A Fiducia Supplicans mélyen és károsan érinti a katolikus egyház egészét, valamint a helyi katolikus közösségeket.

A Fiducia Supplicans dokumentum, melyet a Hittani Dikasztérium 2023. december 18-án adott ki Ferenc pápa jóváhagyásával, ami az „egyszerű”, „spontán”, „rövid” és „nem liturgikus” áldások adásának lehetőségéről szól a házasságtörésben vagy azonos nemű, kapcsolatban élő párok számára, mélyen és károsan érinti a katolikus egyház egészét, valamint a helyi katolikus közösségeket.

1. Az áldás valódi jelentése

Az azonos neműek vagy házasságtörő kapcsolatban élők „megáldásának” engedélyezése nem mutat autentikus „pasztorális” gondoskodást, mert az ilyen „áldás” valójában nem „áldás” a valódi bibliai értelemben. Igazi áldás csak akkor történhet, ha az azt kérők készek elfogadni az Egyház tanítását arra vonatkozóan, amiért az áldást kérik, és hajlandóak a bűnbánatra és az Egyház tanítása szerint élni, ha ez nem így van.

Azok, akik önként elfordultak Isten parancsolataitól és olyan életet élnek, amely Neki nem tetszik, megbántják Őt, tudatosan elutasítják kegyelmét, és nem kaphatják meg ténylegesen Isten áldását anélkül, hogy előbb megbánnák bűnös életmódjukat.

A pappá szentelés a papnak lelki hatalmat és felhatalmazást ad arra, hogy áldást adjon erkölcsileg megengedett célokra, amelyek az Egyház örök tanítása szerint az „áldás” valódi értelmébe tartoznak. A papnak nincs felhatalmazása arra, hogy ezen a körön kívül áldást adjon, mivel ez Isten elleni sértés, hatalmának áthágása, tekintélyével való visszaélés és az áldással való visszaélés lenne, mivel az áldást más célokra adják, mint amire az áldást szánták.

Például egy pap nem áldhat meg egy filozófiaprofesszort, aki kijelenti, hogy ateizmust helyeslő előadást fog tartani, mivel ez egyenértékű lenne e filozófus ateista meggyőződésének jóváhagyásával. Ha ezt tenné, a pap cinkos lenne az ateizmus támogatásában, ami súlyos bűn, és áldása jogellenes lenne, mivel ellentmondana a természeti törvénynek és az Isten által kinyilatkoztatott igazságoknak.

A papi áldás hatásai közé tartozik a tárgyak megáldása, a hívek megszentelése, Isten bőségét és kegyelmét kérve rájuk, és ezekben az összefüggésekben az „áldott” kifejezés egyenértékű a „megszentelt” kifejezéssel. Ezért az áldásban részesülőket arra hívják, hogy igazságosan éljenek. Ezért szemet hunyni a homoszexualitás bűne, azaz a homoszexuális cselekmények elkövetése felett és addig menni, hogy megáldunk egy olyan személyt, aki azonosul a homoszexuális életmóddal, egyenlő az utálatosság megáldásával.

Az Egyház történetében soha nem adtak papoknak olyan hatalmat és felhatalmazást, hogy megáldják a bűnös életmódot, mivel ez egyenlő a bűnös életmód elnézésével és arra bátorítással!

Az Egyház általában véve megáldja az egyéneket és a csoportokat (például a pap által a liturgikus ünneplés végén adott áldás), még akkor is, ha a jelenlévők közül néhányan bűnös állapotban vannak. A dilemma azonban „az azonos nemű partnerek megáldásának lehetőségében” rejlik, kifejezetten azokat a párokat jelölve meg áldás címzettjeként, akiknek a meglévő kapcsolata közvetlenül ellentmond az Isten által kinyilatkoztatott igazságoknak. A Fiducia Supplicans dokumentum szerint ebben az esetben a papnak ki kell hagynia, hogy „megvizsgálja a helyzetüket”, vagyis nem szabad érdeklődnie a helyzetükről, és nem szabad velük beszélgetnie. Ez azt jelenti, hogy szemet kell hunyni minden rossz helyzet vagy állapot felett, amelyben esetleg élnek. Ugyanakkor ez a rendelkezés gyakorlatilag megakadályozza, hogy a pap bűnbánatra szólítsa fel őket.

Valójában az ilyen „áldás” nemhogy nem használ, mivel nem fog jót hozni ezeknek a „pároknak”, hanem éppen ellenkezőleg, rosszat fog hozni, mivel elhiteti velük, hogy az egyesülésük és a homoerotikus „szeretet” kifejezése nemhogy nem bűnös, hanem Isten akarata szerint jó.

2. Az azonos nemű párok „megáldása” lelki károkat okoz az egyének számára

Ha az emberek nem szándékoznak Isten Igéje szerinti erkölcsös életet élni, akkor valószínűleg nem fognak áldást kérni. Tragikus módon azonban a Fiducia Supplicans arra ösztönzi a „rendetlen helyzetben lévő párokat és az azonos nemű párokat”, hogy áldást kérjenek annak ellenére, hogy szándékukban áll a ténylegesen bűnös életmódot folytatni. Ily módon ez a dokumentum botrányos módon megengedi a papoknak, hogy megáldják azokat, akik nyíltan bűnös életet élnek, és akik szokás szerint súlyos bűnöket követnek el anélkül, hogy szándékukban állna megbánást tanúsítani. A heteroszexuális párok, akik anélkül élnek együtt, hogy „házasságot” kötöttek volna, állítólag joguk vank arra, hogy „egyszerű”, „spontán”, „nem liturgikus” áldásban részesüljenek.

Még súlyosabb a homoszexuális pároknak adott áldás, mivel a szodómia bűne súlyosabb, mint a paráznaság. Az azonos nemű párok „megáldása” logikusan és hallgatólagosan azt jelenti, hogy megáldják bűnös életmódjukat, és mindenekelőtt azt a meggyőződésüket, hogy az eredendően jó, és ezért erkölcsileg és társadalmilag elfogadható. És ha az ilyen egyesülések törvényesek, akkor a „poliamor” [többszerelműség] kapcsolatok miért nem részesülhetnek „egyszerű” és „spontán” áldásban? A Fiducia Supplicans logikája szerint egy pap szintén törvényesen megáldhatna egy nős férfit és szeretőjét, egy nyílt ágyasságban élő papot, egy gyilkos és bűnbánatot nem tanúsító bandatagot vagy egy diktátort, aki ártatlan emberek millióit éhezteti.

Isten kegyelmének lehívása a kirívóan bűnös életmódot folytatókra anélkül, hogy bűnbánatra hívnák őket, érzéketlenné teszi a papságot és a laikusokat egyaránt a homoszexuális cselekedetek bűnösségére és általában a bűnös kapcsolatokra. Végül a szexuális bűnt már nem úgy fogják tekinteni, mint Isten „Ne paráználkodj” parancsolatának megsértését, hanem mint elfogadható valóságot, amelyet inkább áldani kell, mint elítélni.

Azok, akik a Fiducia Supplicans törvényességét védik, azt állítják, hogy az azonos nemű párok megáldása a két személy külön-külön történő megáldását jelenti, nem pedig a kapcsolat megáldását. De hogyan lehetséges, hogy az azonos nemű párok megáldása ne járna együtt a párkapcsolat megáldásával, amely összeköti a párt? Valóban, a házasság szentségében részesült férfi és nő megáldása nemcsak azt jelenti, hogy külön-külön megáldjuk a házastársakat, hanem szent köteléküket is. A Zsidókhoz írt levél azt mondja: „A házasságot mindenki tartsa tiszteletben” (Zsid 13:4). Ez megerősíti azt, amit Isten alapított, és amit a mi Urunk Jézus megerősít.

A házasság szentsége kizárólag egy férfit és egy nőt köt össze egy életre, és ez az egyetlen intézmény a szexualitás erkölcsileg törvényes és Isten számára elfogadható gyakorlására.

3. Az azonos nemű párok „megáldása” ellentmond az Egyház küldetésének, hogy bűnbánatra hívjon

Az Egyház egyik elsődleges küldetése abban áll, hogy bűnbánatra hívja a bűnösöket: „Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni minden népnek Jeruzsálemtől kezdve.” (Lk 24,46). És a legelső igehirdetés, amelyet a mi Urunk Jézus kimond, ez: „Tartsatok bűnbánatot – hirdette –, mert közel van a mennyek országa!” (Mt 4,17). Az Egyház a bűnösök bűnbánata miatt jött létre és létezik, növekszik és gyarapszik, mert ez megnyitja őket Isten megszentelő kegyelmének befogadására. Hiábavaló, ha valaki megtér a katolikus hitre anélkül, hogy bűnbánatot tartana és új, erényes és erényes életet élne Krisztusban. Az Egyház azokat is állandóan bűnbánatra hívja, akik gyakorló katolikusok, hogy erényes életet tartsanak. A bűnbánatra való felhívás elhanyagolása nagy kárt okoz az Egyháznak és a híveknek.

Egy homoszexuális pár megáldásával a pap elhanyagolja kötelességét, hogy a homoszexuálisokat bűnbánatra hívja, és aláássa kötelességét, hogy kellő pasztorális szeretettel bűnbánatra hívja nemcsak az azonos nemű párokat, hanem mindazokat, akik szexuális bűnt követnek el, és azokat, akik szexuális bűn állapotában élnek.  A bűn állapotának „megáldása” megerősíti a bűnösök téves erkölcsi meggyőződését, és megnyugtatja őket a bűnükkel kapcsolatban, ami miatt kevésbé hajlamosak a bűnbánatra. Ezért azok, akik támogatják az ilyen áldásokat, de facto arra bátorítják az azonos nemű párokat, hogy folytassák bűnös életmódjukat, amiért Isten elítéli őket.

Azok, akik engedélyezik az azonos nemű párok „megáldását”, viselik a terhet és a felelősséget az ezeknek a személyeknek okozott súlyos lelki károkért. Ezért az ilyen „áldások” megfelelnek a botrány hagyományos definíciójának, mivel másokat bűnbe vezetnek.

A Fiducia Supplicans nyilatkozat nyilvánvalóan nem a hiteles pasztorális gondoskodás cselekedete, sem az igazi szeretet kezdeményezése olyan személyek iránt, akik olyan helyzetekben élnek, amelyek ellentmondanak az Isten által kinyilatkoztatott igazságoknak. A pasztorális gondoskodás célja az egyének javát szolgálja, azáltal, hogy segíti a bűnösöket a bűnbánatban, vigasztalja a szenvedőket, segíti a betegeket, és így tovább. Az azonos nemű párok „megáldásából” azonban semmilyen hasznot nem lehet húzni, sőt, éppen ellenkezőleg, több szinten is kárt okoz. Az azonos neműekhez vonzódó személyek, akik ilyen „áldásban” részesülnek, valamint az „áldást” osztó pap hallgatólagosan elfogadhatónak nyilvánítja homoszexuális tevékenységüket.

Ez súlyosan veszélyezteti az örök üdvösségüket.  Az ilyen „áldás” olyan lenne, mint egy pecsét, amelyet az Egyház ad nekik – lehetővé téve számukra, hogy azzal dicsekedjenek, hogy megkapták az „Egyház áldását” -, és mérföldkőnek számítana az életükben! És nincs okuk arra, hogy miért ne mehetnének el többször is egy paphoz, hogy ilyen „áldást” kapjanak. Emellett az azonos neműekhez vonzódó személyek, akik „melegfelvonulásokon” vesznek részt, melegekre jellemző öltözékben és melegpárti táblákat és jelszavakat lóbálva, akár be is sétálhatnak egy katolikus templomba, valószínűleg a pappal való előzetes egyeztetés után, beállhatnak a sorba, és kérhetnek egy „egyszerű” és „spontán” áldást.

Mindez az „LMBTQ” csoportok és lobbik és az általuk képviselt „meleg büszkeség” jelentős támogatására szolgál, és a gyakorló homoszexuálisokat az Egyházon belül elfogadható „közösség” szintjére emeli. Ez az „áldás” megerősíti az „LMBTQ-közösségeket” abban a hamis meggyőződésben is, hogy bűnös életmódjuk jó, és ezzel elriasztja őket a bűnbánattól. Mindenekelőtt segít nekik abban, hogy igazolják harcias erőfeszítéseiket a házasságkötéshez, a gyermekek örökbefogadásához és a homoszexuális tevékenység normalizálásához való „jog” megszerzéséért.

Ily módon egész társadalmak, sőt egyes egyházi közösségek is az „LMBTQ” ideológia tényleges támogatóivá válnak.

4. Az azonos nemű párok „megáldása” ellentmondás az Egyház hite és gyakorlata között

Amikor a püspökök kijelentik, hogy az Egyház mostantól „megáldja” az azonos nemű párokat, akkor lényegében azt állítják, hogy „megáldják” azt a bűnt, amiért Isten megbüntette Szodomát és Gomorrát (vö. Gen 19,1-29). Amikor egy egyházi személy „megáldja” az azonos nemű párokat, az azt jelenti, hogy nem tiltakozik az ellen, hogy hosszú távú homoszexuális kapcsolatra kötelezzék el magukat. Ez egyben de facto kinyilvánítja beleegyezését bármely két vagy több személy bűnös kapcsolatához, függetlenül attól, hogy milyen szexuális devianciát gyakorolnak.

Az azonos nemű párok „megáldásáról” szóló döntés legnagyobb potenciális veszélye a további következmények lehetősége. Hiábavaló tisztázni, hogy egy ilyen „áldás” csak „egyszerű” és „spontán”, és hogy nem erősíti meg a két fél közötti köteléket, mint ahogyan hiábavaló azt is állítani, hogy nincs liturgikus jelentősége. A nem hívők és a más vallású emberek nem értik a katolikus áldás jelentőségét, ezért teljesen természetesen azt feltételezik, hogy egy ilyen „áldás” elfogadása valamiféle házassági kötelék megkötését jelenti.

Ezért felesleges azt állítani, hogy az azonos nemű párok megáldásáról szóló döntés „nem egyenlő a házasság szentségével”. Mind a döntés közvetlen következményei, mind pedig a messzemenő, rejtett, első pillantásra talán nem egyértelmű következményei jelentősek vallási, erkölcsi, egyházi és társadalmi szinten egyaránt. Ezeket a hatásokat nehéz lesz orvosolni, és az általuk okozott károkat, amelyek nagy valószínűséggel súlyosbodni fognak, szintén nagy kihívás lesz kijavítani.

Ha két azonos nemű, kapcsolatban élő laikus részesülhet „áldásban”, akkor nincs akadálya annak, hogy egy homoszexuális pap a szexuális partnerével miért ne részesülhetne ebben. Így a katolikus egyházban lennének olyan egyének, papok és laikusok egyaránt, akiknek látszólag „joguk” van ahhoz, hogy állandóan bűnben éljenek, miközben az egyházi hatóság nemcsak figyelmen kívül hagyja, hanem egyenesen bátorítja bűnös életmódjukat.

Ezek az „áldások” így a hívek, különösen a kiskorúak és a fiatalok közösségében az erkölcsi romlás eszközévé válnak. Miért lenne bárki tagja egy olyan egyháznak, amely de facto támogatja és áldja a bűnt és a homoszexualitást?

5. Az azonos nemű párok „megáldása” és a „diszkrimináció” szóval való visszaélés

A Fiducia Supplicanst fegyverként használják a hívő katolikusok – papok és laikusok – ellen, mivel azt állítják, hogy ezek az „áldások” az azonos neműekhez vonzódó, az egyházon belüli diszkriminációtól szenvedő személyek iránti szeretet és gondoskodás pasztorális kezdeményezései. De azok, akik ezt állítják, összekeverik a nyelvezetet. A „diszkrimináció” jelenleg a másokkal szembeni tisztességtelen vagy szeretet nélküli viselkedést jelenti, és ebben az értelemben minden katolikus egyetért abban, hogy a szó helyes értelmében vett szeretet mindenkivel szemben tanúsítandó.

De meg kell különböztetni és különbséget kell tenni a jó és a rossz között is. Ezt bizonyára nemcsak az értelmes teremtmények teszik, hanem egészen biztosan maga Isten is, mivel különbséget tesz vagy megkülönbözteti a rossz és a jó cselekedeteket, az előbbieket elítéli, az utóbbiakat pedig megáldja. Azok, akik az Egyházat azzal vádolják, hogy „diszkriminálja” a homoszexuálisokat, ezzel elítélnek minden különbségtételt a jó és a rossz magatartás között.

6. Az azonos nemű párok “megáldása” és a gender ideológiai propaganda

A Fiducia Supplicans szintén olyan fegyver, melyet az Egyház ellenségei és az „LMBTQ” csoportok könnyen felhasználhatnak arra, hogy megrontsák a társadalmakat, és engedékenyek legyenek a bűnös életmóddal szemben. Könnyen felhasználhatják ezt a vatikáni dokumentumot, mint erőteljes eszközt arra, hogy jogi státuszt követeljenek az azonos neműek egyesüléseinek a polgári szférában, és ennek a státusznak az elfogadását a katolikus egyházon belül – csak tovább súlyosbítva az egyházon belül már meglévő mély megosztottságot.

A Fiducia Supplicans olyan helyzetet teremt, amelyben a hívő püspököknek és papoknak, akik olyan országokban szolgálnak, ahol a szodómia most már törvényesen megengedett, potenciálisan megtiltják, hogy felszólaljanak ez ellen és megtiltják, hogy bűnbánatra hívják a homoszexuálisokat, és a terapeutáknak megtiltják, hogy a gyógyulást keresőket kezeljék.

Hogyan mondhatják majd a püspökök és papok, hogy egyházuk tanítása nem engedi meg, hogy „megáldják” az azonos nemű párokat? Sőt, azt fogják mondani nekik, hogy az egyházuk engedélyezte az ilyen „áldásokat”, és hogy azok megtagadása „ellenséges magatartást” jelent a homoszexuálisokkal szemben, és így ki vannak téve annak, hogy büntetőeljárás alá vonják őket, kiutasítják őket, és megakadályozzák, hogy papként szolgáljanak.

7. Az azonos nemű párok „megáldása” egy esküvőhöz hasonló szertartáson

A Fiducia Supplicans azt állítja, hogy az áldásnak „egyszerűnek”, „spontánnak” és „nem liturgikusnak” kell lennie. Az azonos nemű partnerek azonban valószínűleg időpontot egyeztetnek a pappal, hogy megkapják ezt a „spontán” és „nem liturgikus” áldást, és még az is előfordulhat, hogy közvetlenül az áldás átvétele előtt egy polgári bíróságon vagy egy nem katolikus „egyházban” kötnek azonos nemű „házasságot”. Még az is előfordulhat, hogy ezt az „áldást” prédikáció kíséri. Mi akadályozhatja meg ezt, amíg az „áldás egyszerű és spontán”? A pap összeállíthat egy „nem liturgikus” imát az „áldáshoz”, amely lehet viszonylag hosszú, és tartalmazhat olyan megható, érzelmes nyelvezetet, amely hasonlít a házasság szentségében használt „elköteleződés” nyelvezetéhez. Az „egyszerű”, „spontán” és „rövid” kifejezések sokféleképpen értelmezhetők.

8. Az azonos nemű párok „megáldása” és más bűnös helyzetek elfogadása

A polgári hatóságok, különösen azokban az országokban, amelyek legalizálták az „azonos neműek házasságát”, természetesen üdvözlik a katolikus egyházon belül egyes klerikusok azon döntését, hogy „megáldják” az azonos nemű párokat. És ha ez a gyakorlat általánossá válik az Egyházban, nehéz lesz leállítani. Vajon a Fiducia Supplicans előjátéka  az egyfajta házassági szertartás kérésének az azonos nemű párok számára a katolikus egyházban?

Az a könnyedség, amellyel ez az „áldás” kialakult, arra enged következtetni, hogy a kibocsátása mögött hosszú távú, messzemenő rejtett célok állnak.

Tekintettel arra, hogy számos egyházi és világi csoport pozitívan reagált a Fiducia Supplicansra, ennek az „egyszerű” vagy „rövid” áldásnak a jelentősége könnyen lehet, hogy jóval túlmutat eredeti kifejezett szándékán. Valójában, amint azt fentebb (2. pont) megjegyeztük, a Fiducia Supplicans a bűnös helyzetek végtelen sora előtt nyitja meg az ajtót. Ha egy azonos nemű párt meg lehet „áldani”, akkor miért ne lehetne két azonos nemű kiskorút is, akik „áldásért” fordulnak egy paphoz? Mi akadályozza meg, hogy „megáldják” azt a felnőtt homoszexuális férfit, aki egy kiskorúval együtt jelenik meg egy papnál? A Fiducia Supplicans logikája szerint a pap nem tagadhatja meg tőlük az „áldást”, mivel a dokumentum nem mond semmit az ilyen „áldást” kérők életkoráról. A papnak a felek életkorára vonatkozó vizsgálata könnyen vezethetne olyan „kimerítő erkölcsi elemzéshez”, amit a nyilatkozat tilt.

9. Az azonos nemű párok „megáldása” és az egyházi engedelmességgel való visszaélés

A Fiducia Supplicans másik súlyosan káros hatása az, hogy azokat, akik nem helyeslik az azonos nemű párokat a katolikus egyház szívében, mostantól az egyházi tekintély ellenszegülésével bélyegzik meg. Az igazság azonban az, hogy az azonos nemű párok „megáldásának” megtagadása nem az Egyházzal szembeni engedetlenség, hanem csak azokkal az egyházi hatóságokkal szemben, akik visszaélnek az Istentől kapott hatalmukkal.

Az ilyen „áldások” megtagadása valójában valódi engedelmesség Istennek – aki méltóbb arra, hogy engedelmeskedjünk neki.

A világi hatalmak, az „LMBTQ” lobbik és az egyházellenes agendák végső soron az igazi hajtóerő e nyilatkozat kiadása mögött, melyek célja, hogy elvesse a mély kétség magját az Egyház szívében.

És minden bizonnyal jelentős nyomást fognak gyakorolni, hogy rákényszerítsék a katolikusokat ennek elfogadására és támogatására. Hamisan hivatkozni fognak az egyházi tanítás betartásának kötelezettségére, és azokat a papokat és híveket, akik bírálják a Fiducia Supplicans-t és elutasítják annak végrehajtását, azzal fogják vádolni, hogy hűtlenek a pápához.

10. Az azonos nemű párok “megáldása” és annak hatása a gyermekekre és a fiatalokra

Napjainkban a katolikus szülők és pedagógusok jelentős nehézségekkel szembesülnek az egészséges katolikus erkölcs, különösen a szexuális erkölcs tanításában, mivel a gyerekeket és a tizenéveseket folyamatosan „LMBTQ” eszmékkel bombázzák a közösségi médián keresztül, és ami még rosszabb, sok katolikus iskolában, sőt a katolikus papság is. Ráadásul a Fiducia Supplicans azt az üzenetet közvetíti a kiskorúaknak és a tinédzsereknek, hogy az Egyház elfogadja és helyesli az azonos nemű párokat és azok kapcsolatait.

Az azonos nemű párok „megáldásának” gyakorlata által megtévesztett katolikus nevelők és a katekizmus tanárok nagyon is megváltoztathatják az igazi katolikus erkölcsről szóló tanításukat, egészen odáig, hogy közvetlenül vagy közvetve még a homoszexuális életmódot és általában a szexuális devianciát is igazolják és propagálják.

Következtetés

A Fiducia Supplicans súlyosan aláássa a katolikus hitet és erkölcsöt, a katolikus egyházat – legalábbis a gyakorlatban – a bűnös életmódot folytató, meg nem tért homoszexuálisok és házasságtörők befogadó és tápláló környezetévé teszi ahelyett, hogy bűnbánatra hívná az ilyen bűnösöket. Ézsaiás próféta kijelenti: „Jaj azoknak, akik a rosszat jónak mondják, és a jót rossznak. Akik a sötétséget világosságnak teszik meg, s a világosságot sötétségnek, ami keserű, azt édesnek, az édeset meg keserűnek... mert elvetették a Seregek Urának törvényét” (Iz 5,20,24). Ez az elkárhozás különösen az egyház pásztoraira vonatkozik, akik félrevezetik az embereket.

A Fiducia Supplicans nem autentikusan pasztorális és nem autentikusan tanítóhivatali, mivel aláássa a változatlan isteni igazságot és az Egyházi Tanítóhivatal állandó tanítását az érvényes házasságon kívüli szexuális aktusok, különösen a homoszexuális aktusok eredendő gonoszságáról. Ez akadályozza az Egyház azon képességét, hogy meggyőzően tükrözze a feltámadt Krisztus igazi arcát, és az Ő igazságának szépségét sugározza az egész világ előtt.

Athanasius Schneider püspök

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. június 20.