Miért gondolja, hogy egyre több fiatal vonzódik a hagyományos liturgiához / a rendkívüli formához?

Nem hiszem, hanem látom, szemtanúja vagyok. Fiatalok biztosítottak arról, hogy teljes mértékben a „rendkívüli formát” részesítik előnyben, ami jobban nevelő hatású, és jobban ragaszkodik Isten elsőbbségéhez és központi helyéhez, a csendhez, a szent és isteni transzcendenciához. De mindenekelőtt, hogyan is érthetjük meg, hogyan ne lepődjünk és döbbenjünk meg azon, hogy ami tegnap még szabály volt, ma már tiltott? Nem igaz-e, hogy a rendkívüli forma megtiltása vagy gyanúba keveredése csak a mi fuldoklásunkat és spirituális halálunkat kívánó démontól eredhet?

Amikor a rendkívüli formát a II. vatikáni zsinat szellemében ünneplik, feltárul annak teljes gyümölcse: hogyan lepődhetünk meg azon, hogy a sok szentet hordozó liturgia továbbra is mosolyog az Istenre szomjazó fiatal lelkekre?

Mint XVI. Benedek, remélem, hogy a római rítus két formája kölcsönösen gazdagító lesz. Ez azt jelenti, hogy ki kell szállni egy hermeneutikai szakadásból. Mindkét formának ugyanaz a hite és teológiája. Ellenezni ezeket mélységes egyházi tévedés. Ez azt jelenti, hogy leromboljuk az Egyházat, ha kiszakítjuk a tradícióból, és elhitetjük azt, hogy amit az Egyház szentnek tekintett a múltban, az most rossz, elfogadhatatlan. Micsoda megtévesztés és sértés ez minden szentnek, akik előttünk jártak! Micsoda látomás az Egyházról.

El kell távolodnunk a dialektikus oppozicióktól. A Zsinat nem akart szakítani a tradíció által örökölt liturgikus formákkal, hanem éppen ellenkezőleg, még jobban belépni és teljes mértékben részt venni azokban.

A zsinati konstitúció kimondja, hogy „az elfogadott új formáknak valamilyen módon organikusan kell növekedniük a már létező formákból.”

Ezért helytelen lenne szembeállítani a Zsinatot az Egyház hagyományával. Ebben az értelemben szükséges, hogy azok, akik a rendkívüli formát ünneplik, ne ellenzékként, hanem a Sacrosanctum Concilium szellemében tegyék azt.

Szükségünk van a rendkívüli formára, hogy tudjuk, milyen szellemben ünnepeljük a rendes formát. Ezzel szemben a rendkívüli forma megünneplését a Sacrosanctum Concilium utalásainak figyelembe vétele nélkül azt kockáztatjuk, hogy ezt a formát egy élettelen és jövő nélküli régészeti maradvánnyá redukáljuk.

Az is kívánatos lenne, hogy a misszálé egy későbbi kiadásának mellékletében szerepeljen a rendkívüli forma bűnbánati rítusa és a felajánlás annak hangsúlyozására, hogy a két liturgikus forma folyamatosan és szembenállás nélkül megvilágítja egymást.

Ha ebben a szellemben élünk, akkor a liturgia nem lesz többé a rivalizálás és kritika helye, és végül bevezet bennünket a nagy mennyei liturgiába.

Afrika számos részét, bár a liturgia gyakran hosszú, a dal, a tánc, a taps szabad kifejezése is jellemzi — némelyiket egyesek úgy írnák le, mint visszaélést egy sokkal áhítatosabb, sötét, imádságos liturgiával. És mégis, az ortodoxia él és virul a kontinensen. Mivel magyarázza ezt?

Afrikában a hívők néha órákat gyalogolnak, hogy eljussanak misére. Éheznek az Evangéliumra és az Eucharisztiára. Mérföldeket gyalogolnak, és misére mennek, hogy sokáig Istennel maradjanak, hogy meghallgassák a szavát, hogy a jelenléte táplálja őket. Odaadják Istennek az idejüket, az életüket, a fáradalmukat és a szegénységüket. Istennek adják teljesen magukat és mindent, amijük van. És az az örömük, hogy mindent odaadtak Őneki.

Az örömük néha túlságosan is külsőségekben nyilvánul meg, az afrikaiaknak meg kell tanulniuk a bensőséget és a csendet. Meg kell tiltaniuk a tapsot és a sikoltást, aminek semmi köze Isten misztériumához; megszüntetni a beszédet, a folklórt, a túláradó szavakat, melyek akadályozzák a találkozást Istennel. Isten az ember csöndjében és bensőjében lakozik; az ember szíve Isten temploma — mert tudom, hogy az afrikaiak tudják, hogyan kell térdre ereszkedni, és áldozni tisztelettel és hódolattal.

Hiszem, hogy az afrikaiak mélyen érzik azt, ami szent. Nem szégyelljük Istent imádni, azt kinyilvánítani, hogy tőle függünk. Mindenekelőtt az afrikaiak örömmel hagyják, hogy a hitet verseny vagy megkérdőjelezés nélkül tanítsák nekik. Hiszem, hogy Afrika kegyelme abban rejlik, hogy ismeri magát, és Isten gyermeke marad.

Hangsúlyozom ebben a könyvben, hogy a modern nyugati gondolkodás központi gondolata a gyermekség vagy az apaság elutasítása, ami alapvetően Isten elutasítása. A nyugati szívek mélyén mélységes lázadást észlelek Isten kreatív atyasága ellen. Tőle kapjuk természetünket, mint férfi és nő. Ez elviselhetetlenné vált a modern elmék számára.

A gender ideológia ördögi elutasítása annak, hogy szexuális természetünket Istentől kapjuk. A Nyugat nem hajlandó ezt elfogadni, csak azt fogadja el, amit saját maga épít. A transzhumanizmus a mozgalom végső képmása. Még az emberi természet is, mivel Isten ajándéka, elviselhetetlenné válik a nyugati ember számára.

Ennek a lázadásnak ez a spirituális lényege. Ez a Sátán lázadása a kegyelem ajándéka ellen. Alapvetően úgy gondolom, hogy a nyugati ember elutasítja, hogy pusztán a kegyelem mentse meg. Elutasítja, hogy megváltsák, és egyedül saját maga akarja azt elvégezni. Az ENSZ által támogatott „nyugati értékek” Isten elutasításán alapulnak, amit az evangéliumi gazdag ifjúhoz hasonlítok. Isten ránézett a Nyugatra, és megszerette, mert nagyszerű dolgokat tett. Arra hívta a Nyugatot, hogy menjen tovább, de a Nyugat elfordult, inkább a gazdagságot választotta, amit csak magának köszönhetett. Az afrikaiak tudják, hogy szegények és kicsik Isten előtt. Büszkék arra, hogy letérdelhetnek, boldogok, hogy egy mindenható Teremtőtől és Atyától függenek.

Az afrikai egyház közismert a közösségtudatáról, a megosztásról, a transzcendenciáról és a magisztérium iránti tiszteletről. Hogyan lehet ezeket az erőket legjobban arra használni, hogy mutassák előre az utat az egyetemes Egyház számára, különösen azokon a részeken, ahol a szekularizmus és a nihilizmus vert gyökeret?

A Nyugat volt a krízis gyökere. Tőle függ, hogy alkalmazza-e az ellenszert. Ehhez a kolostorok tapasztalataiból kell kiindulnunk. Ezek olyan helyek, ahol Isten egyszerűen és konkrétan az élet középpontja. Isten az emberi élet élete. Isten nélkül az ember egy olyan hatalmas és fenséges folyóhoz hasonlít, ami elvágta magát a saját forrásától. Előbb vagy utóbb ez a folyó kiszárad és végleg eltűnik.

Olyan helyeket kell teremtenünk, ahol virágozhatnak az erények. Itt az ideje, hogy visszanyerjük a non-konformizmus bátorságát. A keresztényeknek erősnek kell lenniük ahhoz, hogy oázisokat alkossanak, ahol levegőt lehet venni, ahol egyszerűen lehetséges a keresztény élet.

Hívom a keresztényeket, hogy nyissák meg az érdeknélküliség oázisait a diadalmas jövedelmezőség sivatagában. Igen, nem lehetsz egyedül a társadalom sivatagában Isten nélkül. Az a keresztény, aki egyedül marad, veszélyben van. Végül felfalják a kereskedő társadalom cápái.

A keresztényeknek a templomaik körüli közösségekben kell gyülekezniük. Újra fel kell fedezniük az intenzív, folyamatos és állhatatos imaélet rendkívüli fontosságát. Egy férfi, aki nem imádkozik, olyan, mint egy súlyos beteg, aki a karok, lábak teljes bénulásától szenved, és elvesztette a beszéd, hallás, látás képességét… Ez az ember el van vágva minden alapvető kapcsolattól. Halott ember. Hogy megújítsuk a kapcsolatunkat Istennel, hogy teljes életet éljünk, lélegeznünk kell.

Olyan helyeket kell teremtenünk, ahol a szív és az elme lélegezni tud, ahol a lélek nagyon konkrét módon fordulhat Istenhez. Közösségeinknek Istent kell életünk, liturgiánk és templomaink középpontjába helyezniük.

A hazugságok lavinájában meg kell találni azokat a helyeket, ahol az igazságot nem csak elmagyarázzák, de az megtapasztalható is. Ez egyszerűen csak az Evangélium megélésének a kérdése! Nem utópiaként gondolni rá, hanem konkrét módon megtapasztalni.

Sok országban úgy tűnik, hogy a népi jámborság elveszítése felgyorsította az elkeresztényietlenedés folyamatát, különösen a munkásosztály körében. Mivel magyarázza a vallásosság elvesztését?

Ebben a könyvben elmagyarázom, hogy egy „tiszta” és intellektuális kereszténységről álmodtunk. Visszautasítottuk, hogy Isten testet öltsön az életünkben. A legszegényebbek az első áldozatok. Úgy vélem, hogy a hit és a vallásosság közötti hamis teológiai ellentét ennek a hibának a gyökere. A hit első megnyilvánulása a vallás gyakorlása. A rózsafüzért, a zarándoklatokat, a térden állva imádkozást, a szentek iránti tiszteletet, a böjtölést megvetették és kigúnyolták, mint félpogány gyakorlatokat. Manapság a húsvéti böjt, azaz az önmegtartóztatás és az élelmiszer megvonás 40 napja sokak számára csak a szertartásokban létezik. Ezt a gyakorlatot elhagytuk. Azonban még mindig van orvosi böjt a testi jólétünk miatt. Konkrét vallásos hozzáállás nélkül hitünk illúzióvá válhat.

Miért aggaszt a pánamazóniai szinódus olyan sok embert, köztük néhány elismert bíborost? Mi aggasztja Önt az október 6-27. közötti találkozóval kapcsolatban?

Azt hallottam, hogy néhány ember azt akarta, hogy ez a szinódus az egyetemes Egyház egyfajta laboratóriuma legyen, míg mások azt mondták, hogy a szinódus után semmi sem lesz ugyanaz, mint korábban. Ha ez igaz, akkor ez a megközelítés tisztességtelen és félrevezető. Ennek a szinódusnak van egy különleges és helyi célja: az Amazonas evangelizálása.

Attól tartok, hogy néhány nyugati ember lefoglalja ezt a közgyűlést ahhoz, hogy tovább vigye saját projektjeit. Különösen a házas férfiak felszentelésére, a női szolgálatok létrehozására vagy a laikusok számára a joghatóság biztosítására gondolok. Ezek a pontok az egyetemes Egyház struktúrájára vonatkoznak. Nem tárgyalhatók egy adott és helyi szinódusban. A tárgy fontossága megköveteli a világ összes püspökének komoly és megfontolt részvételét. Mégis nagyon keveseket hívnak meg erre a szinódusra. Egy adott szinódus előnyeinek kihasználása ahhoz, hogy ezeket az ideológiai projekteket bevezessék, méltánytalan manipuláció, tisztességtelen megtévesztés, Isten megsértése lenne, aki Egyházát vezeti, és aki rábízza a megváltási tervét [az Egyházra].

Ezen felül megdöbbent és felháborít, hogy az amazonasi szegények szellemi szenvedését ürügyként használják a burzsoá és a világi kereszténységre jellemző projektek támogatására.

Én egy fiatal egyházból jövök. Ismertem a misszionáriusokat, akik faluról-falura járnak, hogy támogassák a katekumenátusokat. Az evangelizációt húsba vágó dolognak éltem meg. Tudom, hogy egy fiatal Egyháznak nincs szüksége házas papokra. Ellenkezőleg. Olyan papokra van szüksége, akik nekik adják a megélt kereszt tanúságát. Egy papnak a helye a kereszten van. Amikor a szentmisét ünnepli, egész életének a forrásánál van, vagyis a keresztnél.

A cölibátus az egyik konkrét útja annak, ahogy megélhetjük a kereszt misztériumát az életünkben. A cölibátus belevési a keresztet a testünkbe. Ezért elviselhetetlen a cölibátus a modern világ számára. A papi cölibátus botrány a modern [ember] számára, mert a „keresztről szóló tanítás azoknak, akik elvesznek, balgaság” (1Kor 1,18).

Egyes nyugatiak nem tolerálják tovább a kereszt botrányát. Azt hiszem, hogy elviselhetetlen gyalázat lett a számukra. Azért jönnek, hogy gyűlöljék a papságot és a cölibátust.

Úgy gondolom, hogy a püspököknek, papoknak és a hívőknek a világ minden táján fel kell izzaniuk, hogy kifejezzék szeretetüket a kereszt, a papság és a cölibátus iránt. Ezek a papság elleni támadások a leggazdagabbaktól származnak. Egyesek szerint mindenhatóak, mert ők finanszírozzák a szegényebb egyházakat. De nem szabad, hogy megijedjünk a hatalomtól és pénztől.

A térdelő ember hatalmasabb a világnál. Bevehetetlen mellvéd az ateizmus és az emberi őrület ellen. A térdelő ember megremegteti a sátán büszkeségét. Mindannyian, akik az emberek szemében hatalom és befolyás nélküliek vagytok, de akik tudjátok, hogyan maradjatok térden Isten előtt, ne féljetek azoktól, akik megfélemlíteni akarnak benneteket.

Ki kell építenünk az ima és az áldozathozatal mellvédjét, hogy egyetlen rés se sértse meg a katolikus papság szépségét. Meggyőződésem, hogy Ferenc pápa soha nem engedi meg a papság ilyen lerombolását. Amikor visszatért a panamai ifjúsági világnapról, január 27-én azt mondta újságíróknak, idézve VI. Pál pápát: „Inkább az életemet adnám, mint megváltoztatni a cölibátus törvényét.” Hozzátette: „Ez egy bátor kifejezés, egy ennél sokkal bonyolultabb pillanatban (1968/1970)… Személy szerint úgy gondolom, hogy a cölibátus ajándék az Egyháznak. Másodszor, nem értek egyet az opcionális cölibátus engedélyezésével. Nem.”

Az interjú angol nyelven

Létrehozva 2019. november 9.