A posztmodern ember és az identitás megszállottsága

Az úgynevezett “melegjogi” mozgalom első éveiben gyakran lehetett hallani olyan kijelentéseket, mint: “Hogy két azonos nemű ember mit csinál a hálószobájában, az nem tartozik rám“. Ma már vannak olyan hamvas erőfeszítések, amelyek az LMBTQ-programot akarják az iskolásoknak erőltetni, és ezeket a próbálkozásokat a “képviselet“, a “befogadás” és a “sokszínűség” fontosságával racionalizálják. Azt mondani, hogy társadalmunk “fejlődik“, féligazság lenne – természetesen van előrelépés, de amikor az ember a szakadék szélén áll, aligha dicséretes tovább menetelni. Végül is, a szilárd talajról a szakadékba sétálni bizonyára ironikus elképzelése a “haladásnak”. Mint a mesterséges fényhez vonzódó bogarak, úgy nyüzsögnek világunkban sokan esztelenül a személyiségek, narratívák és – ami a legveszélyesebb – identitások mesterséges konstrukciói körül.

Folyamatosan bombáznak bennünket a különböző hírességek “coming out“-járól szóló hírekkel, és úgy tűnik, minden egyes napra jut egy újabb “-szexuális“, “-nemű” vagy “-izmus“, amelynek hűséget fogadnak. A posztmodern ember taxonómiája napról napra bővül, és az olyan jól ismert identitásokat, mint a “homoszexuális”, felváltja a “pánszexuális“, a férfi és a nő már “cisz” vagy “transz“, és az olyan hagyományos kifejezéseket, mint a “terhes nő“, felváltja a “szülő nő“. Ezek az újszerű, hamis konstrukciók úgy szaporodnak, mint a nyulak, és az LMBTQ rövidítés minden második hónapban meghosszabbodik, olyan ütemben, amely csak a matematikai állandó pi-vel (π) vetekedhet.

Egyre több vállalkozás és szervezet kéri az alkalmazottaitól, hogy sorolják fel a névmásukat, mintha biológiai férfinak lenni már nem lenne egyenes út a “he“, “him” és “his” kifejezéshez. A közösségi oldalakon, például a Twitteren, a Facebookon és az Instagramon elég gyakori, hogy az életrajz rovatot névmásokkal (“ő/ő“), szexuális irányultsággal/konstrukcióval (transznemű queer), zászlókkal (a szivárvány és Ukrajna továbbra is népszerű), politikai szlogenekkel hashtagek formájában (#Resistance, #BLM stb.) és hasonlókkal telezsúfolták. A posztmodern ember megszállottja a különböző társadalmi csoportokhoz való tartozásnak, amelyek különböző ügyeket képviselnek, köztük olyanokat, amelyek megpróbálják átírni a biológiát, az antropológiát és a történelmet.

A közösségi média fokozza a megszállottságot

Az “identitás” korunk bálványa. A posztmodern ember már nem elégszik meg az aranyborjú vagy az ősi fák imádatával, hanem értelmét és akaratát aláveti az általa kívánt “identitásnak“. Széttöredezett állapotában, elszakadva ősei hagyományaitól, kultúrájától, vallásától és értékeitől, bukdácsol, és felhalmozza mindazt, amit az egyre őrültebbé váló eszmék piacán talál. Ez magyarázatot adhat arra, hogy a közösségi oldalak robbanása óta miért nőtt meg ugrásszerűen az LMBTQ-ként azonosító emberek száma. Ez különösen a “Z generáció” (1997-2012 között születettek) körében figyelhető meg, akik nagyrészt olyan világban nőttek fel, ahol az internet uralkodott. Egy nemrégiben készült Gallup-felmérés szerint a Z generáció 20,8%-a vallja magát LMBTQ-nak, szemben az ezredfordulósok 10,5%-ával és az X generáció kevesebb mint 5%-ával.

Érdemes lenne kutatni a gyakori közösségi médiahasználat és az LMBTQ-ként azonosulók közötti kapcsolatot – bátran elképzelhető, hogy egy olyan hagyományos katolikus család, amelyik a valóságot helyezi előtérbe a virtuális helyett otthonában, nagy valószínűséggel kiegyensúlyozott gyerekeket nevel. A testvéreikkel kosárlabdázó kislányaikat a családi kikapcsolódás megnyilvánulásának tekintik, és nem annak jeleként, hogy pubertásblokkolóra van szükségük, a fiúk pedig a klasszikus művészet és a jó zene élvezete az esztétikai megbecsülés jele, és nem az azonos neműek iránti vonzalom jele. A hagyományos katolikus családban a stabilitás, a rend és az áldozatvállalás révén a gyerekek általában kevesebb “identitás“-válsággal küzdenek, mint társaik. Mivel a tudósok mostanra megállapították, hogy nincs “meleg gén“, a bizonyítási teher mostantól azokon nyugszik, akik azzal védik orientációjukat, hogy azt állítják, “így születtek“.

A Z generáció túlnyomó többségének elsődleges formálói a YouTube “influencerek“, TikTok sztárok és Instagram modellek. Ahelyett, hogy a szentek életén keresztül példát adó Krisztus mintájára alakítanák az életüket, a fiatalabb generáció – amelynek egyharmada nem vallási kötődésű – hírességek, sportolók és a közösségi média személyiségeinek hasonmásai után akarja formálni magát. Meglepő-e tehát, hogy a leginkább beilleszkedett és legkevésbé vallásos generáció nagyobb valószínűséggel “azonosul” azokkal az orientációkkal és álnemekkel, amelyeket a közösségi médiában szüntelenül reklámoznak?

A bálványimádás bűnének megértése

Aquinói Szent Tamás azt tanítja, hogy a bálványimádás a babona fajtájába tartozó bűn. Babonaság alatt nem csak olyan dolgokat ért, mint a fára kopogtatás vagy a sónak a vállunkra dobása. Aquinói számára a babona olyan bűn, amely isteni imádatot nyújt az arra érdemtelen dolgoknak, méghozzá mértéktelenül (Summa Theologiae, II-IIae, q. 92, a. 1, respondeo). A babona a hibás istentiszteletben gyökerezik. Aquinói számára az istenimádat céljai közé tartozik

1. az igaz, háromságos Isten imádása;
2. az Istentől való tanítás; és
3. minden emberi cselekedet Isten felé irányítása.

A bálványimádás azt jelenti, hogy az egyedül Istennek járó imádatot valami vagy valaki másnak adjuk, és így az isteni imádat első célját nem teljesíti. Ami a másodikat illeti, a babona felcseréli az Istentől való tanítást valami mással – beleértve a démonokat is – való tanítással. És harmadszor, azáltal, hogy a vallásos cselekedeteket Istenen kívül bármi másra irányítja, a babonás bálványimádó szerződéses magatartást tanúsít önmaga és a démonok között. A bálványimádás oka Aquinói szerint kettős: egyrészt annak köszönhető, hogy az ember elfordul az igaz Istentől, és olyan dolgoknak ad hódolatot, amelyek nem Isten; másrészt pedig azoknak a démonoknak, amelyek a perverz imádat tárgyaként kínálják magukat (ST, II-IIae, q. 94, a. 4, respondeo). Honnan származik tehát az azonosság bálványa?

Aquinói, a legjobb keresztény tanítókkal összhangban, megérti a teremtett rend fontosságát. A képekben és ábrázolásokban természetes öröm van, amennyiben azok a teremtés jóságát jelenítik meg. Egy naplemente gyönyörű, és a naplementéről készült kép szépsége az általa ábrázolt naplemente szépségéből ered. Visszatérve az identitás témájához, láthatjuk, hogy az identitás önmagában véve nem eleve bálványimádó. Egy ír méltán lehet büszke népének lírai költészetére, egy olasz pedig országa tájának szépségére és ételének ízére. Az identitások bizonyos értelemben segíthetnek megmutatni a világ különböző kultúráinak számos jó tulajdonságát. Ha azonban az identitás ellenőrizetlenül marad, és nyitva áll mindenféle megvalósítás előtt, akkor a teremtett rend jóságát megfordíthatja azáltal, hogy a rosszat és a rendetlenséget képviseli és megörökíti. A férfi identitása férjként és apaként jó, mert a házasság méltóságát és a nemzedék jóságát tükrözi. Egy férfi identitása, mint magát nőnek valló, egy férfitársával szexuális kapcsolatban élő férfi identitása a félresikerült identitás perverzióját tükrözi.

Az identitás bálványimádók számára nem elég, ha egyszerűen tükörbe néznek, és imádják azt, amit látnak. Mint minden vallás esetében, itt is megvan a vágy, hogy a vallás tanításait népszerűsítsék és terjesszék mások körében. Ez az oka annak, hogy egy úgynevezett “pánszexuális” tanárnő nem elégedhetett meg azzal, hogy “pánszexualitását” a saját otthona magányában élje ki, hanem szükségét érezte, hogy a középiskolás diákoknak elmagyarázza saját szexuális hajlamát, miközben aztán megkövetelte a diákoktól, hogy rajzolják le saját szexualitásuk ábrázolását, mielőtt kifüggesztik az osztályterem ajtajára. Úgy tűnik, ezért is van az az aggasztó aggodalom, hogy a floridai “Szülői jogok az oktatásban” törvényjavaslat (gyakran “Ne mondd, hogy meleg“) értelmében a gyerekek többé nem szolgálnak üres lapként az LMBTQ-prozelitizáláshoz. Még a hamis vallásoknak is megvan a vágyuk arra, hogy elterjedjenek és híveket nyerjenek. Ezek az identitás-vallások saját szimbólumokat, gyakorlatokat és alapvető hiteket tartalmaznak. Saját vallási naptáruk és ünnepeik vannak (“Büszkeség hónapja“, “Transzneműek láthatóságának napja“, “Nemzeti coming out nap” stb.) Még a saját egyházunkon belül is az ezekkel az identitásokkal kapcsolatos megszállottság kiszorította a keresztényekhez tartozó végső identitást – a megfeszített Krisztusét.

A Szent Szív iránti odaadás: Szentség: Az identitás bálványimádás ellenszere

Mi az orvosság az identitás megszállott világunk ellen? És hová kellene fordulnunk, hogy meghatározzuk önmagunkat? Június hónapban, amikor a szivárványos zászló minden üzletben, irodában és belvárosban ki lesz tűzve, a katolikusoknak Jézus Szentséges Szíve felé kell fordulniuk, ami a június hónap igazi témája. Ezt nem pusztán jámbor felszólításként kell értelmezni, hanem inkább abszolút szükségszerűségként, egyfajta mentőcsónakként, hogy navigálhassunk ezekben a zavaros időkben. Az emberek kétségbeesetten keresik az értelmet és az összetartozás élményét, különösen egy olyan világban, amelyet a “magány járványa” jellemez. Június havában, amikor olyan táblákat látunk, amelyeken az áll: “A szeretet szeretet“, talán hasznos lenne újra hangsúlyozni, hogy hol található az igazi szeretet – Jézus Szívének lakhelyén.

A következőkben a Szent Szív áhítat néhány fő pontját szeretném kiemelni, és megmutatni, hogy ennek az áhítatnak az aspektusai hogyan válaszolhatnak az identitásbálványozók által kifejezett szükségletekre.

Először is, és ez a legnyilvánvalóbb, a Szent Szív Isten emberiség iránti szeretetének végső szimbóluma. Az ősi héber hagyományban a “szív” nem csupán az a fizikai szerv volt, amely az egész test vérkeringését szabályozta. A szívet az emberi személy központjának, a legmélyebb és legbelsőbb tartaléknak tekintették. Ez volt az elmélkedés, a döntés és a vágyakozás helye. Ahogy a Katolikus Egyház Katekizmusa megállapítja, az imádság és a szövetség helye is, az egyedül Isten által teljesen ismert hely (lásd CCC, 2562-2564. pont). A Szent Szív képe emlékeztet bennünket Isten tökéletes isteni és emberi szeretetére irántunk Jézus Krisztus személyében. Jézus fizikai Szíve a legtisztább szeretet és gyengédség ritmusában dobogott, az Atya iránti tökéletes szeretet, amely az engedelmességben nyilvánult meg. Ugyanebből a Szívből folyt ki a Vér az emberiségért a Golgotán.

A katolikusok számára nem olcsó frázisként vagy absztrakcióként mondjuk, hogy “Isten szeret téged“. XII. Pius pápa azt írja, hogy a Szent Szív által kifejezett szeretetnek hármas jellege van:

1. a megtestesülés által testet öltött, testiségben megnyilvánuló, egyesítő szentháromságos szeretet szimbóluma;
2. a “lángoló szeretet” szimbóluma, amely Krisztus tökéletes ismeretétől ihletve tökéletesen irányította minden cselekedetét; és
3. az “érzéki szeretet” szimbóluma, amellyel Krisztus mindent a legmagasabb fokon érzett és tapasztalt.[1]

A Szent Szív megmutatja, hogy Isten szeretete az emberi lét minden folyosójára eljut. Ezen túlmenően a Szent Szív imádata a megtestesülés imádatában összekapcsolja az anyagikat a lelkivel. Ahogy XII. Pius írja: “Jézus Szíve egy isteni Személy, a megtestesült Ige Szíve, és általa ábrázolódik és mintegy a tekintetünk elé kerül mindaz a szeretet, amellyel Ő átölelt és most is átölel bennünket. Következésképpen a Szent Szívnek kijáró tisztelet olyan, hogy azt – ami a külső gyakorlatot illeti – a keresztény jámborság legmagasabb kifejeződésének rangjára emeli.“[2].

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2023. június 28.