7. Lustaság, ami a semmibe visz

„Az én saját démonomat úgy hívják ‘mire jó?’” (Georges Bernanos)

A hetedik főbűn, nem az, aminek mondják. Valójában sokkal súlyosabb dolog, mint a lustálkodás, az a majdnem banális hiba, amely az ágyban tart bennünket, mikor már csörgött az ébresztőóra, vagy amely arra késztet, hogy holnapra halasszuk, amit tegnap kellett volna befejeznünk. Igazából egy furcsa nevű, titokzatos bűnről van szó, az acediáról. Latin definíciója – tristita de bono divino – inkább a félszigetnek valami finom bortermését juttatja eszünkbe, melyet Capua szőlőlugasai alatt kortyolgat az ember, s nem valami életveszélyt.

Az „isteni javaktól való szomorúság” áIarcba bújva megy előre: a rossz bor etikettjét veszi magára és úgy csúszik be a lustaság ócska göncei alá, mint egy magát siklónak álcázó vipera. Marása nem okoz fájdalmat. Mérge azonban megbénítja a lelket az Isten felé való lendületében, észrevétlenül.

Ez a lelki elszenderedés, Krisztus tanítványainak a bűne a Getszemáni kertben. Egyik vagy másik napon minket is hatalmába kerít.

A régiek az acediát „déli démonnak” becézték, vagy „a nap közepén jövő kísértésnek”, mert az a nagy belső fáradság, az a lelki apátia, ez az Isten dolgaiból való undorodás, az a vágy, hogy máshová menjünk körülnézni, leginkább az éIet delén jelentkezik. Jó estét, szomorúság. Jó napot, démon.

1) Mi is az acedia?

Aquinói Szent Tamás két egymást kiegészítő megközelítést javasol.

a) Az acedia, az Isteni javaktól való szomorúság

Az „Isteni javaktól való szomorúság” eléggé enigmatikus definíció. Kicsit ássunk mélyebbre. Az acédia tulajdonképpen azzal az örömmel áll ellentétben, amelyet Istennek a lélekben való jelenléte okoz, tehát „az Isteni javak” okoznak (vö. lejjebb).

Ez a bűn elszakítja (leválasztja) a lelket Istenről, megszakítja az Istennel való kapcsolatunkat („az Isteni netkapcsolatot”). A bennünk való jelenlétének az öröme lassanként kialszik, mint egy világítótorony fénye, mikor lemerül az akkumulátor. Akkor pedig egy bűnös szomorúság lesz úrrá a lelken. Ha az irigység olyan szomorúság, amely ki nem állja a másik javát (örömét), az acédia olyan szomorúság, amely többé nem bírja elviselni az isteni jót. A reménynél is jobban, a szeretetet támadja meg bennünk, visszautasítja az Istennel való egységet, közösséget, amely ennek az isteni erénynek sajátja. A szeretetünkben akkor egy nagy nyomáscsökkenés következik be, lelki bágyadtság, az imádságban való szemtől-szembe találkozáshoz való íz-hiány. A belső élet szárazzá és ízetlenné válik. A mise elkedvtelenít, az imádság undorral tölt el.

„Amikor imádkozunk, az acédia rögtön mindenfele sürgős tennivalóra emlékeztet bennünket”, mondja Climakos Szent János. Van-e olyan édesanya pl., aki ne tapasztalta volna, hogy abban a pillanatban, mikor végre letérdelhetne egy ikon elé, hogy imádkozzék, hirtelen eszébe jut egy sürgősen elintézendő telefon? Martha Robin merte azt mondani, hogy a hétköznapi szentmise és a magányos imádság között többet ér, ha az imádságot választjuk: a mise ugyanis az acedia álcája lehet. Egyáltalán nem arról van szó, hogy megkérdőjelezné a szentmise elsőbbségét – amely a II. Vatikáni zsinat szerint „a keresztény életcsúcsa és forrása” – hanem az a kérdés, hogy hogyan éljük meg. Ugyanis minden nap részt vehetünk az Eucharisztián anélkül, hogy valóban szívből egyesülnénk Jézussal: a liturgia esztétikus öröme miatt; a homília iránti intellektuális érdeklődés miatt stb. Közben pedig nem tartunk ki hűségesen, figyelmesen a mindennapi imádságban, nem vagyunk a hitnek, a reménynek és a szeretetnek belső közösségében az Úrral.

Hogy jól megértsük az acédia vírusának támadási szögét, próbáljunk meg egy rövid kis teológiai leckét. Egy jóval szembesülve (tehát valami olyannal találkozva, ami jónak tűnik) Aquinói Szent Tamás három affektív, érzelmi mozgást különböztet meg: szeretet, vágy és öröm.

A szeretet az a nagyon általános hajlam, amely bennünk megmozdul valami kapcsán, ami jónak tűnik: egészen a csoki fagyitól, a rolleren és a versenyautón át, az Isten végtelenségéig. Ezért mondja Szent Tamás, hogy a bűn egyfajta szeretetből fakad (egy rendezetlen szeretetből, de mégis szeretetből: pl. a pénznek vagy az élvezetnek a szeretetéből). E miatt a nagyon általános hajlam miatt van az is, hogy a szeretet közömbös az idő iránt azért szeretjük a Seychelle-t, mert már voltunk ott, vagy mert ott vagyunk, vagy mert oda készülünk.

A vágy egy konkrétabb jó láttán jelenik meg, mégpedig egy eljövendő, közelgő jó kapcsán. Szerelmünk néhány nap múlva hazaérkezik útjából? A vágyakozásunk csak növekszik. Hónapok óta álmodoztál róla és holnap indul a géped Seychelle-re? Teljesen izgalomban vagy, mert a vágyad kezd megvalósulni.

Végül pedig a vágy örömmé válik, mikor a remélt jó megvalósul, tehát jelenné válik. Az ajtó nyílik és itt van Ő; pillanat alatt a várakozásunk ujjongó örömmé válik. Az öröm az az érzés, amely a „jó”-nak a jelenlétéből születik. Annak a kétségtelen jele bennünk, hogy a vágyott jó megérkezett. Archimedes Heurékát kiáltott a fürdőjében – erősen hasonlít ez egy Allelujára – amikor megtalálta a folyadékok statikájának törvényét. Mikor Jézus ujjong az örömtől, jelen időben beszél: „Áldalak Téged, Atyám, mert elrejtetted mindezt a bölcsek és okosak elől” (Lk 10,2I-22).

Amikor a szeretettől a vágyon át az örömhöz jutunk, a jó egészen közel jön hozzánk, egészen addig, hogy részünk lesz belőle. Az öröm a szeretett-jóval való közösségből, egyesülésből születik. A keresztény ember számára a Szeretet-Jónak, a Kedvesnek (Én 2,8) arca van: az Atyának Fia. A keresztény öröm az az öröm, amely az Istennel való egységünkből, közösségünkből fakad. „Ha Jézus ilyen nagy boldogságtól sugárzik, írja VI. Pál pápa a keresztény örömről szóló apostoli buzdításában, az amiatt a felfoghatatlan szeretet miatt van, amellyel tudja, hogy az Atya szereti őt […]. Istenben magában pedig, miként a szenteknél, folytatja, minden öröm, mert minden ajándék.”

(Gaudete in Domino) Assisi Szent Ferenc nem annyira azért volt örömteli ember, mert vidám karaktere volt, hanem mert szinte állandóan érezte önmagában Isten jelenlétét. Ezt az örömet mardossa alattomosan az acédia sava.

b) Az acédia, a cselekvéstől való undor

Szent Tamás az acédiának egy másik definíciót is ad: taedium operandi, a cselekvéstől való undor. Az értelemnek egészen ellentmondana, ha ezt az undort pusztán a lustaságra határolnánk le.

A cselekvés csak a marxista vagy liberális nézet számára azonosítható a munkával. Szent Tamás számára, az emberi cselekvést elsősorban nem a forrása oldaláról kell nézni – ami a szabadság -, hanem a célja szempontjából. Mégpedig nem is akármelyik célja szempontjából, hanem legelső cél, a legvégső cél szempontjából.

Charles Péguy szívesen meséli el annak az embernek a történetét, aki találkozik egy munkással csákánnyal a kezében: „Mit csinál?” kérdezi. – Egy gödröt ások.” Kicsit távolabb egy másik munkás is csákányozik: „Mit csinál?” – Falat építek.” Egy harmadik követ cipel. „És ön, mint csinál?” kérdezi a látogató – katedrálist építek!” Ahogy közeledik, úgy mélyül a dolgok értelme, a cél. Ha folytatnánk, eljutnánk a legvégső célhoz amely minden cselekedetünket irányítja: ez pedig a boldogság. Az ember mindent azért tesz, hogy boldog legyen (még az is, aki öngyilkosságot követ el!): valami teljességet, a tökéletes jót keresi.

Az egyetlen jó, amely betölti minden vágyunkat az az Istennel való közösség. Figyelem! Ez nem csak egy külső cél; ez először belső. Minden szívben ott dobog a vágy, hogy lássa Istent: „magadnak teremtettél minket, Uram, és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik Benned.”, mondta Szent Ágoston, a Vallomások legelején. Ez a méltán híres mondat az egész keresztény erkölcs összefoglalása. Hiszen nem ez a gazdag ifjú kérdése is: „Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Mt 19,76. Az Evangélium számára tehát nincsen semlegesség: egyetlen cselekedet sem közömbös. Minden cselekedetünk közelebb visz vagy eltávolít a végső célunktól, a

Szentháromság Istennel való egységünktőI, a szent, hogy a szeretet igazságában vagy azon kívül éljük-e meg őket. Minden lépésünk a titkok Titkához vezet bennünket. Minden földi pillanatunk az Örök Istenlátásnak egy ígérete.

Menjünk még előbbre. A boldogság nem egy állapot, miként azt gyakran hisszük, hanem egy cselekedet. Sokan attól félnek, hogy unatkozni fognak a mennyországban, mert úgy képzelik el a boldogságot, mint egy passzív állapotot. Egyáltalán nem így van. Jean-Marie Rouart, neves akadémikus és regényíró, egy irodalmi rovatban azt írta, hogy jobban szeretné a pokol szórakoztatását, mint a paradicsom lapos vidékét. Mint sokan összetéveszti a mennyei nyugodalmat az aktivitás hiányával. Jézus így definiálta: „az örök élet, az hogy ismernek Téged az egyedül igaz Istent” (Jn 17,3). Az ismeret pedig, csak úgy, mint a szeretet, cselekvés. A mennyei boldogság tehát dinamikus. Ahelyett, hogy passzív volna, az égi dicsőségben lévő személy állandóan aktív lesz, minden aktivizmus nélkül. Ez is az oka annak, hogy miért oly nemes dolog az emberi cselekvés: nem csak abban áll, hogy előkészíti az égi boldogságot, hanem már megelőlegezi, fölvázolja.

Nincs rosszabb tehát annál, mint mikor az ember megundorodik, kiábrándul a cselekvésből. Az acédia pedig nem csak egy rövid átmenet a semmibe, egyfajta spleen, amely sóhajtozásra indít „ennek a kutya életnek” „szenvedései” előtt; sokkal mélyebben annak az elutasítása ez, hogy vitorlát bontsunk a mi isteni kikötőnk felé, a Boldogságról való lemondásról a szívünk mélyén lévő vágyakra való figyelés hiánya. Ahogy Evagrios Ponticos mondja, a leginkább „ránk nehezedő” bűn ez: passzivitásunk által, nemcsak, hogy stagnálunk, hanem engedjük magunkat lefelé húzni, a feketeluk felé, ahelyett, hogy fölfelé lendülnénk. Az acedikus, a szó etimológiai értelmében, semmittevő.

(folyt.)

Létrehozva 2023. február 26.