Apokaliptikus jelvadászat
A jámborok eretneksége írás kapcsán egy közösségi fórumon „hitvalló” és sarkos kommentek igazolták az írás aktualitását, rávilágítva egy MDM „próféciákon” is túlmutató jelenségre: az apokaliptikus jelvadászatra.
Az elhatalmasodó egyházi és világi káosz közepette sokak fő tevékenységévé vált ugyanis a közelgő ítélet jeleinek már-már (vagy tényleg) megszállott kutatása. Bár ez a jelenség nem csak katolikusok körében terjed, de a katolikus Egyházból érkezők között látszólag katolikus elemekkel is dúsul.
De az ilyenek ellenére ez a jelenség mégis alapvetően ellenkezik az Egyház hitével és tanításával. Valódi értékét tekintve a leginkább árulkodó éppen az apokaliptikus jelvadászat aktuális toposzainak és „próféciáinak” Egyház tanításával való szembenállásának leleplezésekor mutatott követői hozzáállás. Sokan szívesebben döntenek a „próféciák” mellett, amelyek nélkülözhetetlennek tűnnek számukra, akkor is, ha nyilvánvaló ezek ellenkezése az Egyház tanításával. Az eretnekségek nem riasztják vissza őket ezek követésétől, ezért a katolikus elemekkel dúsított jelvadászatuk jó eséllyel éppen a Katolikus Egyházhoz tartozásukat szüntetheti meg, pont akkor, amikor hitük szerint küszöbön áll a végítélet, amely az Egyházhoz, Krisztus Titokzatos Testéhez tartozásuk alapján határozza meg örök sorsukat. Súlyos helyzet, nemde?
De tudjuk, hogy valódi próféciák léteznek, és azok jellemzőin elmélkedve talán közelebb juthatunk a jelvadászat helyes megítéléséhez is. Vajon mire tanítanak tehát az igazi próféciák?
Talán arról nincs vita, hogy a legautentikusabb próféciák azok, amelyek magának Jézusnak a megváltói művére vonatkoznak. Kiváló összefoglalásokat lehet találni a biblikus irodalomban arról, hogy az ószövetségi szentírás mely könyveiben vannak ilyen próféciák, amelyek előre szóltak arról, hogy Jézus asszonytól fog születni (Ter 3,15), hogy Sém utóda lesz (Ter 9,19-29), hogy Ábrahám utóda lesz (Ter 22,18), hogy Jákob utóda lesz (Ter 28,13-14), hogy Júda törzséből származik (Ter 49, 8-10), hogy Dávid nemzetségéből származik (2 Kir 7,12-14; Zsolt 132, 11; Iz 11,1). Megírták, hogy Betlehemben fog születni (Mik 5,2) egy Szűztől (Iz 7,14), hogy születése kapcsán gyermekeket gyászolnak Betlehemben és környékén (Jer 31,15). Hogy születése akkor következik be, amikor a vallási és törvényhozó jogot elveszik Júdától (Ter 49,10), hogy a Megváltó a második templomot fogja megdicsőíteni jelenlétével (Agg 2,7-9). Hogy hírnök előzi meg fellépését (Mal 3,1), aki előkészíti az ő útját (Iz 40,3-5). De még arról is előre szóltak, hogy istenember, azaz kettős természete van, hiszen emberfia (Dán 7,13) és Isten fia (Zsolt 2,7) aki által “velünk az Isten” (Iz 7,14), aki Szentlélekkel teljes, és az igazság királya (Iz 11,1-5; Zsolt 45,7-8; Iz 42,1; Iz 63,1). Próféta (MTörv 18,18), király (Zsolt 2,6; Zak 9,9, Iz 9,6) és főpap (Zsolt 110,4, Zak 6,12) egy személyben, aki megszabadít a bűntől, új szövetséget hoz létre (Jer 31,31-33; Mal 3,1)) és üdvösségre vezet (Iz 42,1-7).
De a próféciák működéséről és haláláról is szóltak. Hogy szamárháton vonul be Jeruzsálembe (Zak 9,9), hogy örvendezés lesz azon napon (Zsolt 118, 24-26), hogy a nép fejedelmei halálra adják és keresztre feszítik (Zsolt 118,22), miután asztaltársa elárulja (Zsolt 41,10) harminc ezüstpénzért (Zak 11,12), amelyet a fazekas elé vetnek (Zak 11,7), hogy tanítványai elhagyják (Zak 13,7) és a fájdalmak férfijaként fog szenvedni (Iz 53; Zsolt 22,1-7; Zsolt 69,1-5; 15-21). Megverik, leköpik, szidalmazzák, csúfolják, kínozzák (Iz 50,6; 53,7). Hogy ő türelmesen szenved és önként feláldozza életét, hogy a bűnösöket üdvözítse (Iz 53,4-8), hogy mindezt némán viseli (Iz 53,7), miközben köntösére sorsot vetnek (Zsolt 22,19) Hogy átlyuggatják kezeit és lábait (Zsolt 22,17), hogy gonosztevők között szenved (Iz 53,9), hogy szomjazik (Zsolt 22,8-9) , hogy ecettel kínálják (Zsolt 69,22), hogy kigúnyolják a kereszten (Zsolt 22,8-9). Az Atya elhagyja őt (Zsolt 22,2-7; Zsolt 31,23; Zsolt 69,21), és ő az Atya kezébe helyezi életét (Zsolt 31,6), csontjait nem törik meg (Kiv 12,46), oldalát átszúrják (Zak 12,12), hogy a fellépését követő hét (év) közepén hal meg (Dán 9,26-27). Sírját a gonosztevők között jelölik ki, de gazdagok mellé fogják eltemetni (Iz 53,9). De fel fog támadni (Zsolt 16,9-11) és Isten jobbja felől ül dicsőségben (Zsolt 16,8; Zsolt 110,1-5), onnan hirdet ítéletet (Iz 66,15-16).
Meglehetősen részletes előrejelzés, nem? De vajon létezett akár egyetlen zsidó is, aki ezekből a próféciákból előre össze tudta volna állítani a Megváltó pontos „profilját”, netán működésének menetrendjét? Vagy legalább az egyértelműen megjelölt időpontját fellépésének előre beazonosíthatta volna pusztán az írások alapján?
Nem volt egy sem. Még Keresztelő Szent János sem tudott mindent erről, aki pedig meghirdette és beazonosította a Megváltó személyét és működésének kezdetét a Szentlélektől vezérelve.
És bár nem értették, évszázadokon keresztül felolvasták ezeket az írásokat, így dicsőítve meg Istent, és várva a Messiást, akinek jövetelét mégis csak kevesen ismerték fel.
És vajon a Sátán és angyalai tudták előre? Hiszen ők szellemi létezőként magasabb rendű intellektussal kémlelhették a jeleket és értelmezhették a próféciákat. Közülük sem tudta egy sem. Azon egyszerű oknál fogva, hogy ez Isten szándéka szerint titok volt, amelyre „az örök idők során hallgatás borult” és amely csak Isten parancsára adatott tudtára minden nemzetnek, ahogy Szent Pál mondja, mégpedig a „hitnek való engedelmesség” érdekében:
„annak a titoknak a kinyilatkoztatásában, amelyre az örök idők során hallgatás borult, de amely most nyilvánvalóvá lett, és az örök Isten parancsára a próféták iratai által a hitnek való engedelmesség végett minden nemzetnek tudtul adatott.” (Róm 16,25-26)
Ez a Szent Pál-féle szövegrész azért is jelentős, mert ez adja meg az apokalipszis fogalmának igazi jelentését, ami nem más, mint a titok nyilvánvalóvá válása. És mint láthatjuk ez a titok a hit érdekében válhat Isten rendeléséből nyilvánvalóvá.
A hit révén pedig akkor rendeződhettek koherens és egyértelműen felismerhető próféciává a szétszórt jelek, amikor a hit szerzője és tárgya, Jézus, végrehajtotta megváltói művét. Az ő személye és műve az értelmező kulcs, és éppen ezért mindig hithez kötött marad azok megfelelő értelmezése. Erre utal, hogy még feltámadása után is neki kellett elmagyarázni azokat az írások alapján az emmauszi tanítványoknak, hogy lángolni kezdjen a szívük a hittől, és például az is, hogy bár Szent Pál sokszor érvelt az írások alapján a zsidóknak, azok mégsem fogadták el Jézus istenségét. Az ő esetükben az bizonyosodott be, hogy még azt is nehéz felismerni, hogy hol kezdődik és hol végződik egy prófécia a szentírásban, bár teljes egészében szemük előtt volt, és Szent Pál tanúságtétele révén az értelmező kulcs is ismert volt. Mégis kevesen hittek közülük Pál érvei hatására, nem sikerült tehát neki minden esetben „fogságba ejteni értelmüket” érveivel a Krisztus iránti engedelmességre, mert a hitnek való engedelmességre nem volt hajlandóság bennük.
A végidőkre vonatkozó szentírási részek, köztük a Krisztus Urunk második eljövetelére vonatkozók is részesülnek az igazi próféciák jellemzőiben: csak annak bekövetkezte után válnak érthetővé minden vonatkozásukban, és nem megszüntetik, hanem feltételezik a hitet.
A teljes cikk elolvasható itt.
Létrehozva 2023. május 18.