A Magyarországi Református Egyház Zsinatának 2012. május 30-i ülésén hozott határozata csak szeptember elején jutott a köztudatba, és felborzolta néhány katolikus pap lelki nyugalmát, különösen azokét, akik jó szívvel szoktak közreműködni az egyetemes imahét ökumenikus rendezvényein. A „hír” szerint „a reformátusok kárhozatos bálványimádóknak tartják a katolikusokat”. Vizsgáljuk meg hát, mi itt az igazság?

A Heidelbergi Káté 80. kérdéséről van szó, ami így hangzik: Mi különbség van az Úr vacsorája és a római katolikus mise között? A felelet: „Az úrvacsora arról tesz nekünk bizonyságot, hogy minden mi bűneink tökéletesen megbocsáttatnak a Jézus Krisztusnak amaz egyetlenegy áldozatáért, melyet Ő maga a keresztfán vitt véghez; és hogy mi a Szentlélek  által Krisztusba  oltatunk. Aki most a maga valóságos testével a mennyekben az Atya jobbján van, és azt akarja, hogy ott imádjuk Őt. A mise ellenben azt tanítja, hogy az elevenek és holtak bűnei nem bocsáttatnak meg a Krisztus szenvedéseiért, hacsak érettük Krisztus a misemondó papok által naponként is meg nem áldoztatik; és hogy Krisztus a kenyérnek és bornak színe alatt testileg jelen van, és ezért ezekben kell őt imádni.

Eszerint a mise alapjában véve nem más, mint megtagadása Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának  és szenvedésének, és kárhozatos bálványimádás.”

Kétségtelen, hogy a protestáns világ legfontosabb és legelterjedtebb hitvallása a Heidelbergi Káté. A dél-német város „kegyes ura”, III. Frigyes választófejedelem, a reformációnak nem a lutheri irányzatát, hanem a svájci (zwingli–kálvini) ágát karolta fel. Megbízta a híres egyetem két fiatal professzorát, hogy írjanak egy olyan teológiai művet, „amelyet a lelkipásztorok mind a felnövekvő ifjúságnak, mind a felnőtteknek a hitben való tanításánál felhasználhassanak, hogy véget érjen sok addig uralkodó helytelenség és egyenlőtlenség az egyházi tanításban”. (Úgy látszik, elég hamar kialakultak a nézeteltérések és  tévedések!) Ily módon született meg a káté német nyelven, 1563 januárjában. Még abban az évben három kiadást is megért némi változtatással.

A figyelemre méltó 80. kérdés szövege csak a 4. kiadásban jelent meg, 1563 novemberében. Akkor jutott el ide a Tridenti Zsinat (1562) híre, hogy ti. a katolikus egyház meghozta a szentmise áldozatról szóló döntéseket a protestáns tanítással szemben. Azóta a Káténak ezt a változatát tekintik véglegesnek, és ennek alapján készültek el a fordítások más nyelveken, így magyarul is.

A káté születéséről a 20. század első felében egy református  lelkész, teológiai tanár a következőket írja: „Nyilvánvaló, hogy ez a nagy hírű és nagy jelentőségű református könyv nem éppen református elvek szerint született meg. Bár az egyház egyedüli fejének az Úr Jézus Krisz tust ismeri el a reformáció vallása is, annak idején mégis világi hatalmasság rendelkezett úgy, sőt meg is parancsolta, hogy alattvalói hitbeli nevelése ennek a Káténak a szellemében történjék. Igaz: a teológusok és szuperintendensek közreműködésével. De akármilyen aggodalmasnak tartjuk is a Káté megszületésének módját, ez mit sem változtat azon, hogy megszületéséért csak hálásak lehetünk.”

„Nem volt abban [ti. a Tridenti  Zsinat tanításában] semmi új, csak a katolikus egyházban élő tanítást rögzítette, éppen a reformáció tanításaival szemben. Kíméletlen visszavágás volt ez [a káté] a zsinati ítélet ellen, bár enyhébb annál, mert nem személyeket ítél kárhozatra, hanem egy bizonyos szertartást, és az ahhoz fűződő felfogást bélyegzi kárhozatosnak… A protestánsok is elismerik, hogy a római egyház szerint a miseáldozat nem valami új áldozat Jézus Krisztus keresztáldozata mellett, hanem éppen annak az állandó felelevenítése Isten színe előtt. Mégis ellentétesnek tartják saját felfogásukkal,  miszerint Jézus halálának csak akkor van megváltó jelentősége, ha olyan egyetlen áldozat, amely örökre elégséges. Ezt  az evangéliumi alapigazságot a katolikus tanítás teljesen elhomályosítja.”¹

A szerző fontosnak tartja, hogy különbséget kell tenni a között, hogy mit mond a káté, és a között, hogy hogyan mondja. „Nyilvánvaló, hogy az előbbi a fontos, az utóbbi hozzá képest másodrendű jelentőségű. Mégis ez a másodrendű jelentőségű dolog, a Káté modora, súlyos következményeket vont maga után a Káté történetében. Ez a modor ugyanis tagadhatatlanul éles és nyers. Érthető, ha a római katolikus egyház nagy sérelmet csinált abból, hogy a Káté kárhozatos bálványimádásnak bélyegzi az ő legfőbb szertartását: a miseáldozatot.”

Szükséges látnunk, hogy mi a református egyház „hivatalos” tanítása a kátéhoz viszonyítva ugyanebben az időben. A Református Keresztyén Káté² a konfirmációra készülők hittankönyve 4. kiadása a Heidelbergi Káté fenti tanítását így dolgozza fel: „Az úrvacsorának az a jelentősége, hogy Jézus Krisztusnak a keresztfán egyszer történt halála által minden bűneink eltöröltettek, s így, ha az úrvacsorában hívő lélekkel részesülünk, egyesülünk a megdicsőült Krisztussal. Ezzel szemben a római katolikusok azt tanítják, hogy a pap a misében mindennap feláldozza, a bűnöst pedig a gyónásban feloldozza.” (101. kérdés)

Dr. Patay Pál a Református keresztyén hitünk és életünk című hittankönyve (1956) egyszerűen leírja az úrvacsora igazi értelmét, kiindulva a korintusi gyülekezet gyakorlatából. Azt állítja, hogy „a református egyház állította vissza az apostoli kor úrvacsorázását a maga egyszerűségében, fenséges szépségében és igazságában (…) A református egyház azt tanítja, hogy az úrvacsorában a kenyér és a bor marad szent jegy, bennük semmi változás nem történik. A hívő a hite által magát Krisztust fogadja lelkébe, így él többé nem ő, hanem él benne a Krisztus.” Aztán megmagyarázza: „A képes beszéd megszokott a Bibliában, magánál Jézusnál is. Ilyenek pl.: Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Én vagyok az ajtó. Hiába mondta, hogy »a beszédek, amelyeket én nektek szólok, lélek és élet«, később mégis betű szerint értelmezték a szereztetési Igéket.” Így a katolikusok is azt vallják, hogy „az úrvacsorában az ostya és a bor átlényegül Krisztus valóságos testévé és vérévé, amikor az áldozó pap elmondja az Igéket: Ez az én testem, ez az én vérem.”

A Református Konfirmációi Könyv (1967) nagyvonalúan kezeli a kérdést. A szereztetési ige, a látható jegyek leírása után egyszerűen kifejti a református egyház tanítását: „Az úrvacsora sákramentuma Jézus Krisztussal és egymással való közösségünk megújítását, a bűnbocsánatot és örök élet bizonyságát jelenti” (50–52). És nem foglalkozik a katolikusokkal.

Mi hát az igazság?

A Szentírásban az emlékezet nem csupán a múlt eseményeinek az emléke. Az események liturgikus megünneplése során maguk bizonyos módon jelenlévővé és hatékonnyá válnak (vö. Izrael Egyiptomból való szabadulása és a zsidó Húsvét ünneplése).

Az első század végétől így tekintették a szentmiseáldozatot „Minden vasárnap az Úr napja, összekötve a kenyértöréssel és a hálaadással, miután megbántátok bűneiteket, már jöhet a ti tiszta áldozatotok (…) valóságosan úgy, ahogy az Úr megmondta (Mal 1,11): Minden helyen és minden időben tiszta (’jó illatú’) áldozatot mutatnak be nevemnek” (Didache, 14,1,3).

Az egyházatyák szilárdan állították, hogy a kenyérnek és bornak Krisztus testévé és vérévé történő átváltoztatása révén Krisztus jelenvalóvá válik a szentségekben. (vö. Aranyszájú Szent János eukarisztikus imádságát szó szerint használja a mai napig az egyház a bizánci liturgiában: „Krisztus teszi ezt, akinek képében a pap mondja ki a szavakat, de hatékonyságuk és a kegyelem Istentől van. Ez az én testem – mondja. Ez a szó változtatja át a fölajánlott kenyeret.” Prod. Jud. 1,6)

Az egyház liturgiájában Krisztus húsvétjának az emlékezete által jelenvalóvá válik az ő áldozata. Amit Jézus egyszer s mindenkorra fölajánlott a kereszten, örökké hatékony marad (vö. Zsid 7,25–27). „Valahányszor az oltáron megünneplik a keresztáldozatot, amelyben húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták, mindannyiszor megvalósul a megváltás műve” (Lumen Gentium 3). Az Eucharisztiában Krisztus ugyanazt a testet adja, amelyet ő értünk adott a kereszten, és a vér is ugyanaz, amelyet ő sokakért kiontott a bűnök bocsánatára. (Mt 26,28). Az Eucharisztia tehát áldozat, mely jelenvalóvá teszi a kereszt áldozatát, mert annak az emlékezete, s mert annak gyümölcseit osztja szét. Krisztus áldozata és az Eucharisztia áldozata egyetlen áldozat. „Egy és ugyanaz az áldozat személye, ugyanaz, aki most fölajánlja a papok szolgálatán keresztül, mint aki akkor felajánlotta magát a kereszten. Egyedül a felajánlás módja különbözik: a kereszten vérontással, az oltáron vérontás nélkül” (Denzinger 1743. Vö. Fila Béla–Jug László: Az Egyházi Tanítóhivatal Meg nyilat kozásai, Örökmécs, 1997).

A Tridenti Zsinat (valóban) csak összefoglalja a katolikus hitet: „Az egyházban mindig élt az a meggyőződés, hogy a kenyér és a bor átváltoztatása által a kenyér egész lényege Krisztus, a mi Urunk testének lényegévé változik, és a bor egész lényege az ő vérének lényegévé; és a katolikus egyház ezt a változást helyesen és pontosan nevezte el transsubstanti ationak, átlényegülésnek.” Krisztus eucharisztikus jelenléte az átváltoztatás pillanatában kezdődik és addig tart, ameddig az eucharisztikus színek megmaradnak. Az egész Krisztus van jelen a színek mindegyikében és azok minden egyes részében, olyan módon, hogy a kenyértörés nem osztja meg Krisztust (vö. Denzinger 1641–1642). Az Eucharisztia nem kompromittálja a keresztáldozat egyszeriségét, mivel nem ismétlésről van szó, hanem megjelenítésről itt és most, a szövetségi jelek alatt (Denzinger 1740).

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. november 2.