Hogyan készüljünk a parlamenti választásokra?

Egy ideje fogalmazom már magamban ezt a cikket. Amikor egy első változatát átküldtem Hamar Dávid barátomnak, azt válaszolta, hogy ez inkább két cikk, és így egyben könnyen kioltják egymás üzenetét. Ráadásul az elsőt valószínűleg szeretni fogják, a másodikban viszont sok a kockázat. Elgondolkodtam ezen. Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen azt a két cikket próbálom megírni, amit Bese Gergő katolikus pap és Kovács Viktor evangélikus lelkész lényegében már megírtak. De nem akarok két cikket írni, hanem éppen azt a kettősséget szeretném integráltan láthatóvá tenni, ami bennem van, és amit az említett két publicisztika is együtt megjelenít.

Kovács Viktor az írásában azt hangsúlyozza, hogy az evangélium minden „oldali” embernek szól, ezért tapintatosnak kell lennünk, amikor közéleti kérdésekben fogalmazunk meg egy álláspontot. Bese Gergő viszont azt emeli ki, hogy Jézus „nem akart álarcokat felvenni, hogy hitelesnek tűnjön”, akkor is kimondta az igazságot, ha az egyeseket esetleg bántott. Pontosan erről a két dologról szeretnék beszélni, együtt, álarc nélkül, ahogy bennem kavarognak.

A parlamenti választások tétjéről és a keresztény hívők egységéről van szó, és hogy erre a kettőre hogy lehet egyszerre figyelni.

Szerintem mindnyájan látjuk, hogy a 2022-es parlamenti választásoknak komoly következményei lesznek Magyarország jövőjére nézve, de a helyes döntésről még evangéliumi hívők között is érzékelhető nézetkülönbségek vannak. Vajon az Orbán-kormány kapjon továbbra is bizalmat, vagy valamiféle baloldali koalíció eredményesebb munkát végezne a kormányrúdnál? Mi lenne a jobb Magyarország gazdaságának, jogbiztonságának, társadalmi békéjének, Európában betöltött szerepének, nemzeti érdekeinek? Végeláthatatlan vitákat folytathatnánk ezekről, nekem is lennének érveim, de most arról a speciálisabb kérdésről szólnék pár szót, hogy mi van akkor, ha a politika belóg a hitünk területére is. Hogyan viszonyuljunk ahhoz a tényhez, hogy a jelenlegi kormány a keresztény világnézeti keretekben határozza meg értéksorrendjét, míg ellenfelei inkább progresszív ideológiai célok mentén?

Hat szempontot javaslok ezek végiggondolásához. Az első három pontban olyasmit fogok hangsúlyozni, amiről Kovács Viktor is ír. Az evangélium „oldaltól” függetlenül összeköt bennünket, a szeretet pedig megértő, türelmes és elnéző. Nem a politika egyesít, hanem Krisztus. A második háromban azt teszem, amit Bese Gergő tanácsol: egyenesen elmondom, hogy hívő keresztényként mit gondolok a választások tétjéről. Kezdem a fecsegéssel.

1) Kerüljük a fecsegőket és keressük a csendet!

Richard Wurmbrand evangélikus lelkész egyik könyvében olvastam egy anekdotát. Phocion athéni politikus a fodrászműhelyben ült, és unottan hallgatta, amint a borbély a politikai helyzetről fecsegett. Egy idő után a borbély odafordult a politikushoz, és megkérdezte: „Hogyan igazítsam meg a szakállát?” Phocion lakonikusan csak ennyit válaszolt: „Csendben.” Wurmbrand a kommunista Románia börtöneiben töltött a hitéért tizennégy évet, abból hármat egy földalatti magánzárkában – tudta, mi a politika, és azt is, hogy mi a csend.

A politikai viták többsége egyszerű fecsegés, de megterheli a lelkünket, és viharokat szül. Ez így lesz a következő hónapokban is. Fecsegők hada fogja nap mint nap akadályozni, hogy megtaláljuk a belső csendet. A politika úgy fog az életünkbe türemkedni, mintha semmi más nem lenne azon kívül. Mintha csak ez számítana. Mintha messiások közül kellene választanunk. Lesz jelentősége annak, hogy kiknek a kezébe adjuk jövő évtől a politikai hatalmat, fontos erről időnként beszélni is, de az előttünk álló időben mérték nélkül fogja elárasztani az életünket a politikai témájú fecsegés, holott a felelősségünk valójában egyetlen voksról szól.

A lelki egészségünk megőrzése érdekében meg kell tanulnunk csendben is lenni. Meg kell tanulnunk időről időre visszavonulni. Elhallgatni. Kikapcsolni a telefont. Hírböjtöt tartani. Csendet kérni. Imádkozni. Elhinni, hogy Isten a világ korlátlan ura. Tudomásul venni egyben azt is, hogy a Sátán pedig még e világ istene. Emlékeznünk kell a só és a világosság hasonlatára, és a búza és a konkoly példázatára is. Emlékeztetnünk kell magunkat, hogy nem minden múlik rajtunk, és nem minden múlik a politikán. A gonoszt még nem tudjuk teljesen kiirtani, a jó cselekvésébe viszont nem szabad belefáradnunk.

Be kell mennünk nap mint nap a sabbat nyugalmába, ahol messzebb láthatunk a holnapnál, biztosabb sziklán vethetjük meg a lábainkat, mint egy politikai rendszer biztossága, és ahol örökkévaló remény van, nem fröccsöntött messiások gigászinak beállított küzdelme a világ megváltoztatására. A hurrikán szemét kell megkeresnünk, ahol béke honol. Az Isten országát kell az első helyre raknunk. Azt a szokást kell kialakítanunk, hogy újból és újból bemegyünk a belső szobánkba, mégpedig úgy, hogy nem visszük oda magunkkal a fecsegőket. Legyen a belső szobában az Atya, és legyünk ott mi, de ne legyen ott a világ. Valódi változást a világban is csak akkor tudunk elérni, ha a sabbatból indul számunkra a hét.

Ne adjuk át a szívünket se a politikusoknak, se a politikai fecsegőknek! Adjuk oda Krisztusnak, hogy amikor valódi lehetőségünk nyílik a jó cselekvésére, azt tudjuk tenni, amit a mi Urunk vár tőlünk. Egyebekben pedig öltsük magunkra a szeretetet, amely mindent egybefoglal, ami számít.

2) Vegyük figyelembe a mélyben lévő elfogultságokat!

Meg kell értenünk, hogy a magyar társadalom számos ösztöne traumákból épül fel, és ez igaz a hívőkre is. A magyarok nagy többsége ugyanis azoknak a leszármazottaiból áll, akiket a vészkorszakban haláltáborokba vittek (kb. 500 ezer honfitársunk), akiket a Szovjetunióba deportáltak (kb. 700 ezer magyar), akiknek a családjából 200 ezer németajkút Németországba kitelepítettek, akiket „kulák”, vallásos, polgári, nemesi vagy egyéb társadalmi helyzete miatt megkínoztak, megöltek, elhallgattattak, ellehetetlenítettek, kisemmiztek (milliós szám), akik 1956-ban harcoltak a szabadságért, nyugatra emigráltak vagy börtönbe kerültek (több százezer magyar), és akik esetleg haszonélvezői voltak valamely csoport veszteségeinek. Ez utóbbi szám is hatalmas.

A történelmünkben rejlő lelki terhek sokkal mélyebben meghatározzák az ösztönös reakcióinkat, mint egy-egy korrupciós ügy, a benzin ára, vagy mondjuk egy rosszul sikerült politikusi megnyilatkozás. Persze vannak más okai is az elfogultságnak, és ezek akár felül is írhatják családi történeteinket. Néha csak egy csoporthoz akarunk tartozni, osztozva annak ízlésdivatjában, máskor személyes életünk fájdalmait projektáljuk politikai szereplőkre, jellemzően a mindenkori hatalomra, és egyéb okokat is számba vehetünk. De ha őszinték vagyunk, legtöbben magunkon is tapasztaljuk, hogy ösztönösen elnézőbbek vagyunk az egyik politikai erővel szemben, kritikusabbak a másikkal szemben, és ebben bizony szerepet játszik, hogy tudat alatt melyik felet tartjuk felelősnek a családunk múltbeli traumáiért, vagy melyik irányból érkezhet esetleg egy kellemetlen szembesítés, amit kerülünk.

A mélyben meghúzódó zsigeri elfogultság láthatatlan szűrőként működik az információk értelmezésében, és befolyásolja, hogy jóhiszeműen vagy rosszhiszeműen fogadunk-e egy tényt, hogy bizalommal vagy bizalmatlanul szemlélünk-e egy intézkedést, hogy a jót vagy a rosszat feltételezzük-e egyik vagy másik politikai szereplőről, a centrális vagy a marginális szempontokat domborítjuk-e ki, tudunk-e örülni a sikerének vagy őszintén sajnálni a kudarcát. Sokszor mi magunk sem tudjuk az okát, hogy miért érzünk úgy, ahogy, miért viszolygunk az egyiktől és miért kedveljük a másikat, és ha vitában meg kellene védenünk az álláspontunkat, előbb-utóbb zsákutcákba jutnánk. Az érzelmi attitűdök erősebbek a valós tényeknél.

Egyáltalán nem azt mondom, hogy mindegyik politikai erő egyformán jó vagy egyformán rossz. Nyilvánvaló, hogy vannak borzasztó választások (ha más nem, gondoljunk a huszadik századra), keresztény szempontból ráadásul egy-egy kérdés akár vízválasztó is lehet. Csak arra akarok rámutatni, hogy az elfogultság az egyik oka annak, hogy a politikai viták hívők között is gyakran haszontalanok. Ha őszintén szembenézünk a saját történetünkkel, talán megértőbbek tudunk lenni a másikéval szemben, és adott esetben akár el tudjuk engedni a meggyőzés felelősségét is. Ezt a belső szabadságot még román hívőkkel is átéltem, amikor Erdélyről beszélgettünk.

3) Az evangéliumi mozgalom nem hasadhat a politika mentén.

Jó tesztje lesz az evangéliumi arányérzékünknek, hogy a következő hónapokban a politikai preferenciáink mentén, vagy a politikai preferenciáinktól függetlenül (akár azok ellenére) látjuk-e a másik hívőben a testvért. Nem kell semlegesnek lennünk, ahogy például a keresztség vagy az egyházkormányzás kérdésében sem kell semlegesnek lennünk. Én sem vagyok az, nekem is van véleményem. Az a fontos, hogy ha Krisztusban vagyunk, ne a politika, hanem az evangélium tükrében nézzünk egymásra!

A sokféle felekezetben működő evangéliumi kereszténységnek egyetlen középpontja van: a Szentírásban kinyilatkoztatott evangélium. Az evangéliumi kereszténységet az különbözteti meg más irányzatoktól, hogy teljesen megbízik a Szentírás kinyilatkoztatásában, és Jézus Krisztus evangéliumát helyezi a középpontba. Éppen ezért – a felekezeti különbözőségek ellenére – a bibliai evangélium az egyetlen kérdés, amely mentén ténylegesen és jogosan hasad(hat).

A politikai nézetek nem részei az evangéliumi konszenzusnak. Csak abban az esetben válnak azzá, ha a politikai nézetek miatt egyesek eltávolodnak az evangélium igazságaitól. Ha a politikai szimpátiái miatt egy hívő mondjuk, rasszista (ténylegesen rasszista) véleményeket kezd hirdetni, magát hasítja le az evangéliumi mozgalomról. Ugyanez történik, ha egy hívő a genderelmélet vagy a „melegházasság” mellett foglal állást. Egyszerre kell vigyáznunk az evangéliumi egységre és az evangélium igazságaira, tudva, hogy az utóbbitól függ az előbbi.

De az egység nem csupán az evangélium igazságaihoz való ragaszkodástól függ, hanem az egymás iránti türelemtől és a tévedéseket elnéző szeretettől is. Lehet, hogy nekünk van igazunk, és a másik téved, de rész szerint van bennünk az igazság, ezért mi is tévedhetünk. A szeretet viszont nem hogy tévedéseket, de még bűnt is elfedez. Evangéliumi keresztényekként a szeretet legyen az ismertetőjelünk!

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2021. november 6.