10. A TISZTÍTÓHELY KEGY!

A tisztítóhely Isten jóságának, irgalmának és szeretetének eléggé fel nem becsülhető kegye, eléggé meg nem hálálható ajándéka és egyik legvigasztalóbb jótéteménye.

Ha nem volna tisztítóhely, még a megszentelő kegyelem állapotában elhunytak legnagyobb része sem üdvözülhetne. A mi sorsunk is valószínűleg ez lenne tisztítóhely nélkül!

Így azonban még halálunk után is fennmarad egy talán elképzelhetetlenül hosszú s kínos, de mégis véget érő időtartam, amely lehetővé teszi üdvözülésünket. Szabad újra élnünk, hogy a múltat jóvá tegyük, a mennyországba vezető út akadályait ledöntsük, a lelkünkön száradt piszkot lemossuk és Istenhez juthassunk.

A tisztítóhely a lélek javítóintézete, az örökkévaló boldogság noviciátusa, a mennyország előszobája, ahol nem annyira „kell” szenvednünk, mint inkább Isten irgalmából szabad szenvednünk, hogy boldogulhassunk.

De a tisztítóhely még az élőkre is fölötte hasznos. Figyelmeztet minket, hogy a kisebb bűnöktől, hibáktól, gyarlóságoktól is tartózkodjunk; óv minket a ,,se hideg, se meleg” élettől és buzdít a nagyobb tökéletességre, önkéntes vezeklésekre és a kereszt türelmes viselésére.    Legyünk hát hálásak, hogy mások a tisztítóhelyen át eljuthatnak Isten örökös dicséretére. De legyünk előre hálásak, hogy a mi számunkra is nyitva áll ez a lehetőség. Sokszor és buzgón kérjük Istent, hogy ha már közvetlenül nem juthatunk a mennyek országába, legalább a tisztítóhely nagy kegyelmével ajándékozzon, örvendeztessen és jutalmazzon meg minket!

VIII. RÉSZ

A MENNYORSZÁG

1. BEVEZETŐ

Aki a mennyországról akar beszélni, írni, tárgyalni, könnyen úgy járhat, mint a palatáblás kisgyermek, aki nagy erőlködéssel föltekint a kölni dómra, és ezt a maga ákom-bákomjaival lerajzolni igyekszik.

Mégis megvallom, hogy a másvilágról szóló egész könyvemet voltaképp a jelen, vagyis a mennyországról szóló rész kedvéért írtam. Ezt a részt tekintem s érzem szerény művem súlypontjának, főrészének s betetőzésének. A többit mind csak kiindulásnak, bevezetőnek, lépcsőzetnek szántam.

Forrásul mindenütt csak a Szentírást, mint Isten szavát, az Anyaszentegyház hivatalos kijelentéseit és néhány tudós szentnek nyilatkozatait használom.

Ellenben kerülve kerülöm a magánvéleményeknek, egyéni elképzeléseknek, sőt egyes kiváltságos lelkek látomásainak idevágó adatait is.

Csupán a biztos igazságokat törekszem helyenként példákkal, hasonlatokkal vagy magyarázatokkal jobban megértetni, megvilágítani vagy kidomborítani.

Magam is kérem, de a szíves olvasó is kérje a Szentlélek felvilágosító, hatásos, szent kegyelmét, hogy pótolja, hidalja át és egészítse ki e rész hiányait s fogyatkozásait.

2. Ml A MENNYORSZÁG? I.

Van rengeteg valóság, amelyről beszélünk, írunk, szónokolunk, bölcselkedünk anélkül, hogy lényegét, igazi mivoltát ismernők. Ilyen az élet, az idő, a tér, a végtelenség, örökkévalóság, maga az Úristen, a Szentháromság. És ilyen a mennyország vagy röviden a menny is. Mondjuk ugyan róla, hogy „A jók boldog és tartós végállomása”, de e meghatározással távolról sem merítjük ki lényegét.

„Bár – mondja az Anyaszentegyház hittankönyve – a Szentírás a mennyországra különféle neveket alkalmaz, pl. Isten országa, Krisztus országa, mennyek országa, Paradicsom, szent város, új Jeruzsálem, az Atya háza, mégis világos, hogy e jelzések egyike sem elégséges a mennyország felséges állapotának kellő szemléltetésére.” (Catech. ex Decr. Trid. ad paroch. De XII. Symboli Art. Qu. IV.)

Hiszen még a Napba sem tudunk beletekinteni a megvakulás veszélye nélkül. Az erősebb hangtól megsüketülhetünk. Szívünk és tüdőnk nem bírja el a légkör bizonyos magasságát, szervezetünk a tenger mélységét, vérünk a 42. foknál emelkedettebb hőfokot vagy a fagyosabb hideget, testünk a nagyobb feszültségű villanyáramot, vérnyomásunk a szokatlanabb, nagyobb örömöt.[1] Szóval, mint Kempis Tamás helyesen mondja: „Ha azt, ami alattunk van, nem érthetjük meg és foghatjuk fel, hogyan akarnók felfogni azt, ami felettünk van?” T. i. földi életünkben az örökkétartó mennyei boldogságot.

A víz szépen megfér a teletöltött zárt edényben. De ha zártan felforraljuk, szétveti az edényt. Így földi életünkben halandó mivoltunk, Isten különös csodája nélkül, nem is bírná el a menny boldogságának végtelen hatását.

Igaz ugyan, hogy a jó Isten néhány kiválasztott személynek (különös kegyből, felsőbb célból és csoda módjára) már földi életében némi betekintést engedett vagy ízelítőt nyújtott a menny örömeiből és fellebbentette előttük a boldog másvilág függönyét, pl. Szent István vértanú (Ap. csel. 7, 55.), Péter apostol (u. o. 11, 11.), János apostol (Jel. k. több helye), Szent Pál apostol (II Kor. 12, 1-4.) Spanyol Szent Teréz stb. előtt. De ezek először is a mennyei boldogságnak valószínűleg csak parányi részletét élvezhették, másodszor ezt is csupán emberi módon érzékelhető és a földi képességhez alkalmazkodó képek, jelképek vagy látomások alakjában. Különben is ezek az esetek a legritkább kivételek közé tartoznak.

Egyébként is érdekes és jellemző, hogy Szent János és Szent Pál apostolok is mennyire küzdenek a szavakkal, hogy amit ők a mennyből láttak, megízleltek és élveztek, velünk megközelítően is szemléltessék. Szent Pál szinte dadogva közli: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, ember szívébe fel nem hatolt, amiket Isten készített azoknak, akik őt szeretik.” (I Kor. 2, 8.) Viszont Szent János apostol nem talál elég szót, kifejezést, képet, hasonlatot, hogy eléggé érzékeltessen egy-egy részletet a menny felséges voltáról. (Jel. k. 21. és 22.)

3. MI A MENNYORSZÁG? II.

Az előbbiekből érthető, hogy a Szentírás és maga az Úr Jézus is miért oly szűkszavú a mennyország voltaképpeni mivoltának közlésében. Az Úristen nem végez felesleges dolgot. Nekünk sem jutna eszünkbe erőlködni azon, hogy a született sükettel élveztessük Beethoven zenei remekét vagy a született vakkal megértessük a kölni dóm varázslatos szépségét. „Sok olyan jelentetett ki, ami meghaladja az ember értelmét” – mondja a Szentírás. (Jéz. Sir. f. 3, 25.) Nem hiába hasonlítja az Úr a mennyországot rejtettkincshez és a tenger fenekén rejlődrágagyöngyhöz.

A másvilág bizony „más” világ és a mennyei boldogság legtöbb irányban lényegesen elüt a földitől. Bölcsen mondotta tehát Szent Ágoston: „A mennyei boldogságot ki lehet érdemelni, de leírni nem lehet.”

És mégis!

Bármennyire természet- s érzékfeletti számunkra a mennyország, mi úgy akarunk tenni, mint a potyanéző valamely bekerített nagy látványosság alkalmával. Belépti díjat fizetni nem tud vagy nem akar. Körüljárja hát a látványosság kerítését, míg talál egy nyílást, amelyen át bekukkanthat és ha nem is lát mindent és jól, némiképp mégis kielégítheti kíváncsiságát.

Mi is a természetfölöttinek és természetesnek határmezsgyéjén mutatkozó réseken át annyit akarunk megtudni a mennyről, amennyit hitünk világítása mellett emberi voltunk csak megenged. És bár az érzéken túl fekvő valóságot képzeletekbe öltöztetni nem lehet, róla fogalmakat igenis alkothatunk, mégpedig tartalmas fogalmakat.

Ilyen fogalom mindenekelőtt, hogy van mennyország.

Van nemcsak ásvány-, növény-, állatország és emberekből álló ország, hanem van mennyország is. Erről biztosít minket Isten szava s tekintélye, Jézus Krisztus egész tanítása és a Szentírásnak majd minden oldala. De a józan ész is. Mert ha van másvilág, akkor kell, hogy ennek jó, boldog, üdvösséges része is legyen.

A Szentírásnak számos nyilatkozata és tanítása alapján arról is tudunk fogalmat alkotni, hogy a mennyország a tökéletes boldogság állapota.

Hiszen már a természetes, földi, múlandó és bizonytalan boldogság is gyűjtőfogalma és egyesítője minden jónak, kizárva a hiányokat, bajokat és szenvedéseket.

Hát akkor a mennyei boldogság még inkább összfoglalata, összesűrűsödése és csúcspontja minden jónak, szépnek, derűnek, jókedvnek, örömnek, erőnek, megelégedésnek, élvezetnek s jóérzésnek. Másszóval a menny az ember minden céljának elérése, minden vágyának kielégülése, minden reményének megvalósulása, mégpedig hiány, szükség, baj, szenvedés, bizonytalanság és az elmúlás veszélye nélkül. Mindezekről a következőkben részletesen lesz szó, mindent bizonyítva és megerősítve a Szentírás és az Egyház tanításával.

4. ISTEN BOLDOGÍTÓ LÁTÁSA. I.

Amint a természettudomány a fehér színt összetevőkre tudja bontani, a hittudomány és a józan lélektan, a Szentírás alapján, a mennyei boldogságot is alkotórészeire törekszik osztani.

Halljuk e tekintetben szóról-szóra az Anyaszentegyház hivatalos hittankönyvének tanítását.

„Bár Szent Ágoston szerint (Sermo 127.) könnyebb felsorolni a bajokat, amelyek a mennyben nincsenek, mint a javakat, amelyekben részünk lesz, mégis törekszünk az utóbbiakat is röviden s világosan tárgyalni. És e tekintetben mindenekelőtt ama különbségre kell ügyelnünk, amelyre a legkiválóbb hittudósok felhívják figyelmünket. Ők a mennyei javaknak két fajtáját különböztetik meg. Az egyik fajta az üdvösségnek voltaképpeni lényegét alkotja (ad beatitudinis naturam pertinet), a többiek csak az előbbiek folyományai. Ezért azt lényeges (essentialia), ezeket kísérő (accessoria) javaknak nevezik. A voltaképpeni boldogság, amelyet lényegesnek mondunk, Isten látásában és szépségének élvezetében áll, aki minden jónak és tökéletességnek forrása és ősoka.” (Cat. ex. decr. Conc. Trid. ad parochos. De XII. Symb. Art. Qu. 5-6.)

„Szeretteim, – mondja a Szentírás – most Isten fiai vagyunk s még nem tűnt ki, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van.” (I Jn. 3, 2.) „Az pedig az örök élet, – mondja maga Jézus Krisztus – hogy megismerjenek Téged, egyedül igaz Istent, és akit küldöttél, Jézus Krisztust” (Jn. 17, 3.) és „Atyám, akiket nekem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, ők is velem legyenek, hogy lássák az én dicsőségemet, amelyet nekem adtál.” (Jn. 17, 24.)

„Most – tanítja az apostol – tükör által homályban látunk; akkor pedig színről-színre.” (I Kor. 13, 12.) És a Zsoltáros már előre így ujjongott. „Házad dús javaitól megrészegülnek, gyönyörűséged patakjával itatod őket. Nálad van az élet forrása és világosságod által látunk világosságot.” (Zsolt. 35, 9.)

E földi életben Istent egy ember sem ismerhette vagy láthatta a maga lényege szerint. Szent János apostol külön hangsúlyozza: „Istent soha senki sem látta.” (Jn. 1, 18.) És Szent Pál apostol: „Dicsőség az örökkévalóság láthatatlan Királyának.” (I Tim. 1, 17.) És másutt: „Az urak Ura,… kit senki ember nem látott s nem láthat.” (I Tim. 6, 15-16.)

Voltak ugyan, akik „látták” az Urat, pl. Ábrahám. Izaiás próféta külön mondja: „Láttam az Urat.” (Iz. 6, 1.) Mások is részesültek e kegyelemben. De mindezeknek az Úr nem a maga isteni lényegét mutatta meg, hanem felvett, érzéki alakban jelent meg, pl. emberi alakban, galamb képében, égő csipkebokor vagy tüzes nyelv s hasonló jelképekben, amint pl. Krisztus Urunk ma isaz Oltáriszentségben a kenyér s bor színe alatt jelenik meg oltárainkon.

Viszont, mint a flórenci zsinat tanítja: „A megtisztultak lelkei világosan szemlélik a háromszemélyű egy Istent a maga valójában (Sicuti est).”

Ugyanezt jelentette ki ünnepélyesen és hivatalosan („definivit”) XII. Benedek pápa, hogy t. i. „az üdvözültek látják az isteni lényeget (divinam essentiam) közvetlen belső látással és egyúttal szemtől-szembe (visione intuitiva et etiam faciali) semmiféle más teremtmény közbeiktatásával”. („Benedictus Deus” 1336. jan. 29.)

Egyszerűbb szavakkal: Az üdvözültek Istent már nem látszólagos, felvett testben vagy jelképen át látják, hanem értelmük előtt éppoly jelenlevőén, mint ahogyan most a szemünk előtt álló fát látjuk. (Aqu. Szent Tamás.)

Természetesen Isten közvetlen látására és teljes felismerésére az üdvözültek nem saját erejük vagy képességük révén jutnak, hanem Isten természetfölötti, nagylelkű, jutalmazó kegyéből: „Senki sem ismeri a Fiút más, mint az Atya, az Atyát sem ismeri senki más, mint a Fiú és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.” (Mt. 11, 27.)

5. ISTEN BOLDOGÍTÓ LÁTÁSA. II.

„Az Isten boldogító látása” (visio Dei beatifica) persze emberi, gyarló, a lényeget ki nem fejező három szó, amely mégis végtelen nagyságot, értéket és jelentőséget akar dadogva jelenteni.

Azt akarja jelezni, hogy Isten és az üdvözültek között már nem lesz válaszfal, akadály, árnyék, bűn. Nem szorulnak közvetítőre, legyen ez pap, szülő, mester, médium. Az Isten látásától mi is nagyok, értékesek, szentek, tökéletesek, boldogok leszünk.

Isten látása nem hideg, elvont, élettelen bámulás, hanem a léleknek örvendező, természetfölötti élvezete, forrása minden egyéb boldogító hatásnak.

Szent Péter apostol csak néhány pillanatig szemlélte a Tábor hegyén Krisztus emberségének némi dicsőségét, fényét s ragyogását. De már ettől úgy megittasult, hogy megfeledkezett az egész világról és nem akart többé megválni e fenséges és boldogító látványtól. Ám, ha már egy csepp ennyire meglep s örömmel telít, milyen hatással lesz a mennyei örömök egész tengerének, amelyeknek forrása Isten?

Hogy Isten látásának felfoghatatlanul nagy és boldogító, vonzó erejét jobban megértsük, gondoljunk csak arra, hogy már az ember embertársához is milyen szenvedélyesen, észbontóan, szinte elszakíthatatlanul ragaszkodhatik, pl. az anya gyermekéhez, a barát barátjához, a hitves hitvestársához, a szerelmes szerelmeséhez. Holott minden ember gyarló, bűnös, múlandó lény, leendő koporsótöltelék, akinek teste előbb-utóbb undok, bűzlő hullává csúnyul és férgek martalékává válik.

Mármost elképzelhetjük, hogy milyen felfokozott, elképzelhetetlenül nagyobb, erősebb, hatásosabb és áthatóbb boldogsággal telíti a lelket a végtelen és örök szépség, jóság és tökéletesség megismerése s szemlélete.

Spanyol (Ahumáda) Szent Teréznek egyszer megjelent az Úr Jézus. A Szent erről így nyilatkozott: „Amióta láttam az Úrnak nagy szépségét, nincs számomra senki, aki Őhozzá fogható volna s nekem tetszenék vagy engem le tudna kötni. Azóta akármit is lássak idelent, az mind undorral tölt el, mihelyt összehasonlítom azzal a végtelen kedvességgel, amelyet az én jó Uramon láttam. Nincs tudomány, nincs kellemes benyomás, amelyet én azóta becsülni tudnék, ha egybevetem vele azt a boldogságot, amelyet annak az isteni szájnak egyetlen szava – hát még annyi – szerez nekem. S hacsak az Úr, bűneim büntetéséül meg nem engedi, hogy ez az emlék elmosódjék bennem, biztosra veszem, hogy engem soha többé nem lesz képes senki sem igazán lekötni; egy röpke visszagondolás az én jó Uramra mindig elégséges lesz ahhoz, hogy a lelkem felszabaduljon.” (Önéletrajz. II. köt. Bp. 1928. 420. old.) Pedig Szent Teréznek Jézus csupán emberi mivoltában jelent meg!

Ahogyan a folyó ellenállhatatlanul tör a tenger felé, úgy a lélek felismert Istenéhez. És nincs az a vas, amely jobban vonzódnék a hatalmas mágneshez, nincs az a szerelmes, aki erősebben vágyódnék szeretettjéhez, mint ahogyan az Istent megismerő lélek vonzódik Alkotójához és epedve vágyódik utána.

Lagrange írja útleírásában, hogy mikor a sivatagba ért, eleinte folyton övéire, barátjaira, hazájára, jövőjére, subájára és sok másra gondolt, de amióta elfogta a nagy szomjúság, bármire gondolt is, mindenkor előtérbe jutott a víz megkívánása, mindenben az ital képe lebegett szeme előtt. Ennyire, még jobban foglalja el a lelket Isten, de azzal a különbséggel, hogy látásától a lélek teljesen kielégül.

Az ital elveszti vonzóerejét, ha megittuk, az étel, ha elfogyasztottuk, a levél, ha végigolvastuk, a virág, ha leszakítottuk, de Isten látásától soha be nem telünk.

Isten a legvalóságosabb szépség. Életet ontó őserő, örömöket fakasztó örök tavasz. Tőle lüktet minden élet, tőle meleg a vér, tőle hangos a természet, jóságából zsendül a búza, énekel a zsoltáros, villog a csillag, ömlik át rajzba a virág szirma. Belőle való az anya szeretete, a gyermek öröme, a jegyes boldogsága, a baráti hűség, a költő szárnyalása, a pacsirta dala, a virág illata, a méz édessége, a bor ereje, a fűszer zamatja, a fájdalom tisztító, nemesítő könnye.

Isten végtelen szépségéhez, tökéletességéhez és boldogságához viszonyítva e földi életnek minden szépsége, öröme, élvezete és boldogsága olyan, mint a tenger mérhetetlen víztömegeihez képest az a néhány csepp víz, amelyet a gyermek parányi vedrével kimerít belőle, mert ami jót, szépet, kellemest, élvezetest és boldogítót csak láttunk, hallottunk, éreztünk, annak Isten a forrása, a tengere, mely benne végtelen fokban és mértékben van meg.

Isten látása, közelsége és hatása gazdagít, díszít, szépít, világosít, megörvendeztet, üdít, életerőt áraszt, lendületet ad, megbűvöl, lángoló szeretetet ébreszt maga iránt.

„A mennyben – mondja az arsi plébános – szívünket az istenszeretet gyönyörében annyira elveszítjük, hogy sem magunkkal, sem másokkal nem foglalkozunk, csak egyedül Istennel.”

Amikor Spanyol (Ahumáda) Szent Terézt kérdezték, hogy hát mégis mit látott a mennyben (pedig csak parányi mivoltát láthatta), felkiáltott: „Láttam… láttam… láttam…”– és e mellett maradt. A többihez hiányzott a szava és lélegzete.

           „Buzgón leomlom színed előtt, Dicső,

           Majdan, ha lelkem záraiból kikél

           S hozzád közelebb járulhat, akkor

           Ami után eped, ott eléri.”

                                   (Berzsenyi: Fohászkodás.)

(folyt.)

[1]Spanyol (Ahumáda) Szent Teréz írja egy földművesről: „És a jó ember kincset talált, de mivel ez sokkal nagyobb érték volt, mint amivel az ő gyönge felfogása meg tudott volna birkózni, ez a váratlan gazdagság úgy lesújtotta, hogy nem tudván mit kezdeni vele, a gondok súlya alatt elkezdett betegeskedni s végre belehalt.” (Önéletrajz II. köt. 438. old.) B. Dezsőné nyíregyházi asszonyt a jövedéki bíróság látszólagos vád alapján súlyos pénzbüntetésre ítélte. A debreceni Tábla ellenben, tisztázódván a helyzet, a vádlottat felmentette. A felmentés örömétől az asszony annyira felizgult, hogy szörnyet halt.

Létrehozva 2020. augusztus 26.