Képernyőn : Mendosa megváltása

Roland Joffé, A Misszió című filmje (A Cannes-i Filmfesztivál aranypálmája 1986-ban) egy nagyszabású tragédia, mely míg a Guarani Indiánok evangelizáIásának fájdalmas történetét beszéli el, a bűn súlyát és a megbocsátás kegyelmét tárja elénk egy rabszolga-kereskedő megtérésén keresztül.

A történet: A XVIII. Században, egy jezsuita, Gábriel testvér (Jeremy lrons) több szerzetes testvérével Paraguay és Argentína határán egy missziót alapít, hogy megmentse a Guarani indiánokat a rabszolga-kereskedők kapzsiságától. Egyike azonban ezeknek a kereskedőknek a gőgös Rodrigo Mendoza (Robert de Niro), tovább folytatja véres kiruccanásait, egészen addig a napig, mígnem váratlan körülménye között szemtől szembe nem találja magát Gábriel atyával…

Mendoza megtérése négy egymást követő lépésben történik:

Egyedül Isten ellen

Ez a rabszolga-kereskedő kalandos vállalkozásokat folytat a guaranik foldjén, hogy Indiánokat fogdosson össze és eladja őket rabszolgának. Egy nap, mikor egyik ilyen „vadászatábóI” hazatér, ez az amúgy is bizalmatlan ember testvérét Felipe-t annak az asszonyak a karjaiban taláIja, akiről pedig azt hitte, hogy szereti őt; párbajt provokál és megöli az öccsét.

Egyedül Isten nélkül

A lelkiismeretfurdalástól szinte megbolondulva Mendoza romboló haragjrát saját maga ellen fordítja. Gyógyíthatatlan betegeknek egy kórházaba húzódik vissza és ott él, testileg-lelkileg kimerülve, egy cellában. Minden látogatót elutasít, csak a halált várja.

A jezsuiták rendfőnöke megkéri egyik testvérét, Gábrielt, hogy látogassa meg Mendozat. Ez el is megy hozzá, belép a cellába és minden kertelés nélkül emlékezteti a tények valóságára: „Szóval megölte a testvérét. Csakhogy párbajban. Így nem követett el törvénysértést. Ez lenne most a megtérése?- Menj innen, pap. – Inkább azt szeretné, hogy a bakója legyek, hogy jobban megsemmisítsem? – Mit akar tőlem? Tudja, ki vagyok. – Igen, egy zsoldos, rabszolga-kereskedő, aki megölte a testvérét…”

De Gábriel testvér, hogy azigazság teljes legyen, hozzáteszi „…pedig szerette őt. Még akkor is, ha eléggé különös módját választotta, hogy ezt megmutassa neki.”

Mendoza erre már kijön a sodrából. Megragadja Gábrielt, és ütéssel fenyegeti. A szerzetes derűvel győzi Ie az erőszaknak ezt a kitörését: „Kinevetem, mert nevetséges. Mint egy menekülő katona, aki lapít, mint a nyúl. Egy nyápic.”

Mendoza elengedi Gábrielt, ugyanolyan hirtelen, mint amilyen hirtelen megragadta.

„És, más semmi?” – teszi hozzá a pap. Továbbra igy akarja folytatni. – Nincs más. – De van élet. – Gyűlölöm az életet. – Van más út is, Mendoza. – Számomra nincs megváltás. – Én mégis meghívlak rá. Egy kihívás ez.”

Ezek a szavak képesek voltak megérinteni ezt a büszke férfit.

„Egy kihívás?” _ kérdezi Menoza. És ha nem sikerül?” A tekintetek ismét találkoznak és most Menoza szeméből inkább a félelmet lehet kiolvasni és nem a gőgös közönyt. Az engesztelő elveszítette a reményt, hogy találhatna arányos büntetést a bűnére. Gabriel egy szimbolikus elégtételt javasol neki, egy kimerítő, de megszabadító keresztutat.

Egyedül a bűnével szemben

A következő kép: Mendoza egy jezsuita missziót kísér a Guaranik földjére, és hogy levezekelje bűnét, nagy üggyel-bajjal egy hatalmas csomagot vonszol magával, amelyet maga készített gondosan össze. Ez a háló egymás hegyén hátán a „régi-emberének” gönceit tartalmazza: páncéIzat, kard, pisztoly, pajzs stb. Hatalmas formátlan holmi, az éIetének képmása.

Gábriel kísérőit idegesíti ez az igásló-helyzet, amely késlelteti az előrehaladásukat. Egy pillanatban, bosszankodásában egyikük, John atya (Liam Neelson), késével elvágja a kötelet, amely Mendozát a terhéhez kapcsolja. Szó nélkül, lassan, Mendoza odakötözi magát a bűnéhez, amelynek egyedül Isten oldozhatja ftl a kötelékét. Az emberi türelmetlenség nem Isten műve. John atya visszatér a teherre: „Elég hosszan végezte már ezt az elégtételt. A többi atya is így gondolja – ő azonban még folytatni akarja, feleli Gábriel. A döntés az övé.”

Mikor a testvérek imádkozni kezdenek, Mendoza megpróbálja követni őket ebben, de elérkezik a Miatyánk „nos dimittimus” soráig. Nem tudja kimondani: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.”

Hogy elérjenek az Indiánok földjére, a kis expedíciónak az Igaszu hatalmas vízesésével szomszédos, meredek sziklafalat kell megmásznia. Mendoza minden lépésével az életét kockáztatja.

Mezítelen lába csúszik a nedves sziklán, a terhe állandóan megbillenti az egyensúlyát. Gábriel testvér csendesen hozzá köti magát és így húzza.

Testvérei segítségével találkozás Isten megszabadító jóságával

Végre fölérnek a sziklafal tetejére, ahol a Guaranik várják a jezsuitákat, akik elsőként jönnek elő, majd, riadtan tántorogva megjelenik Mendoza is. Csend. Az indiánok fölismerik népük kinzóját. A hajdani rabszolga-kereskedő térdre esik. Egy indián odalép és fölemeli a kését. Egy másik néhány szót suttog Gábriel testvér fülébe. A Guarani kése lecsap… és szétvágja a köteléket, amely Mendőzát hozzá kötözi a bűnéhez. Azután az indián lelöki a halál terhét, amely belevész a vízesésbe. Erre az egykor könyörtelen ember zokogni kezd, mint egy gyermek. Végre megnyílik a szíve. Egy indián megérinti őt a kezével.

„Hogyan lehet megköszönni nekik, kérdezi Mendoza? – Olvasd ezt, feleli Gábriel, és odanyújtja neki a Bibliát.” A megtérő felfedezi benne a szeretet-himnuszt (1 Kor 13): „A szeretet mindent megbocsát.” (7.vers)

Megértettük: Mendoza nem oldozhatja föl önmagát a bűne alól. Legalább a bűntudatát kell fölismernie: a terhe az a bűn, amely elidegenít és az egész csoportra is ránehezedik. Gábriel testvér az Egyházat jelképezi, amely folytatja Krisztus művét, remélve a bűnös helyett, közbenjárva és az életét is kockáztatva érte. Végül a Guarani, az ártatlan Megváltó képe, aki megbocsátva képes feloldozni a bűnt (az érintése olyan, mint a föloldozás szentségi gesztusa). A megtérő pedig, a maga részérőI, újra megtanul a szeretetből élni. A végén még az életét is odaadja majd ezekért az új barátaiért.

1. A gőg, a fők főnöke
„A szeretet legnagyobb akadálya nem az önzés, hanem a gőg.” (P. Jacques Marin)

,,Az alázat olyan az erények között, mint a rózsafüzérben a lánc: ha elvesszük az alázatot, eltűnik az összes erény, ha elszakítjuk a rózsafüzér láncát, az összes szem széjjelgurul.” (Arsi plébános)

Ez a főbűnök főnöke. Ez jár az élükön, és mégis nagyon ügyesen el tud rejtőzni a többi hat között, amelyeket előreküld: a torkosság, a bujaság, a fösvénység, az irigység, a harag, a lustaság között. A gőg nem csak egy főbűn, hanem ő maga A főbűn, amin keresztül az összes többi megjelenik. Ugyanis minden bűn mélyén az szunnyad, hogy magukat részesítjük előnybe: ez pedig a gőg.

A gőgös (tudatosan, szándékosan) az ,,ego”-nak egyfajta rákjába szenved: önmagának rendezetlen szeretetében. A gőgös azt gondolja, hogy jobb, magasabb rendű, mint a többiek. Sokfele neve van a gőgnek, miként sokféle az arca is, amelyben megjelenik: önszeretet, önhitt elbizakodottság, hiú dicsekvés, önelégültség, hiúság, mások lekicsinylő megvetése, pökhendiség (arrogancia)…

A gőg tehát a főbűnöknek és minden bűnnek atyja. A gőg rákjának áttétei mindenhová beférkőznek.

Vigyázat! Mindnyájunkban bennünk rejtőzködik.

1) Mi a gőg?

A gőg bűne két oldalról mutatkozik meg, attól függően, hogy az „ego-daganat” a gőgös cselekedet kezdő vagy végpontján van-e. A szerint, hogy csak magunknak akarunk-e élni, vagy csak a magunk erejéből akarunk-e élni (A szeretet két irányának megfelelően: vagy az ajándékozásra, vagy az elfogadásra tesz képtelenné…és így megakadályozza a szeretetet.)

Saját magunknak élni: egoizmus

Grande Vadrouille (Egy kis kiruccanás) c. filmben. Funes: „…Én is. Bármit tesznek veled, még meg is kínozhatnak téged, én nem fogok beszélni!”

„Az önző az, aki nem gondol rám” (Woody Allen) ,”Az igazi egoista az, aki még akkor is csak magára gondol, amikor másról beszél” (Pierre Dac)

Egy baráti vacsora közben „Idén befejezem a doktorátusomat; aztán jövőre elkezdek egy licenciát szociológiából esti hallgatóként, ha van időm, beiratkozom angolra is és én…-én, én, én…, szakítja meg a felesége, mosolyogva. És mivelünk mi lesz? Mikor lesz, hogy mi is csinálunk valamit?”

„Nincs időnk, hogy egymást kölcsönösen meghallgassuk. Beszéljünk hát csak rólam.”

Az önző nem szereti a másikat, vagy ha igen, akkor csak saját magáért. Sőt, annyira önmaga körül forog, hogy még Istent is kizárja. Sem nem Isten dicsőségére nem cselekszik, sem a másik ember szeretetéért, csak és kizárólag saját magáért. Ezért mondja Szent Pál a gőgösről, hogy olyan, mint egy daganat (Kol 2,18) és Aranyszájú Szent János, hogy a gőgös egy „vízkóros lélek”.

Saját magunk erejéből élni: függetlenség

Van a gőgnek egy másik, még rafináltabb formája: a függetlenség. Lehetünk ugyanis nagylelkűek, szolgálhatunk a felebarátainknak, és közben mégis megmaradhatunk gőgösnek. Persze a másiknak élünk, sőt az Istennek élünk, de mégsem szűnünk meg a magunk erejéből, magunk által élni. Más szóval, továbbra is a lét, az élet forrásának képzeljük magunkat.

Erin Bronckovich valósághű figurája, amelyet az ugyanezen című filmben Julia Roberts jelenít meg, rendkívül sok energiát befektet abba, hogy három gyermekét eltartsa, és hogy megmentse az igazságtalanul kizsákmányolt családokat. Arra azonban nincs ereje, hogy csak annyit is mondjon az őt segítőnek, hogy „köszönöm”. A független ember megtestesítője, aki mindent felügyelete alatt tart, de azt akarja, hogy őt senki se felügyelje. Ura saját életének és visszaborzad attól, hogy tanácsot kérjen. A mai társadalmunknak ez a fölmagasztalt modellje…

A gőgnek ez a formája mindenhová beszüremkedik, még a jóságba és a szentségbe is. Az Arsi plébános mondta: „Amikor a gőg bűnét követjük eI…, azt mondjuk a Jóistennek, hogy mi mindentől függetlenek vagyunk”. Az önelégültség a gőgnek szinonimája. Gőgös az, aki elég akar lenni önmagának. Ez a gonosz lélek bűne. Nem megalomániás, pontosan tudja magáról, hogy ő nem Isten. Az ő gőgje – és reménytelensége egyben – hogy nem vár mindent Istentől. És a gonosz lélek egész munkája abban áll, hogy önmagához hasonlóvá tegye az embert!

2) Valóban bűn-e a gőg?

Mégis magátóI értetődő-e, hogy az egoizmus és a függetlenség, a gőgnek e két arca valóban bűnök?

Először is önmagunk szeretete alapjában véve nem rossz. Ellenkezőleg. Az „én”-t sohasem szabad megvetünk. Magunkat utálni szintén gőg (ha nem tartom magamat ajándéknak, hogyan ajándékozzam másnak?). A helyes önértékelés elengedhetetlen feltétele az életnek. Kell, hogy azt tudjuk mondani „én”_, mielőtt azt mondanánk „te”, az igeragozás sorrendje megfelel az erkölcsi sorrendnek is. Krisztus azt kéri tőlünk, hogy szeressük a felebarátunkat, mint önmagunkat (Mt 22,39). Felnőtté válni, azt jelenti, hogy önállóan megnyilatkozunk, saját ízlésünk, saját véleményünk van. Magunk gondolkodunk, és tudunk önállóan dönteni. Hány ember van, aki azt gondolja, hogy mások elnyomják (hitvestársuk, elöljárójuk, etc.), pedig alapjában véve a helyes önbecsülés hiányzik belőlük. Nem szabad, hogy az alázatot összekeverjük a kicsiséggel vagy szerénységgel. Mgr. Guy Gaucher, Lisieuxi Szent Teréz specialistája szereti hangsúlyozni: „Sokan azt képzelik, hogy Szent Teréz „kis útja” azt jelenti, hogy kicsi lakásom van, kicsi autóm, kicsi életem… Ez teljesen hamis kép!”

Másrészt a függetlenség is az érettség egy kritériuma. Cf. Örök kamasz-felnőttek, akik otthon maradnak és örökké diákok…, mert nem mernek szembe kerülni a világgal, a másikkal, nem merik vállalni a konfliktusokat, a kudarcokat.

A Szentírás nem bánik kesztyűs kézzel a gőgösökkel. Az Úr „szétszórja a hatalmasokat” (Lk 1,51) és aki magát magasra emeli, azt mélységbe dönti (Mt 23,12). Az Ó és Újszövetség folyton ismételgeti, hogy „Isten a gőgösöknek ellen áll, az alázatosoknak azonban kegyelmet ad” (Bölcs 3,34; Lk 4,6; 1P 5,5). Cassianus megállapítja, hogy a többi bűnnel nem jár együtt Istennek ez az ellenállása: „Milyen nagy rossz akkor a gőg, hogy ha megérdemli, hogy nem egy angyal, sem az ellentétes erények, hanem maga az Isten az ellensége!” Hiszen „a gőg személyében Isten ellen irányul!”

Akkor hogyan különböztessük meg a gőg bűnét a helyes önszeretettől és az igaz önállóságtól?

Az egoista

Egy humorista a következőket mondta: „Imádtam Brassens-t. Volt köztünk valami közös: nagyon szerette, amit csinálok… Én is.” Az egoista ember napjai céIjává teszi az önszeretetet. Elfelejti, hogy ennek a szükséges és helyénvaló önértékelésnek a célja a másik szolgálata. A II. Vatikáni zsinat is emlékeztet: „az ember – aki az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart, – teljesen csak akkor taláIhat önmagára, ha őszintén elajándékozza magát.” (GS 24,§3,) Más szóval a függetlenség a kölcsönös függésben teljesedik be! (Csak akkor leszek önmagam, ha képes vagyok az ajándékozó és efogadó szeretetre,)

Tegyetek egy próbát: kire gondoltok (kivel vannak tele gondolataitok) kora reggel: magatokra; barátaitokra; azokra, akik imádságaitokat kérték, akik betegségben szenvednek; a hitvesetekre; gyermekeitekre; Istenre?

A független

A független azt gondolja, hogy akkor szabad, ha függetleníti magát mindazoktól, akik körülveszik. Az autonóm személy – nevezzük autonómiának a helyes önállóságot -, tudja, hogy azzal válik egyre szabadabbá. ha minden emberi kapcsolatot őt tápláló ajándékként fogad.

Alapjában véve a különbség ez: a független ember úgy dönt, hogy mint szembenálló fél állítja

magát a másik elé, míg az autonóm azt váIasztja, hogy odaajándékozza magát, úgy, hogy közben egészen önmaga marad.

Újra csak tegyetek egy próbát: ha valaki segítségetekre siet, egészen ingyenesen, mi az első moccanás bennetek? Az egyszerű hála, vagy a gyanakvás, vagy akár az elutasítás?

3) Mitől főbűn a gőg?

„Minden bűn kezdete a gőg”, állapítja meg a Szentírás (Sir 10,13 a Vulgata szerint). Csak azért szegjük meg Isten törvényét, mert jobban szeretjük annál a saját törvényünket. A gőg nem csak hogy az első bűn, a legfőbb, hanem a többi főbűnnek az apja is, amelyek aztán a maguk részérőI további bűnöket szülnek.

A bűnök megjelenését egyfajta zuhatagszerű logika irányítja. Harpagon, a fösvény, a kis kincsesládikát tette élete középpontjába. Don Juan, a csábító, a csábítási vágyát helyezte élete szívébe. C.S. Lewis (Csűrcsavar levelei) szerint könnyen tehetünk valakit torkossá a hiúságára hatva. Csak el kell hitetni vele, hogy a konyhaművészet kitűnő ismerője. Minden alkalommal, amikor valaki egy főbűnt követ el, saját személyét helyezi a világ középpontjába: más szóval gőgben szenved.

4) Hogyan rejtőzik el a gőg?

„Az ember elvakulása a gőg legveszélyesebb gyümölcse: arra szolgál, hogy tovább növelje bennünk a gőgöt és elvegye annak a lehetőségét, hogy megismerjük, mi segíthetne a nyomorúságunkon, nehogy gyógyuljunk a hibáinkból” (La Rochefoucauld, Réflexions morales). A gőg egy olyan kígyó, amely becsúszik a világ legjobb szándékai közé is. Három fő okból nehéz észrevenni.

(1) Először is, mert a gőg maszkokat vesz föl. Az önszeretet rafinált szemfényvesztésekbe szüremkedik be, mint például a perfekcionizmusba, (a tökéletesség túlzott vágyába). Egy

látszólagos alázat képére is képes átsminkelni magát. „Hogy ellensúlyozza saját tehetetlenségét, vagy hiábavaló lázas tevékenységét, az ember könnyen erénnyé teszi a méltatlanság érzését, önmaga megvetését, egy szóval egy megtévesztő alázatot, amely mögött valójában legtöbbször hatalmas nárcizmus, önimádat rejtőzik” (Dr. Berge, Les Maladies de la vertu).

Egy buddhista kolostorban egy tanítvány megkérdezi a mesterét: „Mi a hiúság?” A mester megvető hangon igy szól: „Milyen buta kérdés!” A tanítvány sértődött és dühödt arca Iángba borul. „Barátom, mondja a mester, ez a hiúság!”

Hamis igazi szent, vagy igazi álszent?

Avilai Szent Teréz írásaiban utal egy hölgyre, akinek vallásos buzgóságát és jóságát messzemenően csodálta, és azt, hogy sohasem szólt meg senkit, tele volt belső békével. Egyszóval, egy valóságos szent! Egy nap, mikor többet volt vele együtt, észrevette, hogy sokkal inkább a saját maga tekintete előtt és, mint az Isten színe előtt. „Rájöttem, hogy míg csendesen eltűrte, akármit is mondtak neki, valójában rendkívül érzékeny volt arra, hogy tiszteljék, és sohasem egyezett volna bele, hogy akár a saját hibájából egy kicsit kevésbé tiszteljék, hogy csak egy keveset is veszítsen a megbecsültségből… Olyan szépen beszélt minden tettéről, hogy kizárta belőlük a bűnt. Ahogyan ő igazolta a dolgait, úgy tisztáztam volna én is, ha valaki el akarta volna ítélni…Mikor azonban Iáttam, hogy mindaz, amivel őt üldözték , valójában kicsit a saját hibájából is van, egyáltalán nem irigyeltem a viselkedésmódját és a szentségét. Mégis, ez a személy, és az a másik kettő, akik a saját szemükben szenteknek tartották magukat, nagyobb félelmet okoztak a szívemben, mint a legnagyobb bűnösök, akikkel csak találkoztam. (Avilai Szent Tetéz, Pensées sur l’Amour de Dieu, Gondolatok Isten SzeretetérőI, 2. fejezet, 23 -24.)

(2) Másrészt, a gőgös igazolja, tisztázza önmagát. Ez történik akkor, pl., amikor duzzogunk.

A duzzogás a gőg egyik legjobban félreismert formája. „Ma este már harmadszor vág szavamba a gyerekek előtt! Most már elég! Fakad ki Nikol, férjén keseregve. Egész hétvégén nem szólok többet hozzá”. Másnap reggel, vasárnap férje a lehető legkedvesebb vele. Nikol már majdnem kedvesen reagál, de visszafogta magát: „Ja, nem. Majdnem elfelejtettem. Most duzzogok!” A bizonyíték arra, hogy a duzzogás a gőg kategóriájába tartozik, az, hogy nagyon nagy alázat keII hozzá, hogy újra megnyíljon az ember. Hogy visszatérjünk, ahhoz az kell, hogy az ember bevallja önmagának és a másiknak, hogy hibázott, ha másban nem is, legalább abban, hogy bezárkózott. Íme, mennyivel gazdaságosabb nem duzzogni: )…

(3) Végül, a gőg gyakran keveredik a pszichés sérülésekkel, mégpedig a magára hagyottság sérülésével, amely nagyon erős szükségletet szül az emberben arra, hogy elismerjék és külön, csak rá figyeljenek.

„Nem akartam függeni senkitől”

„Hosszú időbe tellett, míg rájöttem, hogy a függetlenségem gőgből fakadt, meséli a 38 éves

Juli, aki magasan iskolázott, és két gyermek édesanyja. A neveltetésem arra tanított, hogy önmagamat alakítsam. Édesapám hiánya és szeretetét kevéssé kifejező édesanyám arra a meggyőződésre juttattak, hogy úgy kell küzdenem, hogy senkitől semmi segítséget nem várok. 23 évesen megszereztem a saját lakásomat. Küzdő szelleműnek látszottam és erre büszke is voltam. Csodálatot de ugyanakkor félelmet is keltettem az emberekben. Éppen ez is az oka annak, hogy későn házasodtam meg. Végül mégis sikerült eléggé szerelmesnek lennem hozzá… Egy alkalommal így szóIt a férjem: „Kedvesem, meglepő, hogy sohasem kérsz tőlem semmit. Figyelmes vagy hozzám, kész vagy mindenben a szolgáIatomra lenni és ezt nagyon köszönöm is neked, de kicsit úgy érzem, mintha egyáltalán nem is lenne szükséged rám.”

Ezeken a mondatokon sokat gondolkodtam. Beszéltem róla egy pap barátommal is. Tudatosult bennem, hogy a neveltetésem sok mindenre magyarázatot ad ebben, de nem mindenben. Valójában nagyon hamar belém gyökerezett egyfajta gőg és mintegy páncélt vont egész életemre: nem akartam függeni senkitől! Azóta elhatároztam, hogy minden nap, minden áldott nap kérek valami kicsi dolgot a férjemtől. Nagyon nagy erőfeszítésbe kerül!”

5) Hogyan ismerjük föl a gőgöt?

Az önzésnek és a függetlenségnek a már említett jelein túl, íme néhány kiegészítő jele a gőgnek:
Ha mindig igazunk van

… vagy legalább is, ha sohasem akarjuk beismerni, hogy tévedtünk (a bűnbánatban gyakran előfordul, hogy állandóan a másikra panaszkodunk). Ugyan ez van a mögött is, hogy ha ki nem álljuk a kritikát. Vagy ha csak a pozitív észrevételeket tudjuk elviselni. Ha kicsit savanyúbb észrevételek, akkor csak azokat tudjuk elfogadni, amelyek jó szándékból fakadnak. A gyökerén az van, hogy mindig azt akarjuk, hogy mondják, amit hallani akarunk…

Változó alapterületű sajnálkozás/önsajnálat

Dühösen kifakadsz egy vacsora alatt, vagy tapintatlanul viselkedsz egy családi ünnepen: nem annyira a magad butaságát sajnálod, hanem azt, hogy elveszítetted a becsületedet, elhomályosítottad másoknak rólad alkotott képét. Általában minden erény, amely a külső tekintetek alapján növekszik, olyan mint egy a gőg talaján növekedő gomba.

A „name-dropping”

Ez az eljárás abban áll, hogy evidensnek tüntetjük föl, hogy igen sok emberrel vagyunk közeli kapcsolatban. „Tudod, a norvég francia nagykövet, nagyon kedves fickó. – Honnan tudod? –

Ja, bocs, nem mondtam? Tegnap este vele vacsoráztam.”
Előtérbe helyezni magunkat

A „tökéletes” gőgös

A bölcs Cassianus ebben a „tökéletes” portréban foglalja össze a gőgös ember különböző vonását: „emelt hangunk hangsúlya; keserű hallgatásunk; hatalmas és fektelen nevetésünk; oktalan és ránk nehezedő szomorúságaink; savanyú válaszaink; könnyed, üres beszélgetéseink…; türelmetlenség; szeretetlenség; mások rágalmazása, de kicsinyhitűség azzal kapcsolatban, amit nekünk kellene elviselnünk; engedetlenség, kivétel, ha már a vágyainkkal elébe mentünk annak, amit kérnek tőlünk; keménység, amikor tanácsot kell kérnünk; gyengeség, amikor le kell mondanunk saját akaratunkról; hajthatatlanság, amikor mások akaratának kell alávetnünk magunkat; mindig annak keresése, hogy ráerőltessük másokra a véleményünket és képtelenség, hogy elfogadjuk mások véleményét. Így lesz az, hogy már nem fogunk tudni üdvös tanácsokat kérni, és inkább a saját ítéleteinkbe vetjük a bizalmunkat, mint a bölcs öregek szavába”.

(Jean Cassien, lnstitutions cénobitiques)

6) Hogyan mászhatunk ki a gőgből?

Az alázatosság gyakorlásán túl háromféle segítségünk van: az önzés elleni küzdelem; a függetlenség szelleme elleni küzdés; a helyes önbecsülés.

Az alázatosság gyakorlása

A gőgöt az ellentétével lehet kiűzni: az alázattal. Az erények apró cselekedetek révén vernek bennünk gyökeret. Azonban az alázatosság apró cselekedetei nem a legkönnyebbek…

Konkrétan, úgy dönthetünk, hogy minden nap elfogadunk egy megaláztatást: a legbiztosabbak azok, amelyeket nem mi választunk magunknak, hanem az élet adja nekünk. Az elfogadás azonban nem elég, ha csak külső (nem reagálok, nem védekezem, nem tisztázom magamat), hanem belsőnek kell lennie (beleegyezni, elfogadni az igazságnak azt a részletét, amely benne van minden megalázó szóban, még akkor is, ha igazságtalan).

A megalázott alázat

„Nem könnyű az alázatról beszélni, főleg nem ma. A „kételkedés nagy mesterei” mind megkérdőjelezik az értelmét. Nietzsche szemében az alázatosság nem más, mint a gyengék nagy hazugsága, amellyel a gyengeségüket igen rafinált módon erénynek tüntetik fel. Freud számára az alázat a mazochizmusnak vagy a bűntudattal teli komplexusnak egy formája. Adler szerint a kisebbrendűség érzésrokona. A mai kultúrában igen nagy nyomot hagyott mindez… (Dom André Louf, L’humilité, 2002)

Ruysbroek: „Elmerülni az alázatban nem más, mint elmerülni Istenben, mert Isten ott van a mélységek fenekén. …Az alázat túl nagy dolgokat nyer ahhoz, hogy tanítani lehessen azokat; olyan dolgokat ér el és birtokol, amelyeket a szavak nem érhetnek el.”
Bármilyen erőfeszítést tegyünk is, az alázat több mint emberi erény: a forrása Krisztusban van. Jézus egész éIete az Ő alázatosságáról, az Isten alázatosságáról tanúskodik. Példát ad azzal, hogy

megalázza magát (Fil 2,6-11) és szolgai alakot ölt. Szent Kelemen pápa mondja „Az Úr Jézus-Krisztus nem hatalmaskodva, gőggel érkezett, vagy fényes pompával, pedig megtehette volna, hanem az alázatban jött el közénk.”

A Francia Akadémia egy nyugalmazott tagjáróI (Jean Gitton) egy anekdota… (Documentation catholique, 2002. jarr. 6, 37. old).

Kijönni az önzésből

Tanuljunk meg titokban adni úgy, hogy senki se tudja (Mt 6,I-4). Ebben is, nagyon értékes

a mindennapos elhatározás. Ha könnyebben vagyunk egészen nagylelkűek akkor, amikor a barátainkkal sétálunk, határozzuk el, hogy ugyanannyit adunk akkor is, amikor egyedül vagyunk.
Mindenekelőtt pedig sohase elégedjünk meg azzal, hogy a birtokunkban lévő dolgokból adunk, hanem adjunk önmagunkból, a személyünkből: egy mosollyal, egy tekintettel, jelenléttel.

Adjuk oda magunkat: adjunk az időnkből, a hozzáértésünkből, a szívünkből. Köteleződjünk el, engedjük magunkat megkötni.
Gyakoroljuk a tapintatot a tartózkodó magatartást (discretio)

„Barátom, ne akarjuk, hogy észrevegyenek minket”, mondogatta az Arsi plébános.

Mennyire kibírhatatlanok tudnak lenni férfiak egy vacsorán, ahol helyes hölgyek vannak… A III. században egy szerzetes megkérdezte lelki-atyját: „Hogyan kell viselkednünk ott, ahol éppen vagyunk?” A bölcs így válaszolt: „Légy visszahúzódó, tapintatos, mint egy idegen, tartsd tiszteletben az öregeket, és bárhol is vagy, ne próbáld meg bárkire is ráerőltetni a te látásmódodat, és akkor békében fogsz élni.”

(folyt.)

Létrehozva 2022. március 30.