(Elhangzott az OCIPE és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Európai Tanulmányi Központja közös kongresszusán 2002. október 4-én)

1. A lelkiségi mozgalmak fogalma és sajátosságai

A lelkiségi mozgalmak európai evangelizációs szerepérõl szólva elõször az ilyen mozgalmak fogalmát kell tisztáznunk. Sokat beszéltek már errõl a kérdésrõl, és nagy irodalma is van a témának, mégis szólnunk kell róla, mert újra és újra téves elképzelések bukkannak fel e mozgalmak fogalmát illetõen. Az utóbbi évtizedek egyik sajátos jelenségérõl van szó az Egyház életében. Tehát olyan mozgalmakról beszélünk, amelyek fõként a II. világháború óta kezdtek megjelenni, megerõsödni, jellemzõvé válni az Egyházban.

Ugyanakkor természetesen meg kell jegyeznünk, hogy a keresztény lelki élet és a keresztény hit által gerjesztett közösségi mozgalmak vagy lelkiségi irányzatok egyáltalán nem újak az Egyházban. Gondoljunk az ókeresztény remeték mozgalmára. Micsoda lelkiségi mozgalom volt az annak idején! Vagy a kolduló rendek megszületésére. Milyen hatásos, egész Európát megrázó lelki mozgalom volt az a XIII. században!

Miben áll ezeknek a mai lelkiségi mozgalmaknak a sajátossága? Elsõsorban azt kell kiemelnünk, hogy a társadalom és a jog érintkezési pontján állnak, élnek és mûködnek ezek a mozgalmak. Még az Egyházon belül is igaz ez, az egyházi társadalom, az egyházi közösség spontán életének és a jogilag szervezett, intézményes egyházi valóságnak – amely kettõ egymástól el nem választható – valahol mégis a határmezsgyéjén mozognak. Milyen módon nevezik magukat, milyen módon fogják fel magukat? – Vannak, akik büszkén vallják magukat mozgalomnak. Vannak olyanok, akik visszautasítják, hogy õket mozgalomnak nevezzék, és például új közösségeknek hívják magukat. Vannak, akik lelkiségnek nevezik magukat, bár ez a szó félrevezetõ, mert a lelkiség önmagában egy puszta stílus, a lelki élet egy puszta módja is lehet. Itt azonban közösségekrõl van szó, amelyek közösségi formában járják a lelki élet egy-egy sajátos útját. Vannak aztán olyanok is, amelyek teljesen új formának értelmezik önmagukat az Egyház életében, és keresik azt az intézményes megoldást, amely az õ karizmájuknak megfelel. Említhetünk például egy sajátos kategóriát: van olyan közösség, amely saját magát „út”-nak nevezi. Gondolhatunk a neokatekumenátus útjára vagy a „chemin neuf” mozgalomra. Ha pedig azt kérdezzük, hogy egyesület vagy társulás, vagy a megszentelt élet intézménye, avagy mozgalom-e az adott közösség, általában „nem” a válasz. Nem, mi „út” vagyunk. Tehát egészen különleges mûfajmegjelölések is felbukkanhatnak. Aztán van olyan közösség, amely éppen az Apostoli Szentszéktõl kéri, hogy õt új jogi formaként ismerjék el, például a megszentelt élet egy új típusaként, amely se nem szerzetes intézmény, se nem világi intézmény, se nem az apostoli élet társasága, hanem valami más, aminek azonban mégis helye van az intézményes Egyház kategóriái között².

Ezeknek a mozgalmaknak a társadalmi valósága azonban sok tekintetben nagyon hasonló. Közös tevékenységgel – mégpedig olyan közös tevékenységgel, amely az Egyház céljának valamilyen részletére irányul – együttmûködõ emberekrõl van szó, akik katolikus hitüket sajátos módon élik meg. Közösségi struktúrákat képviselnek, közös célokra szervezõdnek. Tehát rendszeres összejövetelek vagy bizonyos liturgikus imádságok és egyéb tevékenység – akár karitatív tevékenység – keretében mutatkozik meg ez a közös cselekvésük. Mégsem elégszenek meg azzal, hogy a megszentelt élet valamelyik intézményének a formáját fogadják el a maguk számára. Tehát nem merül ki a létük – mondjuk – egy világi intézmény vagy egy szerzetes intézmény, illetve az apostoli élet valamelyik társasága jogi keretei között. Ugyanakkor a puszta egyesület vagy társulás kategóriáját sem érzik a legtöbben elegendõnek a maguk számára. Még kevésbé érzik elegendõnek a hagyományos állami és egyházi jog határán szervezõdött társadalmi egyesületeknek, vallásos jellegû, keresztény jellegû egyesületeknek a formáját. Úgy gondolják, hogy ez nem fejezi ki eléggé azt az intenzív, sajátos lelki élményt, amelyet átélnek, és azt a lelki életet, amelyet folytatnak. Ennyiben tehát valóban újak.

Van azonban más újdonságuk is. Jellemzõjük, és ez lehet talán a második sajátosságuk, az elmélyült, intenzív, nagyon intenzív, közösségi vallási élet, amely elemi erõvel hatja át a mindennapjaikat. Ez nagyon fontos dolog, mert amint hallottuk a bevezetõben is, a hívõ ember ma Európában kognitív kisebbségben él. Hiába mutatják azt a statisztikák – szerencsére – sok országban, hogy a lakosság többsége meg van keresztelve, sõt katolikusnak van megkeresztelve, azért a ténylegesen életre váltott és gyakorlatban is kifejezõdõ hit az emberek kisebbségére jellemzõ. Mondhatjuk tehát azt, hogy a középkorban az Egyház volt Európa lelke, de ehhez hozzá kell, hogy tegyük: minden változás ellenére, másik lelke ma sincs Európának. Tehát különleges helyzet ez a kognitív kisebbségi helyzet, mert mögötte azért ott áll a társadalom szélesebb köreit is elérõ kulturális háttér. Ez mindenképpen felhívás egyfajta misszióra, egyfajta új evangelizációra.

Éppen ez a kognitív kisebbségi helyzet az, ami szükségképpen vezet oda, hogy sokkal intenzívebben kell megélni a hitünket, sokkal erõteljesebb közösségi szerkezetben, ami persze azt is jelenti, hogy emberileg áttekinthetõ, átérezhetõ méretû közösségekben kell a vallási életünk egy részét legalább megélnünk és megvalósítanunk. Ugyanakkor felhívja a figyelmünket arra, hogy kereszténynek lenni, katolikusnak lenni nem pusztán és nem is elsõsorban közéleti vagy társadalmi állásfoglalás, nem pusztán egy kategóriához való tartozás, hanem nagyon erõteljes, személyes elkötelezettség.

A harmadik jellemzõje ezeknek a mozgalmaknak és közösségeknek a komplementaritás. Ez az a törekvés, amely – úgy tûnik – a XX. század Egyházát a legjobban jellemzi. Tehát ha azt kérdeznénk, hogy „mit mond a Lélek az egyházaknak” ma, akkor az egyik válasz, szinte félreismerhetetlen módon, éppen ez lenne. Mit jelent ez a komplementaritás? Jelenti azt, hogy a különbözõ életállapotú krisztushívõk közösen a sajátos hivatásukban egymást támogatva élik meg a kereszténységüket. Tehát a klerikusok, a megszentelt életet élõk és a világiak a közös lelkiségben összetalálkozva, egymáshoz rendelve és egymásért mûködve valósítják meg a hívõ életüket. Ennek a sajátos komplementaritásnak számos intézményes következménye van. Lehetséges olyan forma, amelyben maga az egész közösség különbözõ társulásoknak, különbözõ egyesületeknek, egyházi társulásoknak a szövetségeként jelenik meg. Nem egyetlen társulásként, hanem különbözõ fajta társulásokban összekapcsolódva. Lehetséges az is, hogy a mozgalom vagy annak egy része dolgok együttesén³ alapuló jogi személy alakját ölti. Aki ismeri például azt az új szabályzatot, melyet az egyik nagy mozgalom* számára a Szentszék az idén nyáron hagyott jóvá, az tudja, hogy ott arról van szó, hogy lelki javaknak felfogott dolgok összessége az a tárgyi alap, amelyre helyenként ennek a mozgalomnak a jogi személyisége alapul. Olyan, mintha alapítvány lenne, mégis a mozgalom egésze nem minõsül alapítványnak. Különleges formával állunk szemben.

Nagyon gyakori az is, hogy a megszentelt élet valamely intézményes formája, például egy világi intézmény és a krisztushívõknek különbözõ társulásai egymással szövetséget alkotnak, egyazon lelkiség jegyében⁴. Így támogatják egymást. A társulások között lehet olyan, amely csak világiakból vagy családokból áll, lehet olyan, amely papokból áll, akik ennek a lelkiségnek a jegyében élik meg a papi hivatásukat is, és lehetnek olyan közösségek is a mozgalmak keretében, amelyek tagjai az evangéliumi tanácsokat az Egyház által elfogadott formában vállalják.

Van olyan közösség, amely a személyi prelatúra formáját vette fel**. Ugyancsak technikai gondot jelent, vagy kihívást jelentett, hogy a sajátosan ilyen lelkiségben élõ papok, az evangéliumi tanácsokat vállaló fel nem szentelt személyek és a világban élõ világiak milyen módon kapcsolódnak egymáshoz ebben a lelkiségben.

Lehetséges és elõfordul olyan megoldás is, hogy van intézményesen szervezett magja a közösségnek, amely valamilyen, az Egyház által felkínált intézményes formában éli meg a saját lelkiségét, és ehhez az együttmûködõknek, a szimpatizánsoknak széles köre csatlakozik, akik azonban nem valamiféle tagsági formában teszik ezt, hanem a mozgalom valódi dinamikája szerint. És vannak – ahogyan már korábban említettük – olyan közösségek is, amelyek mindeme komplementaritásra tekintettel a megszentelt élet új formájaként⁵ kérték – és nyerték is el egyesek – az Apostoli Szentszéktõl elismerésüket. Így olyan forma is jóváhagyást nyert, amely se nem szerzetes intézmény, se nem világi intézmény, se nem az apostoli élet társasága, hanem például „lelki család”. Ilyen mûfajmegjelöléssel kapott elismerést, de úgy, hogy benne az evangéliumi tanácsok hivatalos vállalása valódi egyházi jogkövetkezménnyel is jár. Olyan lehetõséget is kaphat egy ilyen „lelki család”, hogy papokat inkardináljon. Ez egyébként olyan probléma, mely a legtöbb lelkiségi mozgalomnak épp ebbõl a komplementaritásából adódik, tehát abból, hogy a felszentelt személyek is részt vesznek ugyanabban a lelkiségben. Ilyenkor ugyanis örök probléma, hogy a saját püspökük vagy a területileg illetékes egyházmegyei hatóság és a mozgalom sajátos lelkiségen, tevékenységen alapuló közössége hogyan tudja összeegyeztetni szempontjait. Erre is gazdag tapasztalatok állnak már rendelkezésre. Lehetséges olyan megoldás, hogy a papságnak egy szûkebb köre például klerikusi világi intézményként⁶ hivatalos alapítást nyer, akár inkardinációs joggal is. Ugyanakkor egy tágabb köre, megmaradva az egyházmegye szolgálatában, klerikusi társulásként kapcsolódik hozzá ugyanabban a lelkiségben⁷. Lehetséges olyan forma is, amelynek keretében nincs inkardinációs jogú egysége a mozgalomnak, ellenben vannak úgynevezett jóindulatú püspökök, akik vállalják – teljesen törvényesen – azt, hogy a világi pap az õ egyházmegyéjükben nyer inkardinációt, és bizonyos egyházmegyei feladatokat bizonyos ideig elvégez, idejének a többi részében pedig az adott lelkiségi közösségnek a szolgálatára áll, annak a sajátos apostoli tevékenységébõl veszi ki a részét. Ennek is lehetnek különféle – eléggé bevált – formái.

Egy újabb sajátos vonása – már a negyedik – ezeknek a mai lelkiségi mozgalmaknak a missziós jelleg. Éppen mert intenzívebb a hit megélése az ilyen közösségekben, és éppen mert a világiak is nagyobb mértékben, nagyobb intenzitással vesznek részt az életükben, ellenállhatatlanul érzik azt a kihívást, hogy a távolállók felé, a nagyon távol állók felé is elvigyék a keresztény üzenetet. Ez egyrészt a társadalmon belüli missziós mentalitást jelent, másrészt földrajzi értelemben is jelent egy bizonyos missziós elkötelezettséget. Nem véletlen, hogy következõ sajátos jellegzetességként – immár ötödikként – csatlakozik ehhez a nemzetköziség. A nagy lelkiségi mozgalmak elõbb-utóbb nemzetközivé válnak. Olyan mozgalmak is, melyek például a szocializmus idején Szlovákiában alakultak, rendkívül nagy nyomás alatt és korlátozott körülmények között, még õk is átlépték saját országhatáraikat, és Ukrajnától Szibériáig nagyon sok helyen fejtik ki azt a missziós tevékenységet, amellyel egyébként a helyi püspök bízza meg õket.

A nemzetköziségnek sokféle oka és sokféle következménye van. Okai közül az egyik az, hogy ha egyszer olyan intenzív a vallási megragadottság, olyan intenzív a katolikus hit megélése abban a sajátos lelkiségben, akkor nagyon sok minden másodlagossá válik. Újra érezzük az Újszövetségbõl ismert helyzetet, hogy nincs többé se görög, se zsidó, se rabszolga, se szabad, de mindnyájan egyek vagyunk Krisztusban. Ez az érzés pedig, minél intenzívebben ragad meg valakit a hit élménye, annál inkább hatalmába keríti az embert. Segít abban, hogy esetleg leküzdje a távolságokat, leküzdje az elõítéleteket, a társadalmi különbségeket. Persze ez nem a fõ célja, hanem az egyik gyümölcse, az egyik legszebb gyümölcse az ilyen fajta közösségi életnek. Van aztán a nemzetköziségnek egy másik, nagyon értékes velejárója is, mégpedig az, hogy az Apostoli Szentszékhez a legtöbb mozgalmat különleges kapcsolat fûzi. Ez természetes dolog, hiszen ahogyan a nemzetközi társulások⁸, ahogyan a pápai jogú szerzetesintézmények⁹ vagy az ugyanilyen világi intézmények is közvetlen kapcsolatban vannak az Apostoli Szentszék illetékes hatóságaival¹⁰, hasonlóan a mozgalmak közül is mindazok, amelyek már valamilyen jogilag megragadható módon léteznek¹¹, megtalálják ezt a sajátos kapcsolatot. Ez egyben azt is jelenti, hogy az egyházmegyékben, a plébániákon beleilleszkedve a részegyház életébe, egyszersmind képviselni tudják – mégpedig különbözõ országokban körülbelül egyformán, egyenlõ jelleggel – ugyannak a lelkiségnek a stílusát és az értékeit is.

Természetesen a nemzetközi mozgékonyság a misszió számára is rendkívül hatékony. Lehetõvé teszi más országban lévõ részegyházak számára vagy missziós tevékenységre papok, megszentelt életet élõk, sõt akár világiak átirányítását, rendelkezésre bocsátását is. Például vállalkozó szellemû világi családok vagy egyedülálló fiatalok az életükbõl néhány évet erre ajánlhatnak fel. Ez nagyon hatékony és értékes formája lehet a keresztény missziónak. Ismeretes, hogy Latin-Amerika több országában bizonyos észak-amerikai kisegyházak, az egyébként hagyományosan katolikus dél-amerikai területeken évente, két-három évente váltott egyetemista fiatalokból álló csoportokkal viszik elõre a saját közösségük terjesztését, miközben a Katolikus Egyház nem rendelkezik kellõ számú pappal, képzett világival az adott területen. A lelkiségi mozgalmak nagyon jelentõsnek tûnnek ebbõl a szempontból is.

Külön értékük – és ez vonatkozik a nemzetközi misszióra¹² éppúgy, mint a belsõ, országon belüli misszióra –, hogy a klérus jobb csoportosításának, jobb elosztásának az egész Egyház által fontosnak tartott szempontja¹³ ezeknek a közösségeknek a világában érvényesülni tud. A Szentszék ugyanis évtizedek óta hangsúlyozza – az Egyházi Törvénykönyvben is¹⁴ –, hogy a klérust nemzetközi méretekben jobban kell elosztani: ahol többen vannak, segítsenek azoknak az országoknak, ahol nagyobb a paphiány. Ez a mozgékonyság egyházmegyei papok esetében is lehetséges, de igen nagy szervezést kíván, és igen nehéz megtalálni azt a módot, ahogyan õk közösséget alkotva tudnak az idegenben otthonra találni, és értékesen mûködni. Az ugyanis világos, hogy például a pap teljesen izoláltan nem tud sokáig hatékony apostolságot kifejteni. Tehát minél nehezebbek a körülmények, annál inkább rá van utalva arra, hogy papi közösségben éljen, annál inkább rá van utalva arra, hogy ugyanabban a lelkiségben vele szót értõ világiak is segítsék az apostoli munkáját és a személyes életét. Ha például az egyházmegyében puszta papírforma szerint sorolnak egymás mellé papokat, és azt kívánják tõlük, hogy formáljanak közösséget, ez nem mindig hatékony. Ha azonban ugyanabban a lelkiségben már ismerik egymást, már összetartoznak, már világiakkal is megvan az együttmûködésük és a szerves kapcsolatuk, akkor missziós szempontból rendkívül erõteljes és hatékony közösségként tudnak megjelenni. Éppen ezért a Világegyház néhány nagyon fontos szándékát kiemelkedõ módon tudják megvalósítani. Mindez azt is eredményezi, hogy ezek a lelkiségi mozgalmak rendkívül mozgékony valóságok, amelyek az Egyház különbözõ pontjain, az élet különbözõ területein tudnak megjelenni.

2. A lelkiségi mozgalmak és Európa

Európa ma kétértelmû kifejezés. Sokan felületesen csak az Európai Unióra kezdik használni, amit mások – teljes joggal – tévesnek és igaztalannak éreznek, hiszen Európa kulturális valóság, és ez a történelmi és kulturális valóság túlterjed az EU határain. Európa keleti és nyugati fele között a párbeszéd, az integráció, a nemcsak kulturális, hanem emberi, hitbeli egység, közeledés, az új evangelizáció olyan erõk, amelyek a kontinenst újra szervesebb egységgé formálhatják. Nem csupán a különbözõ rítusú katolikusok, nem is csupán a különbözõ felekezetû keresztények közti együttmûködést tekintik sokan a mozgalmak közül sajátos hivatásuknak, hanem a nem keresztényekkel való párbeszédet is. Miért van ez így? Egyrészt a missziós lendület és lelkesedés miatt, másrészt pedig azért, mert a mindennapok megszentelése olyan törekvés, amely szükségképpen találkozáshoz vezet mindazokkal, akik a gyakorlati, evilági életben körülöttünk vannak. Közös platformokat teremt, megmutatja azt, hogyan lehet az adott helyzetet keresztény emberként megélni. Ebbõl pedig párbeszéd következik. Ez sem újdonság az Egyház életében. Ha megnézzük az Egyházi Törvénykönyvet vagy a II. vatikáni zsinat missziókkal kapcsolatos tanítását, különösen az Ad gentes kezdetû határozatot vizsgáljuk, úgy találjuk, hogy az elsõ lépés mindig a másik kultúrának a megismerése, akár egyazon országon belül is. Ezután következik a nagyon türelmes dialógus, amely eleinte a bemutatkozások sorából áll, de késõbb megérhet a helyzet arra, hogy immáron a hit nagy ajánlatát vagy nagy kincsét is be tudjuk mutatni, fel tudjuk kínálni azoknak, akik valamikor nagyon távol voltak. Tehát ezt a klasszikus missziós dinamikát, úgy tûnik, sok katolikus lelkiségi mozgalom nagyon is eredményesen valósítja meg.

Van azonban egy további nagyon fontos eleme ennek a lelkiségi mozgalmakkal kapcsolatos egyházi fejlõdésnek: a krisztushívõk joga a saját lelkiségükhöz. Az Egyházi Törvénykönyv – ismét csak zsinati alapon; nem kifejezetten alapvetõ jogként, de az összes krisztushívõk közös jogainak sorában – deklarálja azt, hogy a krisztushívõnek joga van a saját rítusa szerinti lelki életre (pl. keleti katolikusok, de latin katolikusok esetében is) és a saját lelkiségre¹⁵. Ez a jog akkor is fennáll, ha ez a lelkiség nincs jogilag megszervezve. Természetesen hitelesen katolikus spiritualitásról beszélünk minden esetben. A tanítás tekintetében a tanítóhivatal vezetésének elfogadása az, ami a katolikus lelkiséget mindig jellemzi¹⁶. Ugyanakkor látszik az is, hogy ez a sajátos lelkiségi stílus vagy ezeknek a gazdagsága egy további feladatot jelent mind a püspökök, mind a plébánosok számára, akiknek a küldetéséhez tartozik, hogy integrálják az ott élõ katolikusok egész közösségét. Így valamiképpen nemcsak a plébániának, de az egyházmegyének is a közösségek közösségeként kell megjelennie. Ez pedig nemcsak területileg értendõ. Az egyházmegyét kötelezõ a mai egyházjog szerint területi plébániákra felosztani¹⁷. De lehetnek személyi alapon kialakított plébániák is a hívek egy-egy kategóriája számára. Elméletileg nem tilos, bár nagy ritkaság lehet, hogy az egyazon lelkiségi mozgalomhoz tartozás alapján alakítsanak személyi plébániát. Ennél sokkal gyakoribb egy másik megoldás. Olyan lelkiségi mozgalmak, amelyekhez papok is tartoznak, vagy különösen olyanok, amelyekhez egy klerikusi társulás vagy egy klerikusi jellegû világi intézmény is tartozik, vállalkozhatnak, és a püspöktõl megbízást kaphatnak egy plébánia ellátására¹⁸. Ebbõl természetesen adódhatnak konfliktushelyzetek is. Egyrészt a pap vagy a papok, amikor hasonló lelkiségû világiak támogatásával dolgoznak, erõsebbek, aktívabbak tudnak lenni, mint egy esetleg magára maradt pap, ugyanakkor a plébánia hívei között lehetnek sokan, akiknek a lelkiségnek ez a formája nem szimpatikus, akik nem tudnak erre a hullámhosszra ráállni. Nagyon fontos dolog az, hogy maguk a lelkiségi mozgalmak ezt a jelenséget tudják kezelni, tehát ha papjaik megkapták egy plébánia vezetésére a megbízást, akkor tudjanak azoknak is a szolgálatára állni, akik nem ebben a lelkiségi stílusban élik meg a hitüket. Egyébként ezek sem példátlan dolgok. Újra csak a missziók történetére kell utalnunk, vagy akár a magyar korai barokknak a történetére, a török idõk utáni helyzetre. A ferencesekre rábíztak plébániákat, sõt Dél-Amerikában egyházmegyéket is. De más szerzetesrendek is kaptak ilyen megbízásokat. Nyilvánvaló, hogy a saját lelkiségük jegyében, a saját stílusuk szerint végezték a pasztorális munkájukat. Tehát amennyiben ez egyházilag legitim, akkor önmagában még nem lehet alap a kifogásra. Igaz, hogy nem lett azért a hívek közül mindenki ferences harmadrendi, de nyilván egy ferences rendre bízott plébánián többen csatlakoztak a ferences harmadrendhez, mint másutt, ahol õk kevésbé voltak jelen. Úgy tûnik, a tapasztalatok lassan ezt a kérdést, ezt a sokszor látszólagos feszültséget is oldani tudják¹⁹.

Összefoglalásul: a lelkiségi mozgalmak és az értékek kapcsolatára kell még utalnunk. Ez a vonatkozás ugyanis konkrét hatásukat is jellemzi Európa szempontjából.

Értékek közvetítésére minden hiteles lelkiségi mozgalomban sor kerül. De ez az értékközvetítés nem személytelen dolog. A Krisztussal való személyes kapcsolat adja meg igazán az értékekbe vetett hitünk alapját.

Európában a felvilágosodás kora óta volt egyfajta természetjogi konszenzus, ami az alkotmányok megfogalmazóit, az állami jogszabályok megalkotóit vezette. Ez a konszenzus elszakadt már a tételes vallások világától, de hallgatólag mégiscsak az evangéliumi értékekre, a keresztény és a zsidó kultúrának az értékeire épült. Azonban az idõ teltével megmutatkozott, hogy cseppfolyóssá kezd válni ez a konszenzus. Tehát ahogyan olyan értékeket is kezdenek egyes törvényhozók zárójelbe tenni vagy radikálisan átértelmezni, amelyekben eddig minden jóérzésû ember egyetérteni látszott, úgy döbben rá a közvélemény arra, hogy nagyon nehéz lett világnézeti párbeszéd, világnézeti töltés nélkül puszta értékekben stabil egységet teremteni, és fõként erre késõbb egy egész európai szervezetet, egy egész európai jogrendet építeni. Éppen ezért a stabil értékminimumnak a vágya nem elegendõ Európa számára sem, hanem szükség van arra, hogy megragadott emberek, õszinte hittõl vezetett emberek jussanak el az emberi értelembe vetett bizalomra, és ahogyan II. János Pál pápa tanítja a Fides et ratioban, ennek a hitnek az alapján épülõ emberi gondolkodás már elegendõ lesz arra, hogy valóban logikus, valóban meggyõzõ, valóban többek által is elfogadható értékeket fogalmazzon meg. Tehát nem hit nélkül, nem személyes megragadottság nélkül, hanem ennek az egzisztenciális értéknek az alapján tudunk mi akár mások számára is elfogadható értékeket megfogalmazni. Keresztény hitünk alapján ugyanakkor bízhatunk abban is, hogy ezek az értékek egyben alkalmasak a más világnézetû emberekkel szükséges párbeszédre, hiszen a kinyilatkoztatást nem ismerõ ember is szívébe írva hordja Isten törvényét (Róm 2,14–15).

A Gondviselés ajándékai tehát az Egyház számára, az Egyház jövõje számára a hitelesen katolikus lelkiségi mozgalmak. Tisztelni kell õket, és egyben gondozni is. Õk sem „egyházak az egyházban”, nekik is szükségük van arra, hogy az egész Egyház közössége, élén az Apostoli Szentszékkel és a püspökökkel, segítse munkájukat, legyen egyfajta tükre a tevékenységüknek, és ugyanakkor legyen olyan rezonanciaközeg, amely az általuk érkezõ értékes indításokat az egész hívõ közösség testébe elviszi. Ilyen bizalommal nézhetünk a lelkiségi mozgalmakra, akár Európa jövõje szempontjából is.

Jegyzetek

¹ Elhangzott az OCIPE és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Európai Tanulmányi Központja közös kongresszusán 2002. október 4-én.

² Vö. CIC 605. Kán. – ³ Vö. CIC 115. kán. 3. §.

* A neokatekumenátusról van szó. [Szerk.] – ⁴ Vö. CIC 303. és 725. kán.

** Személyi prelatúra az Opus Dei. [Szerk.]  – ⁵ Vö. CIC 605. kán.

⁶ Vö. pl. CIC 713. kán. 3. §, 715. kán. – ⁷ Vö. CIC 302. kán., 725. kán.

⁸ Vö. CIC 312. kán. 1. § 1. – ⁹ Vö. CIC 589. kán. – ¹⁰ Vö. CIC 593. kán.

¹¹ Az analógiához, illetve az egyes intézményesen megszervezett mozgalmak vagy mozgalmon belüli részlegek kapcsolatához a Szentszékkel lásd CIC 312. kán. 1. §, 313. kán., 314. kán., 315. kán., 317. kán., 318. kán., 319. kán., 320. kán.

¹² A missziós tevékenység fogalmáról és rendjérõl, az egyes egyházi hatóságok irányító szerepérõl lásd pl. CIC 781–792. kán.

¹³ CIC 257. kán. 2. §, 271. kán.

¹⁴ CIC 271. kán.; Presbyterorum ordinis 10; MP Ecclesiae sanctae, 1966. VIII. 6, I, 3 § 2; Sacra Congregatio pro Clericis, Notae directivae Postquam apostoli, 1980. III. 25, nr. 26–27.

¹⁵ CIC 214. kán.; Orientalium Ecclesiarum 4, stb.

¹⁶ Vö. pl. CIC 214. kán.  – ¹⁷ CIC 374. kán. 1. §; 518. kán.

¹⁸ Ez az adott szervezet jellegének megfelelõen különbözõ módokon történhet. Vö. CIC 517. kán. 1. §, 520. kán.

¹⁹ Vö. pl. Esztergom-Budapest Fõegyházmegye Zsinati Könyve, Budapest 1994, 3309–3322. pont, 65. §.

(Forrás: tavlatok.hu)

Létrehozva 2021. december 5.