Az elmúlt év során, még mielőtt bárki valaha is hallott COVID-19-ről, kaptam e-maileket emberektől, akik magasztalták a lelki áldozást, mint ami még jobb is, mint a szentáldozás fizikai vétele. Nathaniel Peters egyik friss cikke a First Things honlapján (Lelki áldozás) megpróbálja feltárni a teológiát, mely mind az áldozás, mind a lelki áldozás alapját képezi. Bár Peters esszéje határozottan kiegyensúlyozott, azon kaptam magam, hogy vajon mindig elég gondosan fogalmazott-e, amikor azt írja: „A fizikai vétele jó, de a lelki áldozás a legfontosabb.”

Visszatérek erre nemsokára, de ami most következik, annak nem célja, hogy a Peters-esszé kritikája legyen. Valójában elolvasni javaslom, és elmélkedni rajta. Ő érti azt, hogy a szentáldozás fizikai befogadását előnyben kell részesíteni a kizárólag lelki áldozással szemben, és érdekes kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy milyen pasztorális gyakorlatot folytassanak azon személyek bátorítására, akiknek tilos a szentségi áldozás, hogy helyette inkább lelki áldozást végezzenek – felismerve legalább egy potenciális következetlenséget ebben a tanácsban. Peters elsődleges hangsúlya ugyanis arra ösztönöz minket, hogy felismerjük, hogy a saját tudatos lelki beállítottságunk fontos a Szent Eucharisztia vétele minden előnyének learatásában, és ez valóban vitathatatlan.

A „lelki áldozás” egy szerencsétlen kifejezés, amint látni fogjuk, és lehet mondatokat kivenni a cikkből oly módon, melyek támogatnak néhány állítást, melyeket e-mailben kaptam. Úgy tűnik, hogy van egy mozgalom, hogy felemeljék a lelki áldozást, akár még az igazi [áldozás] fölé is. Ez sajnos egy tipikus modernitás, és egy hatalmas tévedés.

A spirituális és a materiális szétválása

Talán a legnagyobb kísértés mindannyiunknak a jelenlegi kulturális pillanatban, hogy annyira tudatában legyünk saját gondolkodási folyamatainknak, hogy a szubjektívet az objektív fölé emeljük. Ez sokféle formát ölthet, attól az elképzeléstől kezdve, hogy szándékaink önmagukban meghatározzák, hogy valami jó vagy rossz, egészen addig az állításig, hogy egy férfi lehet nő vagy fordítva, ha az akar lenni. Senkinek sem kell messzire mennie keresni más példákat.

Eme elsöprő kulturális tendencia miatt, mely a jelentés aktuális elvesztésének és korunk ebből eredő erkölcsi válságának a középpontjában áll, nagyon óvatosnak kell lennünk, hogyan kezeljük az Eucharisztiát. Rovatvezetőnk, Fr. Jerry Pokorsky figyelmeztetett a virtuális misére való túlzott hagyatkozás veszélyeire (még azokra is, melyeket “élőben” streamelnek) egy előrelátó esszében, a világjárvány korai időszakában (lásd Az élő közvetítésű mise veszélyei). Ezt kiegészítettem további megjegyzésekkel a szentség természetét illetően (ld. Vigyázat: A szentségi jelenlét mindig személyes).

 A lényeg az, hogy nem egy „földhözragadt” korban élünk, hanem egy manipulatív technokrata korban, mely elszigeteli gondolatainkat az anyagi valóságtól, beleértve a saját testünket. A körülményeink hajlamosak olyan gondolkodásmódot teremteni bennünk, mely túlhangsúlyozza, hogy mit akarunk, hogyan történjenek a dolgok – és elhitetik velünk, hogy a dolgok úgy alakulhatnak, ahogy csak akarjuk. Összehasonlítva a sok vallási vagy kvázi-spirituális impulzust, melyeket úgy tűnik, hogy Isten nagyrészt figyelmen kívül hagy, a katolikus vallási vágyakozásra valóban válaszolt a Fiú Isten, feltételezve egy emberi természetet, beleértve egy emberi testet, és a szentség ebből eredő elvét.

Más szóval, mind figyelemre méltó leereszkedéssel, mind ravasz pszichológiával Isten úgy döntött, hogy kommunikálja számunkra életét anyagi jelek által, melyek sokkal többek, mint puszta szimbólumok. E „valóságjelek” közül a legnagyobb Jézus Krisztus, és Jézus Krisztus földi kiterjesztése a történelmen keresztül a Katolikus Egyház nagy szentsége, beleértve a szentségi rendszert alkotó hét különleges szentséget is.

Ehhez képest minden más vallási törekvés csak vágyálom. Vagy, hogy pontosabb legyen, a „lelki” áldozás, amely önként válik el minden ok nélkül a szentségi áldozástól, csak egy gyakorlat az emberi mitológiában.

Áldozás

A szentáldozásnak csak egyetlen igazi „vétele” van. Akkor történik, amikor szentségi formában vesszük magunkhoz Krisztus testét és vérét. Nemcsak ez az, ami Istenhez tartozóvá tesz bennünket azáltal, hogy beolvadunk Krisztusba, hanem a vétel lehetősége is elválaszthatatlanul kapcsolódik Krisztus áldozathozatalához a kereszten, melyet minden alkalommal újra bemutatnak, amikor az Eucharisztiát egy pap előkészíti. E kapcsolat nélkül nincs Eucharisztia vétele. Tehát elsősorban a szentáldozás kézzel fogható vétele által újul meg és erősödik meg bevonásunk Krisztus halálába és feltámadásába, melyet a kereszteléskor érdemtelen ajándékként kapunk.

Ne feledjük, hogy míg a katolikusok elismerik a személyes spirituális elem fontosságát a szentáldozás vételekor, általában nem „lelki áldozásról” beszélnek, hanem „lelki közösség teremtéséről”, azaz arról, hogy kifejezik Krisztus jelenléte utáni vágyukat abban a reményben, hogy Ő válaszolni fog erre a vágyakozásra azáltal, hogy belép testünkbe, és továbbra is magához vonz minket még akkor is, ha jelenleg nem tudunk szentáldozáshoz járulni. A mi Urunk biztosan képes erre. De az Isten által létrehozott és az Ő egyházában megvalósított üdvtörténet Krisztus valódi áldozatától, az Egyházban való valódi jelenlététől és az Egyház szentségekben való valódi jelenlététől függ.

Ezért, bár egyetérthetünk Peters-szel abban – Krisztus teste és vére tényleges szentségének befogadása során-, hogy „a lelki befogadás a legfontosabb”, csak szubjektív értelemben érthetünk egyet azzal (ami kétségtelenül az ő szándékában áll), hogy saját korlátozott szerepünk érzékelése, ami a szentségben való megfontolt részvétel spirituális jelentősége. De ez soha nem fontosabb in toto, mint amit kapunk „lelkileg”. Csak az a helyzet, hogy miután olyan állapotba hoztuk magunkat, hogy vegyük a szentséget, akkor szinte azonnal részesülünk benne, ha valódi személyes tudatossággal és helyes elhelyezkedésben részesülünk.

Magától Szent Páltól tudjuk, hogy ehetünk és ihatunk az elkárhozásig, ha nem ismerjük fel Krisztus igazi testét és vérét a szentáldozásban; azt is tudjuk, hogy ha bizonyos szent emlékezet nélkül vesszük, akkor nem fogjuk azonnal elnyerni a szentség legnagyobb előnyét. De azt is tudjuk, amikor a szentségekről van szó, hogy később felszabadíthatjuk azokat a szentségi kegyelmeket, melyeknek nem voltunk tökéletesen tudatában egyszerűen azáltal, hogy buzgón kívánunk válaszolni Urunk megtérésre való felhívására, éppúgy, ahogyan a mennyet is elnyerhetjük azáltal, hogy csak az utolsó órában törekszünk a szőlőskertben dolgozni.

A legfontosabb elem – sőt, a végtelenül legfontosabb elem – a szentáldozásban Jézus Krisztus valódi jelenléte a kenyér és a bor színe alatt, amelyet kiváltságképpen veszünk. Ennek hiányában a vétel „legfontosabb” aspektusának megvitatása értelmetlen.

Végső pontosítások

Tud-e Isten magához közelíteni bennünket anélkül, hogy vennénk a katolikus szentségeket? Természetesen, de a kegyelmek mindazonáltal az Ő szentségi tervének gyümölcsei a mi üdvösségünkre, kezdve Jézus Krisztus megtestesülésével, életével, halálával és feltámadásával, és folytatódva az Ő szentségi jelenlétével a Katolikus Egyházban. Bizonyára ez nem egy csupán önkényes terv! Teremtőnk jobban ismer bennünket, mint mi magunkat. Tudja, hogy a megváltás és az üdvözülés csak emberi személyek számára nyitott. Olyan személyekké tett minket, akik testből és lélekből állnak. Elvarázsol vagy megtérít bennünket emberi természetünk teljességében és teljességében.

A szentáldozás vételétől kizártak képesek-e a lelki áldozást nyereséggel elérni? Biztosan. Valódi vágyuk elegendő kiindulási pont, mivel törvény tiltja el őket, és nem a lelkükre vonatkozó végső ítélet. Isten olvas a szívekből. Melyikünknek nem volt szüksége az ima és a sóvárgás időszakára, hogy megnyílhassunk Isten akaratának jobb megértése előtt arra a pontra, amikor már készen állunk arra, hogy teljesebb mértékben kövessük? Ez az ima és sóvárgás nem sérti meg Áldott Urunkat. Amit mi lelki áldozásnak hívunk, az a helyzetünk teljes megértése nélkül lehetséges, de lehetetlen, ha nem vagyunk őszinték. Sőt, bármely ima legmagasabb elemei – a Szentlélek által hozzáadott elemek zavaros őszinteségünkhöz – először Isten akaratának megismerését, majd a bátorságot keresik, hogy megtegyük azt.

Végül ismét fel kell fognunk a lényeget, hogy a saját „spirituális” lendületünk a szentáldozás vételében csak akkor a legfontosabb, amikor a szentségből való részesedésünket vizsgáljuk. De a mi részünk messze a legkisebb rész, amikor a szentségek bármely részéről van szó, és ez az, ami a mendemondát a lelki áldozásról potenciálisan zavaróvá teszi. A szentség objektív eleme az, ami hordozza annak valódi hatalmát, ami alatt az egyes szentségekre jellemző, tevékeny Jelenlétet értem, magát Jézus Krisztust.

Azt mondani, hogy lelki szándékaink egy gyümölcsöző szentáldozás legfontosabb elemei, olyan, mintha azt mondanánk, hogy a férj és feleség közötti szeretet, vágy és romantikus kedvesség a legfontosabb elem a gyermek nemzésében. Egyetlen hasonlat sem tökéletes, de talán ha komolyan átgondoljuk ezt a kijelentést, akkor végre elkezdjük megérteni a szentség természetét és hatalmát. Mert a szentség mindig urunk és Szabadítónk áldozatos önátadása – a Tőle származó élet kézzelfogható ajándéka.

Kiváltságosak vagyunk, hogy tápláljuk az isteni életet, melyet a szentségek közölnek velünk, ahogyan abban is [kiváltságosak], hogy a kapcsolatunkból született gyermekeket gondozhatjuk. De nem kizárólag mi hozzuk létre azt az életet, mint ahogy nem tudjuk megváltoztatni a valóságot, hogy valami más legyen, mint ami. Isten teremtményeiként teljesen átölel bennünket a legmélyebb szeretet, mely magának a valóságnak az alapja. Nem vágyakozunk a saját utunkra a saját mennyországunkba. Amikor tisztán gondolkodunk erről a valóságról, nem hívjuk ezt az ember látomásának, és nem dicsekedünk sem csodálatos törekvéseinkkel, sem csodálatos erőinkkel. Az Ajándék törvényének hívjuk, és dicsérjük Teremtőnket és Urunkat.

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2021. március 4.