(LifeSiteNews) – Életemben először láttam azt, hogy egy pap kifogyott a szentostyából a Szent József ünnepén tartott tradicionális latin szentmisén. Pár lépéssel hátrébb álltam a sorban, amikor hallottam, hogy azt mondja: „Elfogyott”. Visszafordult az oltárhoz, mi többiek pedig kénytelenek voltunk visszatérni a padsorainkba, hogy lelki áldozást végezzünk.

Azonnal éreztem, hogy szavai tele vannak baljóslattal, de nem tudtam, miért. Vajon az étek, a mi földi „mindennapi kenyerünk” jövőbeli megvonását jövendölte meg? A miséről kifelé menet elgondolkodtam a gondolaton. Csak később jutott eszembe, hogy az eset elővetítése sokkal közvetlenebb és mélyebb volt.

Szpoiler

A Katolikusok, más néven Konfliktus: A jövő meséje című film [magyar felirattal megtekinthető itt) televíziós bemutatójának idején a katolikusok valószínűleg nem gondolták, hogy ők vagy a gyermekeik újra át fogják élni a tradicionális latin szentmise elnyomását, melyet ott ábrázoltak.

Az 1973-as játékfilm, amely az azonos című regényen alapul, egy olyan forgatókönyvet ábrázol, amely abban az időben túlságosan is valóságos és friss volt az elkötelezett katolikusok számára: A Vatikán betiltotta a latin misét.

Ezzel a jövőképpel 2000-ben, egy Írország előtt fekvő szigeten élő szerzetesek egy csoportja dacol Rómával azzal, hogy továbbra is nyilvánosan tartják meg a latin misét, és ezzel a világ minden tájáról vonzzák a hívő katolikusokat – és a nagy nyilvánosságot.

De ez még nem minden. A katolikusokat nem csak a II. vatikáni zsinat Novus Ordo Missae-jével etették meg: a protestáns ízlésű, felhígított misét a népnyelven, a nép felé fordulva mondják.

Most, hogy a Negyedik Vatikáni Zsinat elindult, még radikálisabb változások készülnek, amelyeknek csíráit már a való életben, az egyház különböző berkeiben láthatunk.

A magángyónás többé nem megengedett. A Katolikus Egyház most már integrálódik egy „ökumenikus testvériségbe”, és részt vesz a „keresztény és buddhista vallások első világkongresszusán”. A papok már nem egyházi viseletet, hanem utcai ruhát viselnek. A keleti stílusú meditáció immár elfogadott része a papok napi rutinjának.

Most, hogy a Katolikus Egyház beolvadt az Egyházak Világtanácsába, Róma egyre nagyobb nyomást gyakorol az ír, tradicionális szerzetesekre. A Vatikán a Martin Sheen által alakított Kinsellas atyát küldte, hogy formába hozza őket. Az egyházban zajló legújabb forradalom ellenére a latin mise továbbra is rendkívül népszerű, és az emberek tömegei özönlenek Írországba, hogy Róma új rendelkezései ellenére a szerzetesekkel latin misén vegyenek részt.

A film elején a világ minden tájáról érkező hívő laikusokat láthatjuk, amint az ír kontinentális terület egyik dombján összegyűlve hallgatják a szentmisét. Sokan tiltakozó táblákat tartanak a kezükben olyan feliratokkal, mint „Hozzátok vissza a latin misét” és „Hozzátok vissza atyáink hitét”.

Fr. Kinsellas nyilvánvaló elégedetlenséggel nézi a misézőket, mielőtt megpróbálna hajóval eljutni arra a szigetre, ahol a szerzetesek laknak. A sikertelen kísérlet után – a P. Kinsellas szerepére kijelölt férfi meg van győződve arról, hogy nem pap, mivel nem visel papi gallért – sikerül helikopterrel eljutnia a szerzetesek szigetére.

Odaérkezve Fr. Kinsellas szembesíti a szerzetesek elöljáróját, az „apát atyát” a latin mise eme aggasztó népszerűségével.

„Idén tavasszal csak Európából 20 charterjáratuk volt” – tiltakozik Kinsellas atya az apátnak, megjegyezve, hogy a domb, ahol a latin misét mondják, egykor a „lázadás szimbólumaként” szolgált, ahol Oliver Cromwell üldözte az ír katolikusokat.

Fr. Kinsellas végül még közvetlenebbül fogalmaz, kijelentve, hogy a szerzetesek latin miséjét „egyes kommentátorok úgy értelmezik, mint a katolikus ellenforradalom első rezdüléseit.”

A továbbiakban célba veszi a papok magángyónásait, rámutatva, hogy azok csak „olyan esetekben engedélyezettek, [amikor] a bűn olyan súlyos, hogy ‘különleges tanácsra’ van szükség.”

„Mit tegyek?” kérdezi az apát. „Az emberek még mindig azt hiszik, hogy különleges bűn egy gyermeket molesztálni vagy egy másik férfi feleségét elvenni, meg minden ilyesmi. Mit tegyek, ha az emberek még mindig azt hiszik, hogy a bűn halálos a lélek számára?”

„Az ökumenikus testvériségünk más csoportjai számára nagyon visszatetsző az, hogy a katolikusok négyszemközt gyónják meg bűneiket egy papnak” – magyarázza Kinsellas atya.

Ami a szerzetesek életmódját valóban teljesen elviselhetetlenné teszi a Vatikán számára az, hogy a tradicionális latin mise ellentétes azzal az új felfogással, amely a misét pusztán szimbolikus aktusnak tekinti, amely nélkülözi Krisztus valódi áldozatát, és testének és vérének valóságos jelenlétét.

Amikor az apát megkérdezi, hogy mit „jelent” a szentmise „manapság” Rómában, Kinsellas atya elismeri: „A Vatikán azt állítja, hogy a katolikusok számára már nem kötelező hinni azt, hogy az oltáron lévő kenyér és bor valóban Krisztus Testévé és Vérévé változik. Kivéve a szimbolikus jelentést. Többé nem szükséges azt gondolni, hogy Isten ténylegesen jelen van a tabernákulumban.”

Ez a szentmise megsemmisítése – a Katolikus Egyház végső elárulása.

Hogy ezt nyomatékosítsa, a filmben szereplő szerzetesek egyike megható tanúvallomást tesz az átváltoztatás hatalmas jelentőségéről.

Amikor az apát megkérdezi a szerzetest, hogy miért tartja „eretnekségnek” azt, hogy „a szentmisét most már szimbolikus rituálénak kell tekinteni”, a szerzetes így válaszol,

„mert a szentmise a katolikus hit mindennapi csodája. A kenyér és a bor Jézus Krisztus testévé és vérévé változik. E nélkül mi az egyház?”

Nos, a Traditionis Custodes korában az egyház jövőjének ezen bemutatása rávilágít valami kritikusan fontos dologra a latin misével kapcsolatban azon túlmenően, hogy megfelelő imádást biztosít Istennek és közvetíti a hit teljességét.

A film világossá teszi, hogy a latin mise lényegében a szentmise értelmét őrzi, mint a Golgota áldozatát, amely valóban jelenvalóvá válik naponta, vér nélkül. Ezért lehetetlen összeegyeztetni a latin misét a katolikus hit „új”, átdolgozott felfogásával, amit többé nem lehetne katolikusnak nevezni.

Más szóval, a latin mise a katolikus hit bástyája és veszélyt jelent annak felforgatóira.

Ennek megfelelően az apát tökéletesen kapcsolja össze Kinsellas atya kinyilatkoztatását Róma új misekoncepciójáról annak a latin misére vonatkozó következményeivel.

„Tehát, ha nem hagyom abba a latin misét, akkor fegyelmi úton intézkednek, ezt akarja mondani?” kérdezi az apát.

„Bárcsak ne így mondaná” – válaszolja Kinsellas atya.

Az ökumenizmus az egy világvallás felé vezető út

Az, hogy a filmben a hit kizsigereléséhez vezető kompromisszumok nem csupán kitaláltak, hanem valamilyen formában a való világban is megvalósultak, elgondolkodtató lehet számunkra.

Bármit is jósol a szerző az egyház jövőjével kapcsolatban, a történet hátborzongatóan nyugtalanító figyelmeztetésként hangzik a mai katolikusok számára. A néző megérti, hogy az átváltoztatás tagadása az ökumenizmus természetes következménye, amit a végsőkig elvittek.

Ha a katolikusok „egységbe” akarnak kerülni a protestánsokkal, hindukkal és buddhistákkal, és az utóbbiak nem hajlandók áttérni a katolikus hitre, akkor az Egyház – vagy inkább annak hierarchiája – csak egy irányba mehet: választhatóvá teszi azt a hitet, hogy Jézus Krisztus tényleges testét vesszük az Eucharisztiában.

Sajnos, minden jel szerint a Vatikán éppen most dolgozik ezen az ökumenikus „egységen” a testvéries „szeretet” leple alatt.

Ennek a törekvésnek az egyik legfontosabb mérföldköve az év elején jött lére, amikor az Egyesült Arab Emírségekben megnyílt a több vallásra épülő, egy templomból, egy mecsetből és egy zsinagógából álló Ábrahámi Család Háza (AFH), amely közvetlenül közvetlenül az Emberi testvériség a világbékéért és az együttélésért című 2019-es Abu-Dzabi dokumentumból született, melyet Ferenc pápa és Ahmed el-Tayeb pápa írt alá az Egyesült Arab Emírségekben tett látogatás során.

A dokumentum hírhedt módon kimondja: „A vallások, a bőrszín, a nem, a faj és a nyelv pluralizmusát és sokszínűségét Isten akarta az Ő bölcsességében, mellyel az embereket teremtette.” Roberto de Mattei professzor, a római székhelyű Lepanto Alapítvány alapítója és elnöke a LifeSiteNews-nak rámutatott, hogy ez a jelek szerint nem folytatja a IV. lateráni zsinat és a Magisztérium tanítását, XVI. Gergely pápától XI. Piusz pápáig.

Ferenc a dokumentum aláírásának napján, a Muszlim Vének Tanácsa előtt tett megjegyzéseiben a teremtés özönvíz elbeszélését és Noé bárkáját kommentálva azt mondta:

„A bibliai beszámoló szerint Isten, hogy megóvja az emberiséget a pusztulástól, arra kérte Noét, hogy családjával együtt szálljon be a bárkába. Nekünk is Isten nevében, a béke megőrzése érdekében, egy családként együtt kell belépnünk egy bárkába, amely képes áthajózni a világ viharos tengerén: a testvériség bárkájába.”

Ennek a kijelentésnek nagy jelentőségű következményei vannak Ferenc egyházról alkotott nézeteire és arra az irányra nézve, amerre az egyházat vinni akarja. A korai egyházatyák Noé bárkáját a katolikus egyház előképének tekintették, hiszen ahogyan Noé és családja a bárkán keresztül őrizte meg életét, úgy mi is a katolikus egyházon keresztül őrizzük meg lelki életünket – az örök életet.

Szent Ciprián hangsúlyozta, hogy Noé „egy” bárkája az „egy” egyház típusa, hiszen dogma az, hogy „nincs üdvösség az Egyházon kívül.” Ferenc buzdítása tehát, hogy „lépjünk be” a „testvériség bárkájába”, az üdvösség új, eretnek felfogását jelzi, amely azt állítja, hogy nincs szükség a katolikus egyházra.

A Vatikán továbbra is lépéseket tesz az úgynevezett „testvériség” és „egység” elérése érdekében más vallásokkal, beleértve az ateista vallásokat is. Legutóbb a Vatikán a hetedik buddhista-keresztény kollokviumra adott ki egy nyilatkozatot, amelyben Jézus Krisztust és Buddhát egy szintre helyezte azzal, hogy kijelentette:

„Buddhistaként és keresztényként Buddhát és Jézust nagy gyógyítóknak tekintjük.”

Ez egy kirívó, égbekiáltó hazugság, hiszen a Buddha néven ismert ember nem ismerte el Istent, nem nevezhető másnak, mint hamis prófétának, és ezért nem lehet igazi „gyógyító”.

Egy ilyen állítás Istent is nagymértékben sérti, mert még ha Buddha igaz próféta is volt. Az állítás Krisztust egy próféta szintjére alacsonyítja le anélkül, hogy azt hirdetné, hogy Ő maga Isten.

Vajon a más vallásokkal való „egyesülésre” irányuló ilyen erőfeszítések oda vezetnek-e, hogy az egyházi hierarchia megpróbálja kiterjeszteni az „interkommunió” (a szentáldozás közös vétele) körét, akár a nem keresztény vallások tagjaival is?

Ferenc máris jóváhagyta, hogy a Német Püspöki Konferencia zöld utat adjon a szentáldozás protestáns házastársak általi vételének, és azt mondta egy lutheránus nőnek azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy részesülhet-e szentáldozásban egy katolikus templomban: „Beszéljetek az Úrral és haladjatok előre. Többet nem mondok.”

Úgy tűnik, hogy Ferenc továbbra sem ellenzi az „interkommunióra” irányuló törekvéseket, sőt, azt kívánja, hogy az ilyen törekvések alakítsák a Szinódus a szinodalitásról pályáját. Az októberi szinódus egyik kiválasztott, nem püspök szavazó küldöttje, Cynthia Bailey Manns, az Ecumenical Trends című eretnek kéthavi folyóirat munkatársa, amely a protestánsokkal való „közös áldozást” szorgalmazza.

Gerhard Müller bíboros, a Hittani Kongregáció (CDF) korábbi prefektusa rámutatott, hogy

„az interkommunió nem lehetséges, abszolúte, objektíven … mert a kommunió a hitben való közösség szentségi megjelenítése.”

Valóban, a katolikus hitben való közösség hiánya továbbra is jelentős akadálya az Eucharisztiában való „interkommuniónak” nemcsak objektíve, hanem az emberek többségének szemében is. Lehetséges-e a teljes „interkommunió” eme „akadályának” teljes megszüntetése azáltal, hogy magát az Eucharisztiát, mint Krisztus Teste és Vére valóságát megszüntetjük?

Bár ahogy a hierarchia  tagadja az „ökumenizmus” által történő átváltoztatást, és egyesek számára még nem tűnik küszöbön állónak vagy valószínűnek, a Katolikusok című film azt mutatja, hogy a latin mise eltörlése illeszkedik a vallások teljes „egységére” irányuló ökumenikus törekvésekkel, mert, mint fentebb említettük, a latin mise őrzi a szentmiseáldozatot és az átváltoztatást.

Így a mostani hierarchiánk gyűlölete és nyilvánvaló vágya a latin mise kiirtására, valamint a katolikus tanítás elutasítása tartalmazza az Eucharisztia és a szentmiseáldozat tagadásának csíráit.

Valójában a latin mise bona fide [jóhiszemű] gyűlölete magának a szentmisének a gyűlöletét mutatja, mert a TLM valójában a szentmiseáldozat valóságáról tanúskodik és azzal harmonizál, míg a Novus Ordo imáinak és gesztusainak összessége elhomályosítja azt.

Az Eucharisztia tagadása kétszeresen is valószínű, mert a hierarchia egyértelműen jelezte, hogy elutasítja az igaz hitet, de nem „bűntelen tudatlanságból”, hanem a tévedéshez való szándékos ragaszkodásban. Ez a formális eretnekség – ha nem is teljes hitehagyás – súlyos bűn, és ipso facto [ebből következően] kiközösítést eredményez, mert magának Krisztusnak az elutasítását vonja maga után.

Csak idő kérdése, hogy a Krisztust elutasító hierarchia mikor teszi nyilvánvalóvá a szentmiseáldozat elutasítását.

A pusztulás utálatossága

„Róma el fogja veszíteni a hitet, és az Antikrisztus székhelyévé válik.” – La Salette-i Szűzanya[1]

A hívek vitatkozhatnak arról, hogy a Katolikusok film, a jelenlegi eseményekkel együtt, Krisztus igaz jelenléte tagadásának előjeleként szolgálnak-e az Eucharisztiában. A legsúlyosabb figyelmeztetés arra, hogy a szentmisét nyilvánosan eltörlik, magából a Szentírásból származik.

Mind Dániel könyve, mind Jézus Krisztus (Dánielre hivatkozva) a „pusztulás utálatosságáról” beszél, amely a nyilvános „mindennapi áldozás” megszűnéséhez kötődik.

„…meggyalázzák a szentséges várat, megszüntetik a mindennapi áldozatot, és felállítják a vészt hozó undokságot.” (Dán 11,31)

Douay Reims kommentárja megjegyzi:

Egyesek ezen a templomnak a zsidók bűnei és a zelóták véres csoportosulása általi meggyalázását értik. Mások a pogány rómaiak lobogóit és zászlaját hozták ide. Mások … a pusztulás három különböző idejét különböztetik meg: nevezetesen az Antiochus alatt, azt, amikor a templomot a rómaiak lerombolták, és az utolsót a világ vége felé, az Antikrisztus alatt. Mindezekkel, mint feltételezik, ez a prófécia kapcsolatban állhat…

Jézus Krisztus e prófécia beteljesedéséről úgy beszélt, hogy az Ő megtestesülése után következik be: „Amikor majd látjátok a szent helyen az iszonyatos pusztulást, amelyet Dániel próféta megjövendölt – aki olvassa, értse meg! –, akkor, aki Júdeában van, meneküljön a hegyekbe.” (Mt 24,15-16).

Bár Jeruzsálem pusztulása úgy értelmezhető, hogy beteljesíti ezt a próféciát, tudhatjuk, hogy nem ennek teljes beteljesedéséről van szó. Ez végső soron azért van így, mert a jeruzsálemi templom lerombolásának idején az Ószövetséget már felváltotta Krisztus új szövetsége.

Ahogy a katolikusok értik, a jeruzsálemi zsidó templom oltárán naponta feláldozott bárányok értéke és értelme abból ered, hogy Krisztus, a Messiás áldozata által teljesedik be, amely naponta vér nélkül megújul a szentmisében.

Okunk van tehát azt hinni, hogy a „pusztaságot okozó utálatosság” a legteljesebb értelmét a katolikus templomok oltárain naponta bemutatott krisztusi áldozat jövőbeli megszűnésében találja meg.

Ezt a szent látnokok próféciái is megjövendölték.

Tiszteletreméltó Anna Katarina Emmerich, aki a stigmák sebeit viselte, látomásokat kapott egy olyan jövőbeli időszakról, amelyben az Egyház drasztikusan legyengült állapotban lesz, ami a szentmiseáldozat megszűnésében csúcsosodik ki.

„Mert amikor Krisztus vére már nem lesz felajánlva templomaink oltárain, akkor az emberek vérét kell majd kiontani utcáink aszfaltján” – írta Emmerich.

Azt, hogy a jelenlegi egyházi hierarchia egy Krisztus valóságos jelenlététől megfosztott egyházellenesség megvalósításán dolgozik, Fulton J. Sheen érsek próféciája is alátámasztja a jövő egyházellenességéről.

Ferenc és szövetségesei máris visszhangozzák Sheen jóslatait, aki erre az egyházellenességre vonatkozóan jövendölt:

„Az egyház minden jegye és jellemzője meglesz, de fordítva és kiüresítve isteni tartalmától. Lesz az Antikrisztus misztikus teste, amely minden külsőségében hasonlítani fog Krisztus misztikus testére.”

Sheen azt is megjegyezte: „Mivel vallása az Isten atyasága nélküli testvériség lesz, [az Antikrisztus] még a kiválasztottakat is meg fogja téveszteni.”

Honnan fogjuk tudni, hogy a szentmiseáldozatot nyilvánosan eltörölték? Az átváltoztatás megszüntetéséhez a mise felajánlási szavainak megváltoztatására van szükség. Amiről a teológus és exorcista Fr. Chad Ripperger nemrég megjegyezte, hogy még a pápának sincs felhatalmazása, hogy ezt megtegye, akár megpróbálja, akár nem.

Fr. Ripperger a Dr. Taylor Marshallal nemrég megjelent The Limits of Papal Authority on the Liturgy [A pápai hatalom korlátai a liturgiában] című könyvéről szóló interjúban világossá teszi, hogy

„a pápának az isteni pozitív törvények miatt nincs felhatalmazása arra, hogy a felajánlás szavait másra megváltoztassa, mint amilyenek azok voltak, amikor Krisztus elindította ezeket.”

P. Ripperger szerint arra sincs felhatalmazása, hogy olyan rítust hirdessen ki, melyben a mise más, az apostoloktól származó elemei, például megfelelő offertorium nélkül szerepelnek.

Némi vigasztalást jelenthet számunkra, hogy a Szentírás szerint a pusztulás utálatossága viszonylag rövid ideig fog tartani.

„Egy hétre szövetséget köt sokakkal, s a hét közepén megszünteti a véres­ és ételáldozatot. A templom szárnyán vészt hozó undokság lesz, egészen végig, míg a kiszabott büntetés rá nem zúdul a pusztítóra.” (Dán 9,27)

Dániel könyvének próféciáját általában úgy értelmezik, hogy az Antikrisztus hét évre (egy „hétre”) „szerződést” köt Izraellel, és ennek az időnek a felénél bekövetkezik a pusztulás utálatossága.

Az ezt követő időszak állítólag körülbelül 3 és fél évig tart: „Attól az időtől kezdve, amint megszűnik a mindennapi áldozat, és felállítják a vészt hozó undokságot, ezerkétszázkilencven nap lesz.” (Dán 12,11)

Ami pedig ezután következik, Krisztus a következőket jövendölte:

„Mindjárt e gyötrelmes napok után a Nap elhomályosul, a Hold nem világít, a csillagok lehullanak az égről, és az egek erői megrendülnek. Akkor feltűnik az égen az Emberfia jele, és a mellét veri a föld minden népe, mert látja, amint az Emberfia eljön az ég felhőin, nagy hatalommal és dicsőséggel.” (Mt 24,29-30)

Bármennyire is ijesztőnek tűnik egy ilyen jövő, nem szabad, hogy megzavarja lelkünk békéjét, mert Krisztus biztosított minket arról, hogy az Ő Egyháza, mint az Ő földi Teste, soha nem pusztulhat el, még ha úgy is tűnik.

A OnePeterFive alapító kiadója, Steve Skojec éleslátóan megjegyezte, hogy „Krisztus csak azért ígérte meg, hogy a ‘pokol kapui nem fognak győzedelmeskedni’ az Egyház ellen, mert pontosan tudta, hogy tűnik majd, hogy pontosan ezt fogják tenni. Azt akarta, hogy emlékezzünk ezekre a szavakra abban a pillanatban, amikor majdnem biztosnak látszik, hogy ígéretei üresek, és hogy valóban minden elveszett.”

„Az egyház bujkálhat. Az egyház egy időre úgy tűnhet, hogy eltűnik. Ezért emlékezünk az Ő ígéretére. És kitartunk, bármi is jön.”

Forrás angol nyelven

 ————————

[1] Johannes Maria Höcht, Die Große Botschaft von La Salette [La Salette nagy üzenete], Stein am Rhein 2004 (8. kiadás), 161. o.

Létrehozva 2023. november 29.