A gyónásról
„Hallottunk ájtatós, régi faragókat,
kik mindent egyforma türelemmel róttak,
nem törődve, ki mit lát belőle s mit nem:
tudva, hogy mindent lát gazdájuk, az Isten.” 1
Nyolc éves korom óta rendszeresen, de legalábbis néhány havonta élek a gyónás szentségével. Sokan talán nevetségesnek tartják, de számomra nagy ajándék, üdítő vízforrás, amellyel kapcsolatban Oswald Spengler mintegy száz évvel ezelőtt papírra vetett gondolataival értek egyet: Csak, aki a feloldozásban megadott tehermentesítésből születő belső felszabadulás boldogságát átérezte, az tudja felfogni annak igazi értékét.2
Már régóta érik bennem a vágy, hogy megpróbáljam összefoglalni, mit is jelent a számomra ez a mai világban kissé lenézett, időnként gúny tárgyát is képező, sokak számára titokzatos jelenség, a katolikusok hét szentségének egyike. Előrebocsátom azonban, hogy miként a többi, vallásos témát is érintő írásom, ez sem nem teológiai jellegű, abban ugyanis képzetlen vagyok, ezért a hittani kérdéseket csak a minimálisan szükséges mértékig érintem. Amire vállalkozom, az nem több, mint egy kísérlet arra, hogy számot adjak arról, ahogyan megélem és ahogyan egyéb – részben szakmai – ismereteimmel összefüggésbe hozva látom a katolikus hitéletnek ezt az ősi oszlopát.
Gyermekkoromban, az 1970-es -80-as években, szüleim, nagyszüleim és pap nagybátyám példája nyomán – a kommunista rendszer ellenszele ellenére is – a vallásgyakorlatba természetes és magától értetődő módon nőttem bele. Úgy 12-14 éves korom között úgy alakult, hogy többnyire Aczél László (1942-2014) atyánál végeztem gyónásaimat, Székesfehérváron, a Szemináriumi templomban. Ezek az alkalmak valami egészen különlegesek voltak a számomra. Abból, amit mondott és abból, ahogyan ezt tette, nagyon erőteljesen átéreztem, hogy Isten nem egy elvont vallási tétel, hanem Ő az Élő Isten, aki számol velem és akar tőlem valamit, aki szól hozzám és választ vár tőlem. Elsőre ez szorongást váltott ki bennem – A SZENT előtti döbbenet és borzongás érzete fogott el, de ennek a megérintettségnek a következményeként Isten eleven valóság lett a számomra, a hit dolgai pedig személyes ügyemmé váltak. Ezért azt mondhatom, ezek a mintegy 40 évvel ezelőtti beszélgetések ma is hatnak bennem. Aczél atyáról csak a rendszerváltás után tudtam meg, hogy Zsongor atya rendi néven, már a 60-as évek óta, a betiltott pálos rend titokban felvett tagjai közé tartozott. Tudós ember, a Zsolozsmáskönyv és más fontos liturgikus könyvek egyik magyar fordítója volt…
1 Babits Mihály: Psychoanalysis Christiana (1927)
2 Oswald Spengler: A Nyugat alkonya (1923) Európa Könyvkiadó. Bp. 1995. II. kötet, 415. old.
Másik emlékezetes gyóntatóm, akihez egy későbbi életszakaszomban, a gimnázium utolsó évében jártam, Sulyok János Ignác (1911-2006) ciszterci atya volt. Ő nagy műveltségű szerzetes-pap, egyben latin-francia szakos gimnáziumi tanár volt, aki a rendek feloszlatása után már nem taníthatott. Az életet mégis derűvel élte. A vele való kapcsolatom sokkal több volt, mint amiről a szorosan vett gyónás szól: lelkivezetés, sőt, mai eszemmel visszatekintve valóságos pszichoterápia. Jól megértette útkeresésemet kísérő szorongásaimat, maximalizmusomból eredő kényszereimet és az ezek okozta kimerültségből előálló depressziómat. Olyan volt, mint a középkori katedrálisok színes üvegablakai, amelyeken át Isten megvilágosító fénye, a fagyos lelket átmelegítő energiája árad be. Megéreztem, hogy Isten nem csak akar valamit tőlem, de szeretetében fürdetve elfogad. A mottóban idézett Babits versre is ő hívta fel a figyelmemet. Az iskolai kötelezőket leszámítva, ez volt életemben az első vers, amely későbbi szellemi érdeklődésemet is megalapozta; a cím pedig – Psychoanalysis Christiana -, amint most utólag felismerem, egész életprogramot adott nekem, hiszen közel harminc éve igyekszem hitem és szakmám szintézisében járni utamat és segíteni a hozzám fordulókat.
Istennek ugyanezt a szívet melengető szeretetét közvetítette felém Kele Pali bácsi (1930-2019), a Pécs Belvárosi templom (Dzsámi) plébánosa, egyetemi éveim borongós szakaszában. Közvetlenségére jellemző, hogy nevével kapcsolatban a papoknak kijáró „atya” jelzőt nemigen hallottam; akkoriban mindenki a „bácsi” jelzővel emlegette. Életmentő találkozások voltak ezek is a számomra, amelyekért a mai napig hálás vagyok. Az említetteken kívül még számos nevet sorolhatnék, akik valóban, a Jó Pásztor lelkületével álltak mellettem.
A mai emberek többsége számára persze sok kritikus kérdés merül fel. Van ennek a régi vallási gyakorlatnak még értelme? Van egyáltalán bűn? És ha van, van alóla feloldozás?
A nagy világvallások válaszai eltérnek ezekben a kérdésekben. A keleti vallások, a hinduizmus és a buddhizmus szerint bűn ugyan van, de feloldozás nincs, hiszen olyan személyes istenség sincs, aki ezt a feloldozást megadhatná. Szerintük a karma kérlelhetetlen és személytelen, irgalmat nem ismerő törvénye uralkodik, amely szerint múltunk tettei determinálják jelenünket, jelen tetteink pedig a jövőnket. Szerintük a szenvedésekkel teli lét körforgásából csak az érzelmektől, vágyaktól, kívánságoktól, emberi kapcsolatoktól való megszabadulást követő megvilágosodás jelenti a kiutat, amely a személyes lét feloldódásába, megsemmisülésébe torkollva szünteti meg az élet minden negatívumával együtt a bűn következményeit is.
A Szentírás ezekre a kérdésekre más választ ad. A bűn, bűnbánat, bűnbocsánat fogalmai már az Ószövetségben világosak voltak. Ismert példák erre: Dávid király bűnbeesése és bűnbánata (2Sámuel 11-12. fejezet); a Zsoltárok könyvéből a hét bűnbánati zsoltár (6, 32, 38, 51, 102, 130, 143), melyek központi gondolata a bűnbánat és a bocsánatért való könyörögés; valamint Ninive megtérése, Jónás próféta könyvében. Az, hogy Isten megbocsáthatja a bűnbánó bűnét, a zsidóság számára egyértelmű volt és ma is az:
„Mivel te meghallgatod az imát, hozzád viszi bűne terhét minden ember. Terheljenek bár gonosz tetteink, eltörlöd azokat irgalmasan.”3
3 Zsoltárok 65,3-4. Az Imaórák Liturgiája fordítása szerint.
Az Újszövetség szerint, „Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Isten nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van.” (János 1,18). Isten megtestesülésének titka a kereszténység újdonsága, amelynek gyakorlati következménye, hogy Isten nem csak szellemi módon közelíthető meg, hanem Jézus Krisztusban közvetlenül is megszólítható. Amikor kétségbevonták Jézus bűnbocsátó hatalmát, egy béna ember meggyógyításával igazolta, hogy joggal mondta: „Fiam, bűneid meg vannak bocsátva.” (Márk 2,1-12) Ez a csoda nem csak igazolás, hanem egyben prófétai cselekedet is; a bűn megbocsátása ugyanis, mint a lelki életben, vagyis az Istennel való kapcsolatban beállt bénulás gyógyítása jelenik meg.4 Ugyanerről az evangéliumi jelenetről a jeles jezsuita lelkivezető, Mustó Péter így ír: „Jézus megrendülten áll a rossz láttán, amely megbetegít, meggörnyeszt, megbénít, vakká és süketnémává tesz, amely kikezdi az életerőt, és a halálba visz. Ami a kapcsolatot elrontja Istennel, embertársammal, önmagammal, és magányossá tesz. Ami zavarossá teszi életünket. Lelkünk negatív erői, negatív hajlamok: indulatok, félelmek, agresszió, bizonytalanságok, irigységek… Ami megakadályozza, hogy igaz ember legyek.”5 A keresztény felfogásban a bűn egyik következménye tehát egyfajta lelki paralízis, bénulás, amelynek folyományaként az ember nem tud a maga eredeti, istengyermeki méltósága szintjén működni. A feloldozás pedig mintegy feloldja, meggyógyítja ezt a bénult állapotot. A gyógyításon túl, a másik aspektus pedig a kiengesztelődésé, Istennel és az emberi közösséggel, amint azt a tékozló fiúról szóló példabeszéd (Lukács 15,11-32) tanítja.
Az idős Sík Sándor írja egyik versében:
Bűneimet meggyóntam számtalanszor, Papok térdére, angyalok fülébe,
Az Isten irgalmának tengerébe. Látszik-e vajon emberi valómon,
Hogy ötven éve mindugyanazt gyónom?6
A piarista szerzetes-pap, költő kérdése, amely sok hívő katolikus számára is jogos kérdés, a nem hívők számára ellenérvként fogalmazódik meg és valahogy így szokott elhangzani: Sok rendszeres gyónó nem jobb ember, nem válik jobb emberré, sőt, újra és újra elköveti ugyanazt,
A nem hívőkön kívül, a protestáns keresztényeknek is van ellenvetésük. Ők azt mondják, hogy a gyónás felesleges, Isten és ember közé nem kell közvetítő; a hívő ember bűnbánatával közvetlenül Krisztushoz fordulva, egyedül az Ő érdemei által nyeri el bűnei bocsánatát.
Egy másik támadási irány a gyónási titok intézményét érinti. Sokan követelik, hogy bizonyos súlyos, elsősorban szexuális, pedofil bűncselekmények elkövetőit a gyóntató pap köteles legyen feljelenteni a hatóságoknál. Egyes országokban, például Ausztráliában, arra is történik kísérlet, hogy ezt a követelményt a világi jogba is beemeljék. A következőkben ezeket a kérdéseket igyekszem körüljárni.
4 Dörnyei-Gergye-Csőgl: A szentségek életértéke. Szent István Társulat, Bp. 1973. 234. old
5 Mustó Péter: Megszereted, ami a tiéd. Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya. Bp. 2014.111-112. old
6 Sík Sándor: Kérdések felelet nélkül (1962)
A teljes cikk elolvasható itt.
Létrehozva 2021. február 22.
