(Részlet Nicolas Diat – Robert Sarah: Esteledik, a nap már lemenőben című könyvéből. SZIT. Budapest, 2019. Megrendelhető itt.)

Beszélhetnénk az emberi test kereskedelmi tárggyá té­telének problémájáról?

A prostitúció, a pornográfia és mindaz, ami ezekből következik, nagy piaccá váltak. A politikus férfiak, akik nem hoznak megfelelő intézkedéseket, hogy harcoljanak a prostitúció ellen, bűnösökké válnak a nők iránti elszabadult támadásban. A prostitúció sok szempontból a rabszolgaság egyik modern formája. Tudható: valóságos emberkereskedelem indul be egyik kontinensről a másikra.

A Nyugat a legszegé­nyebb országokban vásárolja a maga szexuális rab­szolgáit, közben az erkölcsi álszabadság spanyolfala mögé rejtőzik.

Az emberi test kizsákmányolása a prostitúció keretében nem képezi tárgyát a komoly törvényhozásnak. Szégyen, hogy kelet-európai nők ezrei érkeznek Nyugatra, hogy áruba bocsássák tes­tüket. Kötelességem bírálni a gazdag országok kép­mutatását is, amellyel folyamatosan tolerálják az ázsiai szexturizmust – ahol kihasználják a nők szegénysé­gét -, közben pedig ordítva hirdetik a médián ke­resztül, hogy ők felszabadítják a szegény országok nőit a rabszolgaságból, amelynek alá vannak vetve.

Megfigyelhető egyébként a társadalom teljes szö­vetének egyfajta erotizálása. Gondolok főleg az in­terneten található pornográfiára. A fiatalok védelem nélkül vannak kiszolgáltatva ezeknek az erőszakos vizuális támadásoknak, a szülők pedig zavartan áll­nak a probléma előtt: hogyan tudnák megmenteni gyermekeiket a legnagyobb rossztól. És mely kor­mányok rendelnek el bátor intézkedéseket, hogy vé­get vessenek a pornográfia botrányának?

Talán a fi­nanciális érdekek, melyek ezen aktivitások mögött rejlenek, magyarázzák a vezetőség nagy hallgatását?

A gyerekek könnyedén hozzájutnak az interneten található pornográf képekhez, ez pedig a kicsinyek lelkiismeretének megerőszakolásához hasonlít. Azt hiszem, nem mérték fel a pornográfia ilyen invázió­jának pszichológiai és lelki következményeit a gyer­mekek és a fiatalok egész generációjára nézve.

Az orvosok kezdenek vészjelzést adni, amikor találkoz­nak az egyre erőszakosabb képek által megzavart vagy a pornófüggőség rabságában vergődő fiatalok­kal. Ki fogja nekik megmondani, hogy ezek a képek nem a szexualitás igazságát mutatják be? Ki fogja nekik megmondani, hogy a szexualitás az önátadás­ból áll és finomságból, nem pedig erőszakból és a másik megalázásából. Az Egyház ebben is elsőként áll ki a szexualitás igazságának és méltóságának meg­védése mellett. Ezen a területen, mint sok más terü­leten is, annak az őrzője és védelmezője, ami a leg­emberibb az emberben.

Egyébként az emberi szervek kereskedelmi tárggyá tétele főleg szegény és gazdag országok között a legkevésbé ismert becstelenség.

Maffiabandák gyil­kolnak meg gyermekeket, kiveszik a szerveiket, és eladják gazdag pácienseknek. Ugyanakkor a nyuga­ti társadalmak mindenütt ordítva szólítanak fel az emberi jogok tiszteletben tartására.

Ki tud arról, hogy Nyugaton kozmetikai szereket készítenek meggyilkolt magzatok maradványaiból? Több, ezekkel az üzelmekkel kapcsolatos botrány­ban érintett volt az amerikai Planning Familial. Né­ha az az érzésem, hogy éppen a legerkölcstelenebb és Isten nélküli társadalmak azok, amelyek a tüdőjüket leginkább kikiabálva hirdetik az emberi jogokat, hogy jobban elrejtsék szégyellnivalójukat.

Igen megdöbbentett En Calcat bencés apátjának, Dom David d’Hamonville-nek a tanúságtétele, me­lyet Idő a meghalásra című nagyszerű könyvében ír le. Leleplezi, hogy a francia kórházakban mindent annak rendelnek alá, hogy kifizetődő legyen. Ha egy beteg gondozása rentábilis, akkor rendben van, ellenkező esetben hagyják meghalni.

Az emberi testet sejthalmaznak tekintik, amellyel a financiális és politikai hatalmak akarnak rendel­kezni. A pénzőrület és a liberális ideológia ezt a vi­lágot valódi pokollá alakítja.

Ma mindent meg lehet venni, az emberi szervektől kezdve a spermán át a béranyák méhéig.

Pontosan azzal ellentétben, amit mindenütt hir­detnek, a modernitás mélységesen megveti a testet: tárgyat csinál belőle. Paradox módon az oly sok­szor azzal vádolt Egyház, hogy nem ad helyet a testi valóságoknak, lép fel, hogy erőteljesen megvédje az emberi test hasonlíthatatlan méltóságát. Azt hiszem, hogy a keresztények egy olyan Isten tanítványai, aki felvette a testet, sohasem vethetik meg az emberi testet és nem dobhatják oda azt a kereskedők és a lelkiismeretlenül kísérletezgetők falánkságának.

Mi papok, akik naponta kezünkben tartjuk az Úr eucha­risztikus testét, mi ugyancsak ismerjük a test töré­kenységét és árát. Talán ebben a kiváltságban oszto­zunk az édesanyákkal, akiknek tapasztalatuk van az oly törékeny és oly drága újszülöttek gondozásáról. II. János Pál példáját követve, aki az 1994 februárjá­ban közzétett Levél a családoknak című írásában tet­te, mi se szűnjünk meg felhívni a figyelmet arra, hogy „amikor az emberi testet a szellemtől és gon­dolattól függetlenül szemlélik és anyagként használ­ják, mint az állatok testét – ami például az embriók és a magzatok manipulációjával történik -, akkor az elkerülhetetlenül szörnyű erkölcsi következménnyel jár. Hasonló embertani szempontból nézve az emberiség családja egy új manicheizmus megtapasz­talásához érkezett, amelyben a test és a lélek teljesen szembe van állítva: a test nem a szellemből él, a szel­lem pedig nem élteti a testet. Így az ember nem sze­mélyként él már, hanem tárgyként létezik.

Az ellentétes szándékok és deklarációk ellenére kizárólag tárggyá degradálódik. Ebben az értelem­ben például ez az újmanicheista civilizáció hajlamos az emberi szexualitást inkább a manipulációk és a kizsákmányolás szempontjából nézni, mint annak a megdöbbentő eredeti valóságnak a fényében, amely a teremtés hajnalán arra késztette Ádámot, hogy cso­dálkozva felkiáltson: »Ez már csont a csontomból és hús a húsomból« (Ter 2,23).

Milyen messze vannak bizonyos modern fogalmak az isteni kinyilatkozta­tás által felajánlott férfi mivolt és női mivolt mélysé­ges megértésétől! Ez utóbbi lehetővé teszi, hogy az emberi szexualitásban felfedezzük az emberi személy gazdagságát, mely igazi megvalósulását a családban találja, és amely kifejezi igazi hivatását a szüzesség­ben és az Isten országáért vállalt cölibátusban.”

Isten nélkül az emberi méltóság lesz megkérdője­lezve.

„Ha nincs Isten, akkor bármi megengedett” – mondta Dosztojevszkij. Isten nélkül a legrosszabb is be fog következni. Az ember megvetés tárgya lesz.

A XXI. század bizonyára az új utópiák, a transz­humanizmus, a tökéletes és örök életű ember keresése tesz. Nyugtalanítja ez önt?

A jelen forradalomnak van egy neve: a kitenyésztett emberiség vagy transzhumanizmus. Eszközeit a na­notechnológia, a biotechnológia, az informatika tu­dománya és az agykutatás (NBIC) adja.

Célja: túl­haladni az emberiség korlátalt és megteremteni az új embert. Ez az elméleti terv aztán megvalósításra ke­rül. Itt éri el a modern emberre jellemző önelutasítás, öngyűlölet és saját természete visszautasítása folyamatának a határát. Az ember annyira gyűlöli magát, hogy újra ki akarja találni saját magát. De ez azzal a veszéllyel jár, hogy menthetetlenül eltorzul. Minden értelmes embernek bele kellene borzadnia ebbe a lehetőségbe. Ettől, nagyon is érezzük, sokan megzavarodnak.

Azt állították, hogy az emberi sza­badság korlátlan. Elvetették a Teremtőt. Megvetették még a természet fogalmát is. Mi marad? Itt vagyunk egyedül, lefegyverezve, védelem nélkül, kiszolgál­tatva egy fenyegető rémálomnak. Áttörtünk minden korlátot. De nem láttuk, hogy ezek a korlátok véd­tek minket. A korláton túl nincs más, mint a végte­len üresség.

Ma egyes jóakaratú emberek, egyes törvényho­zók próbálják fékezni a folyamatot. Rádöbbennek, hogy az úgynevezett haladás túlságosan gyorsan megy. De nem is a gyorsaság a kérdés. Maga a folya­mat sodor minket a semmi felé. Poszthumanizmus­ról beszélünk, de a humánumon túl semmi sincs!

Be vagyunk zárva abba az elgondolásba, hogy min­den lehetséges abban a pillanatban, ahogy a törvény azt megengedi.  Ez az alapelvé tett jogi pozitiviz­mus ma a végéhez ér. Képtelen tovább megvédeni minket. Többé nem játszhatja szerepét, mely abban áll; hogy megmondja, mi a jogos és mi az igazságos.

Az emberek magukra vannak hagyatva. Hogy le­hetne megállítani ezt az előre menekülést? Hol talál­ható az a határ, mely meg fogja védeni az emberi­séget? Hol keressük azt az alapelvet, amely képes vezérelni minket? XVI. Benedek pápa a német parla­ment előtt tartott beszédében prófétai szavakat mondott, amelyek ugyanakkor alázatos és ünnepélyes figyelmeztetés az egész emberiség számára: „Ott, ahol a pozitivista értelem saját magát mint egyedül elégséges kultúrát tekinti, minden más kulturális valóságot a szubkultúra világába utasítva az embert leegyszerűsíti, vagy inkább az ember emberségét fe­nyegeti. […]

Az a pozitivista értelem, mely kizáró­lagosként mutatkozik, nem rendelkezik azzal a ké­pességgel, hogy bármit is_. felfogjon, ami túlmutat a funkcionalitáson; hasonlít az ablak nélküli vasbe­ton szerkezetű épülethez, ahol a levegőt és a fényt mi biztosítjuk magunknak, de a nagyvilágnak ezt a két valóságát [a levegőt és a világosságot — a ford.] nem Istentől akarjuk fogadni. […] Újra szélesre kell tárni az ablakokat, újra látnunk kell a világ hatalmas tágasságát, az eget és a földet, és megtanulni mind­ezt helyes módon használni.

De hogyan valósul ez meg? Hogyan találunk ki­járatot a tágasságba, a mindenségbe? Hogyan talál­hatja meg újra az értelem a maga nagyságát anélkül, hagy az irracionálisba tévedne? Hogyan jelenhet meg a természet újra a maga igazi mélységében a ­maga elvárásaival és jelzéseivel? […] Amikor a való­sággal való kapcsolatunkban valami nem működik, akkor el kell gondolkodnunk az egészről, és vissza­érkezünk a kultúránk alapjainak kérdéséhez.

Enged­tessék meg nekem, hogy megálljak még egy percre ennél a pontnál. Az ökológia fontossága nyilván vi­tathatatlan. Oda kell figyelni a természet beszédére és összefüggő választ kell adni rá. Szeretnék azon­ban hangsúlyozottan végiggondolni egy szempon­tot, amely ma is, mint tegnap – nekem úgy tűnik -­nagyon el lett hanyagolva.

Van az embernek is öko­lógiája. Az ember is birtokol egy természetet, ame­lyet tisztelni kell, és nem szabad önkényesen mani­pulálni.

Az ember nem csak szabadság, amelyet ő maga teremtett. Az ember nem teremti önmagát. Az ember szellem és akarat, de természet is, és az akarat akkor működik helyesen, ha tiszteli a termé­szetet, figyel rá, és amikor az ember elfogadja ön­magát annak, ami, és azt is elfogadja, hogy nem ön­maga teremtménye. Pontosan így, és csakis így va­lósul meg az igazi emberi szabadság. [. . . ] A termé­szet viszont akkor foglalhat magában törvényeket, ha egy akarat ezeket a törvényeket belehelyezte […] Ez eleve feltételez egy teremtő Istent, akinek az akarata a természetbe beleíratott. […]

Valóban ér­telmetlen azon elgondolkodni, hogy megtudjuk: ha van a természetben egy objektív értelmesség, akkor ez nem tételez fel egy teremtő Értelmet, egy Creator Spiritust?

Most egy gondolatsor végéhez érkezünk. A transz­humanizmus kérdése civilizációs választás elé állít bennünket. Folytathatjuk a megkezdett irányban, de akkor ez azzal a veszéllyel jár, hogy szó szerint lemondunk emberségünkről. Ha emberi lények aka­runk maradni, el kell fogadni teremtett természe­tünket és újra oda kell fordulnunk a Teremtőhöz. A világ úgy döntött, hogy Isten nélkül szervezi magát, Isten nélkül él, és Isten nélkül gondolkodik ma­gáról. Folyamatban van egy rettenetes megtapasztalás: mindenütt, ahol Isten hiányzik, ott pokol van.

Mi is lenne a pokol, ha nem az Istentől való megfosztottság. A transzhumanista ideológia ennek leg­tökéletesebb illusztrációja. Isten nélkül nem marad más, csak ami nem emberi, ami poszthumánus. So­ha nem volt ennyire egyszerű a választás: isten vagy a semmi!

Guy Coq filozófus nemrég Isten arca és emberi ar­cok című előadásában a következőt állította: „A bar­bárság, vagyis a civilizáció lényege lerombolásának lehetősége kis lépésekben történik. A barbarizmus nem jön elénk bemutatkozva: »íme, itt vagyok. Féljetek! Lássátok az embertelenség nagyságát, ame­lyet hozok.« […]

Civilizációnk olyan, mint egy ré­szeg ember, aki a szakadék közelében tántorog. Egyszer közelítenek lépései a szakadék felé, máskor távolodnak. De nem tudja pontosan, hol van a sza­kadék széle. Akkor előfordulhat, hogy egy egyszerű kis lépés, melyet a szakadék széle felé tesz, a végső katasztrófát eredményezi. Ez a kis lépés túlságosan nagy lépés volt. Ha az arra sétáló el akarja kerülni a legrosszabbat, gondosan tanulmányoznia kell előre­haladását és próbálni megérteni, milyen lépést kell elkerülnie.”

A transzhumanista kísértés az a kis lépés, amely valójában túlságosan nagy, amely minket beletaszít az ürességbe.

Az átalakított emberi lények produká­lása oda fog vezetni minket, hogy el lesz törölve a személy és a tárgy közötti határ.

Látva egy emberi személyt, ma is tudatában vagyok annak, hogy ő nem egy megvehető és készen álló eszköz számom­ra, hanem egy másik személy: egy másik ;,én”.

Ki fogja megmondani holnap, hogy hol a határ az em­beri lény és a nem emberi lény között? Ha az em­beri lény előállított tárgy lesz, ki tudná megítélni méltóságát, mely hozzá tartozik? Tudatában vannak egyáltalán annak, hogy mit mondanak, amikor kitenyésztett emberekről beszélnek? Nemsokára lesz­nek többféle osztályba tartozó emberek; csökkentettek és kitenyésztettek? Milyen lesz az egyiknek az értéke, ára, és milyen jogai lesznek; és a másiknak?

Borzongok a gondolattól, hogy hamarosan talán egyes emberek úgy érezhetik majd magukat és azt hihetik, hogy technológiai protéziseik miatt ők fel­sőbbrendűek másoknál.

Hangoztatni kell, hogy ez a terv szakít az orvosi logikával. Nem arról van szó, hogy gyógyítanak, ja­vítanak egy baleset által sérült természetet. Itt arról van szó, teremtenek, kitalálnak egy új és szabadal­mazott fajt.

II. János Pál írta a Fides et ratio-ban: „Bi­zonyos tudósok, akiknek semmi etikája nem volt, megkockáztatták, hogy érdeklődésük középpontjá­ba már nem az embert és életének egészét állították. Mi több, úgy tűnik, közülük néhányan a technikai haladásban rejlő lehetőségek ismeretében nemcsak a piac logikájának, hanem a természet és az ember­fölötti démoni hatalom kísértésének is engedtek.”

Az emberfeletti ember őrült párthívei arról beszél­nek, hogy létrehozzák a népességjavítás hatalmas programját. Az IQ-t akarják növelni – az agyba ülte­tett készülékekkel, amelyek információs technoló­giáknak adnak jelzést, azt remélve, hogy egyeseket új képességekhez juttatnak. Az embereket nagyobb munkaképességgel akarják ellátni és eredményessé tenni. Már a mesterséges megtermékenyítés, a be­ültetés előtti embriók válogatása, a genetikai beteg­ségek prenatális diagnosztikájának általánossá válása lassanként belopták a gondolkodásba az eugenikával megfertőzött logikát. Normális dolognak tartják ki­iktatni az embriókat, vagyis az egészen kicsi emberi lényeket, melyek nem felelnek meg a mi normáink­nak.

De ki fogja holnap meghatározni a normát? Ki fogja megmondani, mi a megfelelő, vagy mit kell növelni? A transzhumanizmus nem egy uralkodó emberfajt akar teremteni? Ezek a kérdések megren­dítőek és vérfagyasztóak. A XX. századi gyilkos őrü­letek rettenetes tapasztalata kell, hogy leckét szolgál­tasson nekünk.

A mindenhatóságnak ezen kísértése előtt szeret­ném elkiáltani az én szeretetemet és végtelen tiszte­letemet a gyengeség iránt.

Ti betegek, ti testileg vagy szellemileg gyengék, ti, akik fogyatékosságtól vagy torzulástól szenvedtek, ti vagytok a nagyok! Sajátos méltóságotok van, mert különös módon ha­sonlítotok a megfeszített Krisztusra.

Engedjétek meg nekem, hogy kimondjam nektek: az egész Egyház letérdel előttetek, mert ti hordozzátok az ő képét és jelenlétét. Szeretnénk szolgálni titeket, vezetni, vi­gasztalni és megnyugtatni titeket.

Szeretnénk tanul­ni is tőletek. Ti nekünk a szenvedés evangéliumát hirdetitek. Kincs vagytok. Ti mutatjátok nekünk az utat, ahogy Ratzinger bíboros mondta egyik beszé­dében az Egészségügyben Dolgozók (Az Egészség Lelkipásztori Szolgálata) Pápai Tanácsa által szerve­zett nemzetközi találkozón: „Isten világossága nyug­szik azokon a szenvedőkön, akikben a teremtés ragyogása külsőleg elhomályosult. Ők egészen sajátos módon hasonlók a megfeszített Krisztushoz, a sze­retet ikonjához, ők bizonyos közös vonásokat mu­tatnak azzal, aki egyedül »magának az Istennek a képmása«. Átadjuk nekik azt az üzenetet, amelyet Tertullianus fogalmazott meg Krisztusra utalva: »Bár­milyen siralmas is legyen az ő teste […], ő lesz min­dig az én Krisztusom« (Adv. Marc., III, 17,2). Bármi­lyen nagy is legyen az ő szenvedésük, bármennyire is eltorzulva és elhomályosulva legyenek emberi eg­zisztenciájukban – mindig is ők lesznek kiváltságos gyermekei a mi Urunknak, ők lesznek mindig sajá­tos módon az ő képe.” A kereszt a végső válasz erre az ideológiára, mely a gyöngeségen át arról álmo­dozik, hogy legyőz minden végességet: a fáradtsá­got, a fájdalmat, de még a halált is. Én viszont azt hiszem, hogy a magunkra vállalt és szeretett véges­ség a mi civilizációnk szíve.

Egy végtelen életről és végtelen hatalomról való prométheuszi álmodozás csak hiú ábránd és ördögi kísértés.

A transzhumaniz­mus „konkrétan” azt ígéri, hogy istenekké leszünk. Ez az utópia a legveszélyesebb az emberiség egész történelmében.

A teremtés sohasem akart ezen a ponton véglegesen eltávolodni az Atyától. Nietzsche szavai A vidám tudományban realitássá váltak: „Isten halott! És mi öltük meg. […] Azt, amit a világ mind ez ideig a legszentebbként és leghatalmasabbként birtokolt, késünk alatt kivérzett. […] Ennek a cseIekvésnek a nagysága nem túlságosan nagy szá­munkra? Nem vagyunk–e egyszerűen arra kénysze­rítve; hogy mi magunk istenekké váljunk?”

A tudomány emberei nyilván gúnyolódnak raj­tam és tudatlanságomon. De mint a hit embere, sze­retném szégyen és félelem nélkül hirdetni, hagy az „emberfeletti” emberről alkotott mítosz és maga a prométheuszi terv alapvetően téves.

Ez az őrület paradox módon az elveszett paradi­csom utáni őrült nosztalgiában fejeződik ki. Az át­eredő bűn előtt az embernek nem kellett ismernie a halált, és örökké Isten közelében maradt volna. Úgy látszik, az ember saját erejéből akarja pótolni azt a jót, amit bűne által elveszített. Lelkünk mélyén tudjuk, hogy az utolsó szó nem lehet a halálé és a szenvedésé. Érezzük magunkban az örökkévalóság és a végtelenség hívását. Viszont az ember saját emberi természete által Teremtőjétől csak végtelen tá­volságban levő teremtmény marad.

Az ember saját erejével sohasem fogja elérni Istent, soha nem képes felemelkedni hozzá és részesedni az ő életéből. Az ember nem képes Isten életéből élni, vagyis bir­tokolni azt, amit úgy nevezünk: megszentelő ke­gyelem, ha az Isten meg nem adja neki, mint telje­sen ingyenes ajándékot. Erre az embernek nincs semmiféle joga, mert az az ajándék Isten részéről a szeretetének tiszta ingyenessége, és végtelenül fe­lülmúlja az emberi természet minden lehetőségét.

Az ember viszont tudja, hogy Isten által olyan célra hivatott, mely őt felülmúlja: Isten akarta így, hogy nem találjuk boldogságunk teljes megvalósulását csupán ezen a földön. Isten csak természetes tökéle­tességre teremtett minket. Isten, az ő képére és ha­sonlatosságára teremtve bennünket, a természet tökéletességénél végtelenül magasabb rendű célra teremtett. Mi csak ezért a természetfölötti célért léte­zünk. És ez az örökkévalóság. Erre teremtette Isten az embereket.

A szentség az a maximális teljesség, amely felemel minket Isten magasságáig. A mi tökéletességünk, a mi szentségünk Isten és az ő kegyelemének a műve.

Soha nem fog eltűnni az a végtelen szakadék, amely a természetes és a természetfölötti rend, az ember természetes élete és a kegyelmi élet között létezik, mely nem más, mint magának Istennek az élete, amelyet ő az embereknek ajándékozott. A szentség felemeli a természetet és nem mond ellen neki, ha­nem végtelenül felülmúlja.

Az Egyház folytatja Krisztus küldetését, aki az em­bert el akarja vezetni a tökéletességre, az átistenülés­re: „Emlékezzetek meg elöljáróitokról, akik Isten szavát hirdették nektek. Gondoljatok életútjuk vé­gére, és kövessétek őket a hitben. Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Ne hagyjátok, hogy különféle megtévesztő tanítások félrevezesse­nek benneteket” (Zsid 13,7-9).

Létrehozva 2023. november 7.