… vagy csupán félreértés az István a király rockopera 40. éves jubileumi bemutatója?

Szomorú szívvel csatlakozom Balassa Zoltán Negyven éve adták elő az István, a király című, a Felvidék.ma honlapon, 2023. augusztus 18-án megjelent írásának mondandójához. A szerző, a negyven évvel ezelőtti bemutatóval kapcsolatos írásában, a rockopera ama ominózus  és értelmezhetetlen „Veled Uram, de nélküled!”  zárómondata kapcsán,  többek között Szörényi Leventére hivatkozva leírja: „olyan, hogy «veled, Uram, de nélküled», olyan nincs. Ezt nem lehet megmagyarázni.

Egyértelmű, hogy a mondat politikai értelemben került a darab végére. Az akkori aktuálpolitikai helyzetben ez azt jelentette, hogy elfogadjuk Moszkva halálos ölelését, de azért hadd maradjunk önállók is egy kicsit a kultúránkban, az életmódunkban és minden egyébben.”

Az idei augusztus 20-i nemzeti ünnep vigíliáján, azaz az első bemutató 40. évfordulóján műsorra tűzött István, a király bemutatót egyebek mellett én is azzal a reménnyel néztem végig, hogy feloldást találok benne az immár klasszikussá vált zenei alkotás zárórakordjának önellentmondásos képtelenségére. Megdöbbenéssel kellett tapasztalnom, hogy a darab (általam egyébként tisztelt) alkotói a tisztázás helyett még nagyobb zavaradottságot okoztak a színpadra állított „interaktív előadásukkal”. E sorokkal nem kívánom a jubileumi bemutató egészét méltatni vagy értékelni. Az előadásnak kétségkívül akadtak felemelő és a katarzis határát súroló részei is, ezeket a részeket azonban elsősorban az opera remekmívű zenei anyaga és egy-egy kiemelkedő művészi alakítás (Koltai-Nagy Balázs, Hercku Ágnes…)  emelte magasra.

De visszatérve a korábbi kérdésfelvetésre, bennem az az érzés alakult ki, hogy a rendező, Novák Péter és alkotótársai a «veled, Uram, de nélküled» „hamis üzenetét”, a korunkban egyre terjedő és olcsó népszerűségre szert tevő „Isten igen, de Egyház nem” világnézet ugyancsak hamis magyarázatával kívánják feloldani.

Ennek érdekében már-már a blaszfémia határáig kitolva eltorzítják a darabban az egyházat képviselő Asztrik püspök alakját, aki elálló denevér füleivel sokkal inkább emlékeztet egy Drakula figurára, mint Isten emberére. Nevével már a darab szereposztásában is eltorzítva találkozunk: Asztrik főpapa-ként. Szerepe pedig, mintha a gonosz jelenlétének megtestesülése lenne az adott történelmi kontextusban.

Az a jelenet, ahol a királyi eskü szövegében lévő kérdéseket teszi fel Istvánnak: „Akarod-e…”, sokkal inkább hasonlít egy ávós kihallgatásra, mint templomi szertartásra. Amikor pedig a felkenés kapcsán karddal a kezében a népet a kérdezi: „Kívánjátok-e…”, az sokkal inkább fenyegetésként vagy megfélemlítésként értelmezhető. A főpapa álarcban beáll a léhűtő talpnyalók csápoló csapatába stb. Ilyen mélységeket még ama tíz évvel ezelőtti, ugyancsak jubileuminak szánt Alföldi-féle avantgárd rendezés sem produkált. De mindennek a teteje az a jelenet, amikor a Koppány és István közti véres csatajelenet után, gitárral a kezében az elesetteket megsiratni (Bródy egyik legmeghatóbb szerzeménye) megjelenik a színen egy serdülő korú (?!) „énekmondó”, akit a vele együtt éneklő gyermekek koszorúja vesz körül. A dal végeztével a sötétből előbukkan Asztrik „főpapa”, aki bájgúnár mosollyal vegyül a gyermekek közé. Miközben simogató keresztecskét rajzol a homlokukra, figyelme a helyszínről sietve távozó serdülő énekmondóra terelődik, akit széles, szívélyes mozdulatokkal próbál visszacsalogatni a középre. Az ifjú válaszként ellenséges tekintettel lekapja válláról gitárját (a gitár a darabban több alkalommal is fegyverként jelenik meg), majd rátámad a papra, de félúton meggondolva magát inkább sarkon fordul és elmenekül.

Az egész jelenet megszerkesztése és előadása egyértelmű utalást jelent a papi pedofil botrányok világára, s olyan egyházellenességet sugall, amihez képest a korábban említett kádári alku kismiskának számít.

 A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2023. augusztus 29.