiája.

Bűn az alkoholizmus?

Woody Allen Lövések a Broadway felett (Bullets Over Broadway, 1994) c. filmjében David és Helen odalépnek a bárhoz: „Két martinit” rendel Helen. – De honnan találta ki az ízlésemet? Lepődik meg David. – Ja, ön is kér? Feleli a fiatal hölgy, szemrebbenés nélkül. Noha megnevettethet minket ez a kis párbeszéd, az alkoholizmus nem nevetséges dolog.

Gyakran azért isznak az emberek, hogy jobban érezzék magukat, hogy csökkentsék valami fájdalmukat, megnyugodjanak félelmeikben, maguktól meneküljenek, levetkőzzék gátlásaikat – néha egészen addig, hogy teljesen elveszítik a kontrolt.

Szent Pál nagyon kemény szavakat mond: „A részegesek nem örökölhetik Isten országát” (1Kor 6,10; Róm 13,13). Miért ilyen szigorú, mikor a Szentírás más részei ünneplik a bort, amely „megörvendezteti az ember szívét”? Azért, mert az ittasság bűnében – az alkoholos ital

fogyasztásában való mértéktelenségben- az ember szabadon lemond mindarról, ami az emberi méltóságának az alapja: hogy képes legyen használni az eszét és szabadon uralkodjon önmagán.

Az alkoholista tehát a pokolra van ítélve? Nem. Szent Pál szavai az ivás bűnére vonatkoznak, nem az alkoholizmus betegségére, Az, aki ebben szenved, már függő: nem bír meglenni alkohol nélkül, különben elviselhetetlen hiányban szenved. Noha a patologikus állapota felmenti, a bűne mégis a következő lehet:

– nem akarja elismerni, hogy beteg… ez a gőg bűne.

– nem akar gyógyulni. Pl. rendszeresen részt venni az Anonim Alkoholisták csoportjában…

– nem engedi, hogy kövessék az állapotát. Pl. nem megy el az orvosi vizsgálatokra, Gyakran ez amiatt van, mert nem mernek szembenézni az igazsággal, de keveredhet bele gyávaság is,

– kétségbeesés: ez a nagy kísértése az alkoholizmus betegségébe szenvedőknek (és a környezetüknek is

– az alkoholt és nem Istent helyezni életük és foglalatosságuk középpontjába. Az Anonim Alkoholisták eljárásmódjában az az egyik legfontosabb lépés, hogy el kell ismerni egy valaki abszolút létezőt magunk fölött. Választani kell a bor kultusza, vagy az Isten imádása között. Ami az alkoholizmusra igaz, igaz a többi függőségre is.

5. Hogyan lehet kijönni a torkosságból?

A torkosság, miként a bujaság vagy a fösvénység egy mértéktelen vágyra épül. Úgy kell segíteni rajtuk, hogy elfogadjuk, beépítjük a vágyat. de lemondunk a túlzásról. Röviden: az áItal, hogy az étkezést az emberi személy valódi java felé irányítjuk és ezért kezünkben tartjuk. Mindez nem megy lemondások nélkül, de „mindennek ára van”, mondja a népi bölcsesség. Néhány javaslat:

a. Újra fölfedezni a belső motivációinkat (a dolgaink mozgatórugóját)

A mai embernek meg kell tanulnia egész testére figyelni és nem csak és kizáróIag az élvezet-vágyára. Szakítsunk rá időt, hogy föltegyük magunknak a kérdést: miért is eszem? Miféle jó dolgot keresek ebben? Gyakran kizárólag csak az ízlelő érzékszervünk kielégítése miatt eszünk. Pedig, ami kellemes, nem biztos, hogy mindig jó. Az, hogy ízlik, nem feltétlenül azt jelenti, hogy amit eszünk, vagy iszunk az jó. FőIeg, ha egy ismétlődő rossz megszokás elrontotta az érzékszervet.

Elsősorban azért eszünk, hogy táplálkozzunk: „az ételt az egészségünk szüksége szerint vegyük magunkhoz, ne a kívánság szerint”, javasolta Cassianus. Ismerjük be, nagyon jól tudjuk, mikor lépünk át a szükségesből a mértéktelen élvezetbe. Testünknek nagyon egyensúlyos a termosztátja (mérő eszköze): jelzi nekünk, hogy „stop”. És nem külön öröm, mikor az asztaltól nehézkedés nélkül kelhetünk föl?

Másrészt, egy étkezés annak a lehetősége, hogy a többiekkel találkozzunk. Az étkezés társadalmi cselekedet. Egy lelki mester állapította meg: „Ha meg akarod tudni, hogy mennyire van bensőséges kapcsolatban egy ember az Istennel, figyeld meg őt az asztalnál. Ha mindenkire odafigyel, biztos lehetsz benne, hogy Isten közelében él. De, ha csak arra van gondja, hogy megtöltse a hasát, mindenki előtt vesz, és csak mesél anélkül, hogy meghallgatná a szomszédja történetét, inkább a nagyok társaságát keresi, minthogy mindenki mellett ott lehessen, akkor kétségbe lehet vonni az Istennel való közösségének mélységét.”

Végül pedig, nem szabadna oly gyorsan elküldeni Istent az étkezés céljai közül: „Akár

esztek, akár isztok, mindent az Isten dicsőségére tegyetek.” (1Kor 10,31).

b. Újra fölfedezni az ételben Isten ajándékát

Isten nem csak minden cselekedetünknek a célja, hanem a forrása is. Lelkünk, amely kívánja az éteIt, „legyen háIás a legkisebb falatért is”, mondja Evagros Ponticos. Köszönjük meg Istennek minden étkezés előtt, és azoknak is akik elkészítették az ételt, és az étkezés után. Így az étel ajándékára saját magunk odaajándékozásával tudunk majd felelni.

c. Tudjunk lemondani

Ne álmodjunk: lehetetlen uralni az ízlelési örömöt egy minimum lemondás nélkül. Akkor

tudjuk meg, hogy ki az úr a mi házunkban – az akaratunk vagy az érzékiségünk-, amikor megtanulunk bizonyos élvezetekre „nem”-et mondani. A nehézségünk, hogy nagyböjtben böjtöljünk, az imént említett pszichológiai okokon túl attól is van, hogy nagyon kevéssé vagyunk hozzászokva, hogy lemondjunk valamiről az év többi részében.

Ma, néhány dietetikus azt javasolja a fogyáshoz, hogy ne uralkodjunk a testünkön – joggal -, de annyira félnek, hogy frusztrálják az illetőt az étkezés örömében, hogy inkább alátámasztják a torkosságot. Pedig a bűn sohasem önmagában az ételhez kapcsolódik, hanem ahhoz az élvezethez, amit okoz: ezt kell szépen rendben uralni.

d. Gyakoroljuk az önmegtagadást

Három egyszerű tanács, melyet rendszeresen alkalmazhatunk (ha lehet, minden étkezésnél):

* venni abból az ételből, amelyet csak kicsit, vagy nem szeretünk; x

* nem venni abból, amiért oda vagyunk;

* lemondani egy nagyon szeretett ételről.

Hozzátehetjük ehhez Loyolai Szent Ignác néhány tanácsát.

„Lelki gyakorlat”-aiban Loyolai Szent Ignác néhány el nem évülő szabályt javasol ahhoz, hogy megtaláljuk a helyes mértéket az étkezésben. Íme néhány:

1. Kevésbé kell lemondani a kenyérről, mint más ételről, mert ez nem növeli annyira a torkosságot, és nem tesz minket oly sebezhetővé a kísértésben.

2. Ami az italt illeti, nagyobb megtartóztatásra kell figyelni, mint a kenyér esetében, gondosan megvizsgálva, hogy milyen mennyiségű ital szükséges, hogy mindig kitartsunk ebben.

Ellenkező irányból pedig meg kell vizsgálnunk azt, hogy melyik az a mennyiség, amely már káros, hogy megszüntethessük.

3. Főleg a főtt ételek kapcsán kell önmegtartóztatást gyakorolnunk… Ez két módon lehetséges: vagy azáltal, hogy hozzászokunk ahhoz, hogy egyszerű ételeket eszünk, vagy hogy kevés válogatott, különleges ételt eszünk.

8. Ahhoz, hogy megszüntessük a mértéktelenséget az ételben és az italban, nagyon hasznos, ha eldöntjük az ebéd vagy a vacsora előtt és egy olyan pillanatban, amikor nem érezzük az éhséget, azt a pontos mennyiségű ételt, amelyet magunkhoz kell vennünk, és amelyet aztán nem fogunk túllépni… “

e. Konkrét tetteket végrehajtani

A torkosság különböző vállfajai között tettünk különbséget (mennyiségben, minőségben stb.). Vegyük sorra ezeket az életünkben és próbáljunk meg valami ellentéteset cselekedni. Például: az, aki az időt nem tudja kivárni és az étkezés ideje előtt eszik, megpróbálhat fix időpontot kitűzni az étkezésre és így abbahagyni a nassolást, mikor este hazamegy, vagy az ebédfőzés közbeni rágcsálást.

Szent Ignác azt javasolta: „Főleg arra kell figyelni, hogy a lélek ne legyen teljesen a következő étkezésre irányítva, és hogy ne mohón és sietve együnk”. Mit mondana ma a Jezsuiták alapítója egy gyorsétteremben?

f. Mértéket tartani a beszédben

Meghosszabbítja, vagy előkészíti az étel éIvezetét az emlékezés: visszagondolni erre vagy arra az ízletes evésre, nem szabad, hogy oda vezessen, hogy a gondolatainkat és szavainkat elfoglalja az étel. Lehet mértéktelenség az emlékezet használatában is.

Másrészt, az ételen való siránkozás egy faja is hiba. Gyakran az ilyen fajta siránkozások jobban táplálják a beszélgetéseket, mint a beszéd tárgya a hasunkat. A mértékletesség ott kezdődik, hogy elfogadjuk azt, amit a tányérunkba kapunk (feltéve, hogy a diétás ételek biztosítva vannak).

g. Jól kezelni az ügyet

Az ízlelés öröme egyfajta kompenzáció. „Nem élhetünk öröm (élvezet) nélkül”, mondta Arisztotelész. Az evés pedig a legközvetlenebb élvezet. Segíthetünk tehát azon, hogy kevesebbet együnk, ha másként keressük az örömet, ha sokfélébbek a (jó értelemben vett) vigasztalásunk forrásai. Például: a fáradság elszomorít; ezért aztán megvan a kísértésünk arra, hogy nassoljunk a hosszú munka után. Kereshetnénk helyette valami más felüdülést: fürdés, séta, telefon egy barátunknak/barátnőnknek, egy jó könyv, egy kis zene hallgatás…

h. Türelem

Aki lelkileg torkos, vigasztalásra szomjazik. Elmélkedhet Krisztus szavain, amelyeket Siena-i Szent Katalinnak mondott: mindig miután betöltöttem egy személyt, „visszahúzódom tőle, nem a kegyelmet vonom meg tőle, hanem csak az érzést… Azért, hogy kihozzam ezáltal a lelket a tökéletlenségből. Visszahúzódom, és megfosztom attól a vigasztalástól, amelyet átérzett azelőtt… Ha ezt teszem, azért van, hogy gyakorolja, hogy igazából Engem keressen, hogy próbára tegyem a hit fényében és bölcsességre tanítsam”. (Le dialogue, chap. 33, Téqui, I976)

Évagrios a következő segítséget javasolja a lelki mértéktelenségre: „Egy akkori bölcs eljött az igaz Antalhoz és így szólt hozzá: ‘Hogyan bírod ki, Atyám, hogy nélkülözöd a könyvek vigasztalását?’ Ez így felelt: ‘Az én könyvem, Filozófus, az élőIények természete, és ez mindig jelen van_, amikor csak Isten szavait kívánom olvasni.”

j. Elképzelni Krisztust az asztalnál

Ez a javaslat lehet, hogy kicsit dühítő lesz, de maga Szent lgnác is arra hív minket, hogy szemléljük azt, ahogyan Jézus evett: ,,Fontos, hogy míg eszünk, lássuk képzeletünkben Jézust amint a tanitványaival eszik, és észrevegyük, hogy hogyan is eszik Ő, hogyan beszél, és próbáljuk meg utánozni.” Didier Decoin írő hozzá teszi: „Jézus nem csak azért ül asztalhoz, hogy jóllakjon. Enni, együttlétet is jelent. Együtt lenni pedig azt, hogy megosztozunk. Megosztozni, pedig azt, hogy szeretünk. A szeretet pedig Jézus”. (Didier Decoin, Jésus le Dieu qui riait, 2000.)

(folyt.)

Létrehozva 2022. május 11.