„Mit gondoltok: mennyivel súlyosabb büntetésre lesz méltó az, aki Isten Fiát megtapossa, és a szövetség vérét, mely által megszentelődött, megszentségteleníti, s a kegyelem Lelkét kigúnyolja?” (Zsid 10, 29)

Ennek kapcsán eszembe jutott az a régi cikk, amelyet olvastam valahol, egy eredetileg vegyész végzettségű, a természettudományos módszerekben otthonosan mozgó amerikai pap tollából. Most megkerestem, lefordítottam a tanulmány összegzését. Megpróbálok érzékenyíteni, hátha van olyan, aki természettudományos kísérletek eredményeit veszi komolyan. Íme:

„Bár jelentős aggodalom mutatkozik a kézbeáldozás nyomán leejtett oltáriszentség-darabkák elvesztése miatt, kevés adat van a probléma valós mértékére vonatkozóan. Elvégeztem egy kísérletsorozatot két – konszekrálatlan – ostyatípussal, hogy megbecsülhessem a kézbeáldozás során visszamaradt látható partikulák átlagos számát. A 3,4 cm átmérőjű ostyák kézbeadása után 100-ból 70 esetben legalább egy darabka maradt vissza, 1,18 darabos átlagos értékkel.  A 14,6 cm átmérőjű nagy ostyák esetében, amelyek a könnyebb darabolhatóság érdekében előre nyomott törésvonallal rendelkeznek, legalább egy darabka maradt 100-ból 100 esetben, 2.94 darabos átlagos értékkel.  Arra a következtetésre jutottam, hogy a kézbeáldozás nagy valószínűséggel az oltáriszentség darabjainak elvesztésével jár.”  (A teljes tanulmány elolvasható itt)

Amióta a püspökök kötelezővé tették a kézbeáldozást, néhány kivételes helytől eltekintve mindenhol így áldoztatnak Magyarországon. Ha valaki veszi a fáradságot, az online közvetítéseknek köszönhetően nem csak az egy-egy plébánián szokásos áldozási gyakorlatot ismerheti meg, hanem általánosnak mondható képet is alkothat.

Egy ideig bele-belenéztem ilyen közvetítésekbe, de már nem szívesen teszem, mert horror látni, hogy áldozásnál mindenki a maszkokkal van elfoglalva, a tenyerét senki nem vizsgálja meg az oltáriszentség vétele után. Egy búcsújáróhelyen személyesen is láthattam, hogy egy bottal érkező öreg néni a tenyerébe kapott oltáriszentséget a szoknyájához dörzsölve próbálta az ujjához ügyeskedni, hogy magához vehesse. De ha ettől a kirívó példától el is tekintünk, a fenti átlagos 1,18-as számmal beszorozva a magyarországi vasárnapi áldozók számát egyszerűen átlátható a hazai szentségtaposás gyakorlatának súlyossága.

Mert ez konkrétan azt jelenti, hogy majdnem minden áldozó esetében megvalósul az oltáriszentség lábbal tiprása.

Hogyan lehetséges, hogy amikor ilyen tömeges méretekben zajlik az oltáriszentség meggyalázása, még a szentségimádásról könyveket író püspök sem látja be a helyzet súlyosságát és a kiadott rendelkezés égbekiáltó voltát? Hogy lehet, hogy nem fáj az, amit az Úrral művelünk, ha a gyalázatot tesszük kötelezővé?

És még csak észre sem vesszük!

»Vakká tette a szemüket és megkeményítette szívüket, hogy ne lássanak a szemükkel és ne értsenek a szívükkel, nehogy megtérjenek és meggyógyítsam őket«

Lehetséges, hogy Izajás próféciája ránk is vonatkozik?

Forrás

Tovább írások a kézbeáldozásról a honlapon

Létrehozva 2024. szeptember 23.