Raymond Leo Burke bíboros gondolatai az Egyház válságának egyik megnyilvánulásáról. (Részlet a Fegyelem és tanítás: Jog az Igazság és szeretet szolgálatában című előadásából)

Ma szomorúan látjuk, hogy visszatérünk a zsinat utáni zűrzavaros időszakhoz. Az elmúlt néhány évben a jog, sőt maga a tanítás is többször kérdésessé vált, mintha azok a hívek hatékony lelkipásztori gondozásának akadályai volnának. A zűrzavar jelentős részben az Egyházzal és egyházi fegyelemmel kapcsolatos populista retorikával függ össze. (…)

Az elmúlt néhány évben bizonyos szavakat, például a “pasztorális“, “irgalom“, “meghallgatás“, “megkülönböztetés“, “kísérés” és “integráció” egyfajta mágikus módon, azaz világos meghatározás nélkül, de egy ideológia szlogenjeiként alkalmazták az Egyházra, amely azt volt hivatott helyettesíteni, ami számunkra pótolhatatlan: az Egyház állandó tanítását és fegyelmét.

Néhány szónak, mint például a “pasztorális“, “irgalom”, “meghallgatás” és “megkülönböztetés” fogalmaknak van előzménye ugyan az Egyház tanítói és fegyelmi hagyományában, de most új jelentéssel és a hagyományra való hivatkozás nélkül használják őket. Például a lelkipásztori gondoskodást ma már rendszeresen szembeállítják a tanítással való törődéssel, amelynek az alapot kellene képeznie. A tanítással és fegyelemmel való foglalkozást farizeusinak jellemzik, mint amely ridegen vagy akár erőszakosan lép fel azon hívekkel szemben, akik erkölcsileg és kánonilag rendellenes helyzetben vannak. Ebben a téves felfogásban az irgalom szemben áll az igazságossággal, a meghallgatás szemben áll a tanítással, a megkülönböztetés pedig szemben áll az ítélkezéssel.

Más szavak világi eredetűek, például a “kísérés” és az “integráció“, és anélkül használják őket, hogy a hit igazságára vagy az egyházi életünk objektív valóságára alapoznák őket. Az integráció például elválik a közösségben levéstől, amely az egyetlen alapja az Egyházon belüli krisztusi életnek.

Ezeket a kifejezéseket gyakran világi vagy politikai értelemben használják, az állandóan változó természetről és valóságról alkotott felfogás által vezérelve. Az örök élet perspektívája háttérbe szorul egyfajta népszerű egyházkép javára, amelyben mindenkinek “otthon kell éreznie magát“, még akkor is, ha mindennapi életük nyíltan ellentmond Krisztus igazságának és szeretetének. Minden ilyen kifejezés használatának mindenképpen szilárdan az igazságon kell alapulnia, annak hagyományos kifejezésével, hogy Krisztus misztikus testébe való beilleszkedésünk egyazon hit, szentségi élet és fegyelem vagy kormányzás által történik.

A kérdést bonyolítja, hogy a retorika gyakran kapcsolódik a Ferenc pápa kötetlen nyelvhasználatához, legyen szó akár repülőgépen, netán hírügynökségeknek adott interjúkról vagy különböző csoportok előtt tett spontán megjegyzéseiről. Ilyen esetben, ha valaki a kérdéses kifejezéseket megkísérli az Egyház tanításának és gyakorlatának megfelelő kontextusába helyezni, azzal vádolható, hogy a Szentatya ellen beszél. Ennek következtében az ember annak kísértésébe esik, hogy csendben maradjon, vagy megpróbáljon doktrinálisan megmagyarázni egy olyan nyelvezetet, amely összezavarja a tanítást, vagy akár ellentmond annak.

Az Egyházról szóló populista retorikát úgy értelmezhetjük, ha – ahogyan az Egyház mindig is tette – megkülönböztetjük a pápa, mint ember szavait, a pápa, mint Krisztus helytartója szavaitól. A középkorban az Egyház a pápa két testéről beszélt: az ember testéről és Krisztus helytartójának testéről. Tulajdonképpen a hagyományos pápai miseruha, különösen a vörös mozzetta a Szent Péter és Pál apostolokat ábrázoló stólával, látható módon képviseli Krisztus helytartójának valódi testét, amikor az Egyház tanítását hirdeti.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2023. augusztus 18.