„Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi?” (1Kor 6,19)

(Catholic Insight) A tavaszi szezonban – ne feledjük, hogy Suski úr Ausztráliából ír -, mint oly sok országban a déli kereszt alatt, mostanában szinte lehetetlen úgy kimenni a nyilvánosság elé, hogy ne lássunk valakit tetoválással vagy test piercinggel.

A Land Down Under [népszerű ausztrál] filmben robbanásszerű növekedést tapasztalnak azok között, akik a tetoválást választják. A tetovált ausztrálok közel felének (48%) csak egy tetoválása van, 30%-uknak kettő-három, további 15%-uknak pedig négy és kilenc közötti, további 7%-uknak pedig 10 vagy több tetoválása van. Összességében az ausztrálok 19%-ának, azaz minden ötödiknek van egy vagy több tetoválása. Az egész abszurditása szinte sírásra vagy nevetésre készteti az embert.

A keresztények között nagyon eltérő vélemények vannak erről a témáról, mindkét végletben, a teljes rosszallástól a mélységes csodálatig. Sokan nagyon zavarosnak találják ezt a helyzetet. Az Egyház hivatalosan még nem szólalt meg a tetoválásokkal kapcsolatban, és nagyon valószínűtlen, hogy ezt a közeljövőben megtenné. Eközben az ördög – a képromboló – pózol.

Az emberek évezredek óta tetoválásokkal jelölik meg a testüket. Úgy tűnik azonban, hogy minél közelebb kerültek az emberek Istenhez, annál gyakrabban tartózkodtak ettől a gyakorlattól.

A tetoválások valódi természetét kutatva megtudhatjuk, hogy gyakran a démonizmus, a Baál-imádat, a sámánizmus, az okkultizmus és számos hitvány pogány hit és gyakorlat jelét viselték. A törzsi emberek szentnek tekintették és tisztelték őseik hamvait. Egyes primitív társadalmakban kis mennyiségű hamvasztási hamut adtak a szokásos tetováló festékhez, hogy hamuval átitatott tintaoldatot hozzanak létre, amit a helyi isteneknek ajánlották fel.

A BBC szerint a legrégebbi tetoválást 5000 éves egyiptomi múmiákon fedezték fel. A mintákat a bőr alatt találták, a pigment pedig valószínűleg korom lehetett. A kutatók azt állítják, hogy „a tetoválások státuszt, bátorságot és mágikus tudást jelölhettek.”

Tudatában kell lenni annak, hogy az őslakosok az ezoterikus és intuitív tudást potenciális hatalomforrásként alkalmazták az egyén számára, aki a tetováláson keresztül jutott hozzá – olyan hatalomforráshoz, amely nem függött a társadalom meglévő gazdasági és társadalmi szintjétől.

A tetoválás vér levételével jár, amelyet a pogány világban fiatalító és halhatatlanná tevő tényezőnek tekintettek. Ahogy Wilfrid Dyson Hambly etnológus és antropológus – „A tetoválás története” című könyv szerzője – megállapította, számos oka van annak, hogy a bőr átszúrására bizonyos fokú félelemmel kell tekinteni: „Ezen kívül számos bejáratot nyitnak meg a gonosz számára, hogy bejusson…”

Az egyetlen és igaz Istenbe vetett hit jelentős változást hozott e gyakorlathoz való hozzáállásban. „Halott miatt ne ejtsetek sebet testeteken, és ne vagdossátok be magatokat.” (Lev 19,28). Ha ezt a bibliai igehelyet nézzük, Isten nem is tudná egyértelműbbé tenni a tetoválással kapcsolatos álláspontját.

Mivel a test tetoválást általában a római vagy görög világban a barbárokkal és azok titokzatos kultuszával hozták összefüggésbe, Krisztus követői felismerték, hogy ez potenciálisan veszélyes lehet a hitükre nézve. A kereszténység kialakulásával a rabszolgák és bűnözők testének tetoválásának szokása kezdett alábbhagyni.

Nagy Szent Bazil, a katolikus egyház orvosa és atyja elítélte a tetoválásokat:

Senki ne hagyja, hogy a haja hosszúra nőjön, és ne tetováltassa magát, mint a pogányok, a sátán apostolai, akik megvetendővé teszik magukat azzal, hogy fajtalan és buja gondolatoknak hódolnak. Ne társuljatok azokkal, akik tüskékkel és tűkkel jelölik meg magukat, hogy vérük a földre folyjon. Óvakodjatok minden erkölcstelen személytől, hogy ne mondhassák rólatok, hogy szívetekben paráznákkal háltok. [Dőlt betűs saját kiemelés]

Kr. u. 787-ben Hadrianus pápa teljesen betiltotta a tetoválást, és a gyakorlat visszaszorult, így a XIX. századig gyakorlatilag ismeretlenné vált a keresztény világban. Valójában két fontos kivétel volt, a tengerészek és a szénbányászok, mindkettő komoly kockázatot jelentő foglalkozás volt, ami feltehetően megmagyarázza a horgonyok vagy bányalámpák szinte amulett-szerű használatát a férfiak alkarján. Mindenképpen semmi köze a keresztény hithez, mint ahogyan az angolszász kultúrában oly gyakori szerencse- és babonás elképzelések sem.

Nem tagadható, hogy az egyiptomi kopt keresztények a csuklójukra egy kis keresztet tetováltattak, hogy a többségi muszlim kultúra előtt kinyilvánítsák keresztény identitásukat, és ez a gyakorlat a VII. századra és Észak-Afrika iszlám hódítására nyúlik vissza. De ez a kivétel erősíti a szabályt.

Ahogy azt Steve Gilbert fenntartja a Tattoo History című könyvében: “Amikor Cortez és hódítói 1519-ben megérkeztek Mexikó partjaihoz, elborzadva tapasztalták, hogy a bennszülöttek nem csupán az ördögöket imádták státusz és bálványok formájában, hanem valahogyan sikerült e bálványok kitörölhetetlen képeit a bőrükre vésniük. A spanyolok, akik még soha nem hallottak a tetoválásról, azonnal felismerték, hogy ez a sátán műve.”

E tekintetben emlékeztetni kell arra a náci gyakorlatra is, hogy a koncentrációs foglyokat a német azonosító rendszer részeként erőszakkal tetováltatták. A horogkereszt tetoválásokat a Waffen-SS tagjai viselték, hogy a katona vércsoportját azonosítsák transzfúzió esetén.

A második világháború után a tetoválásokat főként dekadens csodabogarakkal és a peremcsoportokkal hozták összefüggésbe, melyek tagjai általában negatív értelemben kívánták demonstrálni másságukat – „nagyon rossz ember vagyok.” Sok tetoválás gonosz és boszorkányos témájú, amelyeket ördögi arcok, koponyák, csúnya démoni jelek, vulgáris képek stb. formájában ábrázolnak. Az 1960-as évek ellenkultúrája tette általánossá és „elfogadhatóvá” a tetoválásokat, a dekadencia sok más formájával együtt, beleértve a sátánista szektákat, a hippi promiszkuitást, a drogfogyasztást és a rockzenét.

Ezt megelőzően a nyugati társadalom a tetoválásokat „gusztustalannak”, sőt „visszataszítónak” tartotta. A rabtetoválások mindig is népszerű börtönbeli védjegyek voltak. Az 1970-es évek óta a hollywoodi színtéren azok a férfiak és nők, akik minden reményüket a hírnévre és a szerencsére tették fel azzal, hogy tintát fecskendeztek bőrük alá, nyugati fiatalok milliói számára váltak modellé.

Nem csoda: minél mélyebbre merültem abban a belső kutatásban, hogy mi ennek a gyakorlatnak a legigazibb természete, annál kevésbé tűnt spirituálisan közömbösnek, és hogy mai elterjedtsége nyilvánvaló jele annak, hogy ez a kultúra kifejezetten tagadja a test szentségét.

A tetoválás kifejezés etimológiája a tahiti „tatau” szóból származik, ami azt jelenti, hogy „megjelölni vagy ütögetni a bőrt”. Az angol nyelvbe a kifejezést James Cook kapitány és Joseph Banks vezették be. Banks leírása rövid, de megdöbbentő: „Egy nagy, körülbelül 2 hüvelyk hosszú eszközzel végezték, amelynek körülbelül 30 foga volt” – írta naplójában. „Minden egyes ütés… vért fakasztott.”

Anton Szandor LaVey, a Sátán Egyházának alapítója is állást foglalt ebben a témában:

A tetoválást és a piercinget alapvetően tiltja a Biblia a Leviták könyvében, és a világ nagy részét a bibliai vallási hiedelmek uralják – most már Afrikát is. Ösztönözni akarok mindent, ami a kereszténység ellen szól, mert az elmúlt 500 évben a keresztény misszionáriusok gyakorlatilag szisztematikusan elpusztították a világ összes sokszínű kultúráját, és ezzel a világot sokkal kevésbé érdekessé tették. (Modern primitívek: V. Vale: An Investigation of Contemporary Adornment and Ritual by V. Vale).

Fakir Musafar, egy amerikai performanszművész azt állította: „Sokan azt mondják, hogy a tetoválás célja, hogy tegyen valamit az emberért, hogy segítsen neki felismerni a benne lappangó egyéni varázslatot.” Míg Andrea Juno, a Modern Primitívek című könyv szerzője a tetoválások transzformatív tulajdonságairól jegyezte meg: “Hallottam, hogy az emberek arról számoltak be, hogy a tetoválás után megváltozott az életük”. Még ha a tetoválás nem is kapcsolódik ilyen kifejezetten az okkultizmushoz, több mint puszta díszítés.

A katolikusoknak még mindig jobban kellene aggódniuk amiatt, amit az ördögűzők mondanak:

P. Antoni Zieliński ördögűző emlékszik egy fiatal nőre, aki megtérése után elkezdett misére járni; azonban egy tetoválás miatt szorongástól szenvedett. „Ez zavarja az imádkozást és a szentségek vételét” – panaszkodott. Emellett tízszer megbukott a vezetői vizsgáján. Amint eltávolította a tetoválást, a szorongás megszűnt, és átment a vizsgán.

P. Peter Glas ördögűzőként végzett szolgálata során szerzett számos tapasztalatáról mesél, amikor harcot a Sátánnal:

Tapasztalataim szerint a tetovált embereknek szörnyű szenvedést kellett elviselniük. […] Sokan mondják, hogy csak egy szerény pillangót tetováltattak a hátukra, és szó szerint két hét múlva hatalmas nyomás nehezedett rájuk, hogy csináltassák meg a másodikat, a harmadikat és így tovább. […] Véleményem szerint a tetováló tintákat démoni módon kell előállítani. […] Amikor egy tetoválás felett imádkoztam, az illető arca szörnyen eltorzult, mintha fájna neki.

Ezért a tetoválásokkal kapcsolatos minden új lelki probléma mindenképpen megkongatja a vészharangokat.

P. Winston Fernandez Cabading OP, azt mondja: „nem minden tetoválás démoni, ez világos, a művész és a viselő szándékát kell figyelembe venni[…] egy tetoválás, még ha szent alakokat ábrázol is, okkultnak tekinthető, mivel a művész gyakorló okkultista lehet.”

“Személy szerint úgy gondolom, ha valaki katolikus, és tetoválást szeretne, akkor csak óvatosságra van szükség” – mondja a 18 éves Cassidy Constantin. Mégis az egész határozottan kockázatosnak hangzik számomra. „Mindenféle rossztól óvakodjatok” (1Tessz 5:22).

P. Sławomir Kostrzewa figyelmeztet: “Gyakran elfelejtjük, hogy egy többdimenziós világban élünk, és a jelek és szimbólumok révén ajtót nyithatunk a gonosz szellemek működésének. […] Ez a sajátos módja egy paktumnak, amelyet általában akaratlanul kötünk egy olyan szellemi valósággal, amelynek semmi köze Istenhez. […] (Egy paphoz fordulva) Te, mint Krisztus Egyházának szolgája, azzal, hogy szent tetoválást mutatsz, beleegyezésedet adod más embereknek, akik nem feltétlenül akarnak szenteket.”

A bálványimádás veszélye nem csak a bibliai időkből származó kísértés, hanem a mai világban is jelen van. Sokan választanak egy mágikus szimbólumot, vagy csak egy virágot, azt állítva, hogy az szerencsét hoz neki, ami egyenesen ellentmond az 1. parancsolatnak: „Senki mást ne tekints Istennek, csak engem.” (Kiv 20,3)).

A nyugati Száhel-övezetben (Szenegáltól Csádig) élő egyik legnagyobb törzsi csoport a fuláni, közülük az egyik legjobban tetovált a wodaabe csoport. A porított fakéregről, magvakról és levelekről úgy tartják, hogy elűzik a gonosz szavakat, ellenségeket, vagy akár vonzzák a nőket. Tetoválásaik tükrözik ezt a mágiát, mivel sok szimbólum a termékenységgel kapcsolatos.

Körülbelül 11.000 hivatalosan elismert katolikus szent van, akik között megannyi neves orvos, teológus és misztikus található; ennek ellenére a tetoválás gondolata meg sem fordult a fejükben, mivel intuitívan megérezték, hogy ez ellenkezne az Isten bölcsességének tulajdonított tervvel. Istennel egyesülve, Szent Pált utánozva mondhatták: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem.” (Gal 2,20). Bakhita Szent Jozefin egy volt szudáni rabszolga volt, akit egyik gazdája tetováltatott.

A tetoválás nem egyszerűen tinta és szín, amivel a bőrbe írnak. Általában az emberek úgy választják az ilyen típusú díszeket, hogy egyáltalán nem tudják, hogy egyfajta beavatáson vagy egyfajta „keresztségen” eshetnek át, amely egy barátságtalan szellemi valóságba vezeti be őket. Soha nem lehet tudni, hogy a tetoválótinta a gyártás fázisában nem volt-e véletlenül démonoknak felszentelve.

Emlékezni kell arra, hogy az emberi test Isten ajándéka, ezért gondosan kell vele bánni, nem szabad bántalmazni vagy elcsúfítani. (KEK 2297) A bőrünk tehát egyfajta vászon, amelyre maradandó rajzokat véshetünk és faraghatunk? Inkább ne. Azt is visszaválaszolhatnám, hogy a tetoválás valójában számos egészségügyi kockázathoz vezethet.

Végül érdemes felidézni Boldog Wyszyński bíboros erőteljes szavait, amelyeket 1954-ben, börtönbüntetése idején írt:

Krisztus a fehérre meszelt sírokról beszélt. Olyan bámulatos, hogy a modern ember mennyire igyekszik eltakarni a piszkot: elvégre egy meszelt fal nem szűnik meg belülről piszkosnak lenni. Lehet, hogy ezért festik ki az emberek az arcukat, mert észrevették a sírok rothadását? Lehet, hogy azért használnak egyre több illatos vizet, mert tudatában vannak annak, hogy valami árad belőlük? Lehet, hogy ezért öltöznek elegánsan, mert belül szegények? Talán régi árukat akarnak eladni új csomagolásban? Az ókori egyiptomiak úgy festették meg a múmiáikat, hogy tudták, nincs bennük élet. Vajon itt is megismétlődik a történelem?

Ebben az októberi elmélkedésben a keresztények lelki életét fenyegető egyik veszedelemről szerettem volna betekintést nyújtani a tetoválás felháborító gyakorlatába. Sikerült? Az olvasók majd meghozzák a megfelelő ítéletet.

„Ti nem ihatjátok az Úr kelyhét is, meg a sátán kelyhét is. Nem részesedhettek az Úr asztaláról, meg az ördögök asztaláról.” (1Kor 10,21)

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2023. február 4.