Bármennyire is jó szándékú, a szentmisét egyházi színdarabbá alakítani azért, hogy a gyerekek figyeljenek, megfosztja őket a szent áldozat valódi tanításától.

Sok katolikus plébánián és iskolában manapság megszokottá vált, hogy a szentmiséknek külön „témát” jelölnek ki. A szerdai reggeli iskolai szentmise például a fény, az öröm, a jóság vagy az egység témája köré épülhet. A diákokat és a tanárokat gyakran megkérik, hogy segítsenek elkészíteni egy „liturgikus lapot”, amely tartalmazza a kiválasztott dalokat, a szentírási szakaszokat és természetesen egy világos és fülbemászó „témát”. Készíthetnek transzparenseket, dalokat választhatnak, sőt (a laikusok) javaslatokat is tehetnek a homília irányvonalára – mindezt a nap „témájához” igazodva.

Egyes esetekben ez a tematikus megközelítés annyira dominánssá válik, hogy teljesen kiszorítja az egyházi liturgikus naptárt. Nem ritka, hogy a napra előírt olvasmányokat olyan, saját kezűleg választott szentírási részekkel helyettesítik, amelyek jobban „illeszkednek” a választott témához. Még aggasztóbb, hogy egyes plébániák vagy iskolák hajlandóak a fontosabb ünnepeket – például egyházi ünnepeket – egy „kényelmesebb” hétköznapra áthelyezni, csak azért, hogy azok egy eseményhez vagy tevékenységhez igazodjanak.

Ez a gyakorlat aláássa az egyház bölcsességét a liturgikus naptár összeállításában, amely nem önkényes, hanem gondosan megtervezett, hogy időben kibontakoztassa Krisztus misztériumát. Ahogy XVI. Benedek pápa figyelmeztetett: „Ahol a liturgia már nem elsősorban Isten imádatának tekinthető, ott nem lelki emelkedést és egységet jelent, hanem szétesést” (A liturgia szelleme).

Bár ez a gyakorlat gyakran abból a vágyból fakad, hogy segítsen a gyermekeknek bekapcsolódni a liturgiába, komoly kockázatot jelent, hogy a szentmise szent áldozatát színházi előadássá alakítja. Ahelyett, hogy bevezetnénk a gyermekeket a szent misztériumokba, arra taníthatjuk őket, hogy a misét előadásnak tekintsék, ahol különböző emberek „váltják egymást”, mintha iskolai színdarab lenne. A szülők a hátsó padokban ülnek, kamerával a kezükben, hogy megörökítsék azt a pillanatot, amikor gyermekük eljátssza a szerepét a misén.

Ez a produkció izgalmas lehet egy másodikos számára, de ez a lelkesedés gyakran elmúlik. A középiskolás diák, aki már kinőtte a misét, mint produkciót, kisgyerekeknek való dolognak tartja.

Miközben ezek a liturgikus szerepek „szereposztásra” kerülnek, és a pap a nap előre megírt gondolatát megerősítő előadóvá válik, meg kell állnunk és megkérdeznünk magunktól: Elfelejtettük, mi is valójában a szentmise?

A liturgia nem a mi alkotásunk

Egy diakónus barátom egyszer egy frappáns metaforával illette a szentmisével kapcsolatos, sok plébánián elterjedt tévhitet. Leírta, hogy sok katolikus úgy áll a liturgiához, mintha gondosan csomagolnánk egy ajándékot Istennek: tökéletesen hajtogatjuk és simítjuk a csomagolópapírt, pontosan megkötjük a szalagot, majd átadjuk Istennek, mint valami saját készítésű ajándékot. Bár a jó szándékhoz nem fér kétség, ez a kép finoman saját erőfeszítéseinkre helyezi a hangsúlyt, mintha a szentmise elsősorban a mi munkánk lenne, valami, amit a földről felajánlunk a mennynek.

De ez nem a szentmise valódi természete. Nem mi „cselekszünk” a szentmisén, hanem Isten. A mise elsősorban és legfőképpen az Ő cselekvése – Krisztus örök áldozata, amely újra jelenvalóvá válik –, és mi csak alázatos befogadói vagyunk, nem pedig megalkotói.

Nem áll jogunkban szabadon megváltoztatni a szentmisében azokat a dolgokat, melyeket Isten cselekszik. A szentmisén végzett változtatások ugyanis aláásnák a II. Vatikáni Zsinat egyértelmű utasítását: „Senki, még a pap sem tehet hozzá, nem vehet el, nem változtathat meg semmit a liturgiában a saját kezdeményezéséből” (Sacrosanctum Concilium, 22).

A szentmisének már van témája

A szentmise témáinak megfelelő megjelöléséhez az Egyház már megadta nekünk a liturgikus naptárt, az olvasmányok ciklusát, sőt a zenének a szerkezetét is – különösen a propriumokat (bevonulási, áldozási és áldozási antifónákat) –, amelyek maguk is a Szentírásból származnak.

Például az advent harmadik vasárnapjának introitusa a „Gaudete in Domino semper” („Örüljetek az Úrban mindig”) szavakkal kezdődik. Ez a Filippi 4,4-ből származó örömteli felhívás megadja az alaphangot annak, amit az egyház régóta „Gaudete vasárnapnak” nevez. De vegyük észre: ez a téma nem egy diák feladatlapjából vagy egy liturgikus programból származik. A Szentírásból származik, az egyház saját hangján, ének és liturgikus imádság formájában.

Amikor saját liturgikus „témákat” alkotunk bármilyen nemes szándékból is, gyakran elhomályosítjuk a már megadott, sokkal mélyebb szerkezetet. Sőt, még rosszabb, hogy a szent dolgokat banalizáljuk, felszínes vagy szentimentális dolgokká alakítjuk.

A szentmisék végső témáját nem nekünk kell kitalálnunk. Az már adott: a húsvéti misztérium – Krisztus halála és feltámadása. Ez hitünk központi misztériuma, a keresztény istentisztelet legmélyebb lényege. Ahogy a Katekizmus mondja: „Az egyház liturgiájában Krisztus elsősorban saját húsvéti misztériumát jelenti és teszi jelenvalóvá” (KKK 1085).

XVI. Benedek pápa figyelmeztetett arra a tendenciára, hogy a liturgiát önkifejezéssé vagy közösségi ünnepléssé alakítják. A Sacramentum Caritatis enciklikában így ír: „Az Eucharisztia túl nagy ajándék ahhoz, hogy megengedjük, hogy kétértelműség és leértékelés övezze” (6). És még egyszer: „A liturgia nem „show”, hanem az élő Isten imádása” (64).

A szentmise valódi „témája” nem az, amit mi eldöntünk, hanem Jézus egyszeri áldozata, amely az oltáron jelenvalóvá válik. Minden szentmise a Golgota véres áldozatának vérontás nélküli megismétlése. Amikor a pap felmegy az oltárra, in persona Christi áll, és nem csupán kenyeret és bort, hanem Krisztust magát áldozza fel a népért. Mi, a hívek, nem puszta nézők vagy színészek vagyunk a színpadon. A kereszt lábánál állunk, és magunkat ajánljuk fel Vele együtt.

A Egyház bölcsességének visszaszerzése

Mit jelent ez a gyakorlatban? Először is, ellenállnunk kell annak a kísértésnek, hogy a misét felesleges „témákkal” terheljük, különösen, ha azok elterelik a figyelmet a liturgikus szövegekről és az egyházi évkörökről. Először az Egyház által kijelölt olvasmányokra, imákra és énekekre kell figyelni. Ezek gazdag jelentéssel bírnak, és több mint elegendőek az imádságos elmélkedéshez és a homíliához.

Másodszor, a szentmisék tervezéséért felelősöknek hasznos lehet visszatérni a megfelelő énekek használatához. Ezek a kijelölt szövegek – melyeket gyakran elfelednek a himnuszok javára – a Szentírásban gyökerező nézőpontot kínálnak a nap misztériumaira. Ezek az énekek nemcsak gyönyörűek, de segítenek megőrizni a liturgia szentségét, és tematikus útmutatást nyújtanak, amely organikusan áramlik a Szentírásból és a hagyományból. Ezek a liturgia dokumentumai szerint ezeket kell elsődlegesen választani a misén való énekléshez.

Végül a mise nem a mi kreativitásunkról, kifejezésmódunkról vagy témáinkról szól. Jézus Krisztusról szól, aki megfeszítettek és feltámadt, és jelen van az oltáron. Minden liturgikus cselekedetnek ezt a szent misztériumot kell szolgálnia, és nem elvonni a figyelmet erről.

Ne producereknek vagy előadóknak tekintsünk magunkat a liturgiában, hanem imádóknak. Engedjük, hogy az Egyház bölcsességével vezessen minket a szentbe, ahol az igazi „téma” mindig az a Bárány, aki megöletett, és aki most dicsőségben uralkodik.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2025. szeptember 2.