Nehéz jobban megragadható ellentmondást felidézni a hagyomány mint hitletétemény értelmezésében annál, ami a II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum konstitúciójának állításai és az I. Vatikáni Zsinat Dei Filius konstitúciójában foglaltak között feszül. És mivel a zsinati szakadás azért tudott fennmaradni hatvan évig, mert tagadta, és a kontinuitás hermeneutikájával takarta az ellentmondás és szakítás tényét, rövidesen megszűnik létezni, ha a nyíltan beismerik vagy felismerik a szakítást, érdemes tehát felidézni a részleteket.

Az I. Vatikáni Zsinaton elfogadott Dei Filius szerint a hitletétemény valóban letétemény és nem „hitnövekmény”, ezért csak őrizni és híven magyarázni szabad, úgy, hogy a dogma, az értelme és értelmezése is ugyanaz maradjon. És mivel a hitletétemény nem csak a konkrét dogmákban kimondott igazságokat foglalja magába, értelemszerűen ez vonatkozik minden részére is:

„Az Istentől kinyilatkoztatott hit tanítása ugyanis nincsen valamilyen bölcseleti szülemény gyanánt előadva azért, hogy az emberi elme azt tökéletesítse, hanem át van adva Krisztus Jegyesének abból a célból, hogy azt isteni letéteményként híven őrizze és csalhatatlanul értelmezze. S ekként a szent dogmáknak ahhoz az értelméhez is kell állandóan ragaszkodni, amelyet az Anyaszentegyház egyszer meghatározott, s ettől bármily tökéletesebbnek nevezett értelmezés címén eltérni nem szabad. Hadd növekedjék tehát, és gyors léptekkel haladjon előre a kor és évszázadok fokozata szerint az egyeseknek úgy, mint minden embernek, egynek-egynek úgy, mint az egész Egyháznak az értelme, tudománya és bölcsessége; de csak saját nemében, ti. ugyanaz maradván a dogma, az értelme és az értelmezése. [Vincentius Lerinensis Common, n.23]” (Denz. 3020)

Ezzel szemben a Dei Verbum szerint nem csak mélyebb megértés értelmében bontakozik ki bennünk, hanem valójában teljesebb lesz önmagában, egyrészt a megértés, másrészt a hívők elmélkedése és keresése, illetve a tapasztaltak megértése révén:

„Amit pedig az apostolok áthagyományoztak, tartalmazza mindazt, ami Isten népének szent életét és hitének gyarapodását szolgálja, s így az Egyház a maga tanításában, életében és istentiszteletében megörökíti és az összes nemzedéknek továbbadja mindazt, ami ő maga, és mindazt, amit hisz.
Ez az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével az Egyházban kibontakozik:[12] egyre teljesebb lesz az áthagyományozott dolgok és szavak megértése, részben a hívők elmélkedése és keresései folytán, akik a szívükben el-elgondolkodnak rajtuk (vö. Lk 2,19.51); részben a tapasztalt lelki dolgok benső megértéséből; részben azok igehirdetéséből, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos karizmáját is.” (Dei Verbum 8.)

(Micsoda távlatok: Trézsi ángyó elmélkedik, Lajos úrnak bensőséges lelki élménye van, tapasztal valamit, és ettől a hitletétemény egyre teljesebbé válik. Csodás.)

De ami a maga objektív valóságában is teljesebbé válhat a szubjektív megértés és megélés által, az fogalmilag kizárt, hogy teljes legyen. Ez pedig azt jelenti, hogy a második vatikánum ellentmondani látszik az elsőnek. És tragikus, hogy a Dei Filius tanításának ellentmondó Dei Verbum az előbbire hivatkozik ellenkező állításának igazolásaként, és éppen a fentebb idézett részt választja ehhez a 12. lábjegyzetében. Ez az a zsibbasztó pofátlanság, amellyel szembesülve aligha gondolható, hogy ne szándékos megtévesztésről lenne szó a folytonosság hamis látszatának felvillantásával.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2025. március 18.