Az értelem féke nélkül a harag az értelmetlenségbe, esztelenségbe és a végletekbe megy át. Néha a gyilkosságig fajul, mint Lamek, az Ószövetségben (Ter 4,23) „Leütöttem egy embert sebemért, egy ifjút sebhelyemért.” Az újságok bűnügyi rovatai tele vannak ilyen bűncselekményekkel. A félelemtől erősítve, a harag áll minden ilyen erőszak-föllángolás alapján, mint a boszorkányüldözés, a bűnbakok meglincselése stb. Az irigység homályos szándékai által megtízszerezve, a harag már semmi mást nem keres, csak a rombolást. Ez az erőszak egyfajta hatalmas szenvedélyes öröm érzésnek lehet a forrása, egészen a függőségig menően.

Emlékezhettünk David Lean (1962) filmjében Lawrence d’Arabie vér látásátől való részegségére. Minden önkontrollt elveszítve a harcban, az ütközetből szennyesen, tántorogva, a mészárlástól ittasan jön ki.

3) A harag különböző fajtái

A különbség a vörös harag között (a hirtelen, brutális fölindulás) és a fehér harag keserűsége között szinte fiziológiailag érzékelhető. Ez a különbség inkább a harag ösztönét érinti, mint a bűnt. Mégis, a bűn-haragnak három fajtáját különböztethetjük meg, az ember három relációjának megfelelően, amelyekben sebet okozhatunk, és túlzásba menően reagálhatunk: a másik ellen, magunk ellen, Isten ellen lehet bennünk bűnös harag.

A másik elleni harag

Már akkor is felhúzzuk magunkat, amikor a dolgok nem engedelmeskednek nekünk: ki nem látott még embert, nagy haragra gerjedni egy telefonkészülék iránt, mikor abban zavar volt, vagy rugdalni egy autót, mikor nem indult? És ennél még nem sokkal rosszabb, mikor személy ellen van ugyanez?

A haragjaink azonban a csalódásaink mértékével arányosak. A legnagyobb csalódásaink azoktól jönnek, akiket szeretünk. Titkos bosszúvágyat indíthat ez szívünkben. Néhány dühös fölindulásunk ezeknek a bennük levő földalatti patakoknak az előtörései, amelyek a nehezteléseink.

Ezek aláássák észrevétlenül a hozzánk közel állók iránti szeretettinket, a házastársunk, szüleink iránti szeretetet, amely egy nap, ettől a lappangó haragtól felemésztve, összeomlik, mint az óceán által kivájt sziklák.

Mert ami igazából zavar bennünket, az nem a többiek, hanem a másik. A másik különbözősége. A másik a maga ritmusával, ízléséveI, kapcsolataival, véleményeivel, meggyőződéseivel… Mindez néha elfogadhatatlanná válik. Hány házastársisi kapcsolatban jellemzőek a dühkitörések olyan apró részletek kapcsán, mint, hogy soha nincs visszatéve az autó a garázsba, vagy a szennyes kosár mellé ledobott piszkos ing miatt. Hogy végre ne álljon többé ellen az akaratunknak, az kellene, hogy a társunk legyen azonos mivelünk. Igen, az, hogy eltűnjön… (megszűnjön másnak lenni). Ezért meri a jezsuita pszichológus Denis Vasse megállapítani, hogy a „(bűnös) harag sohasem objektív.”

A magunk elleni harag

Dante a poklában, mikor a haragosok bugyrába jut, úgy írja le ezeket az embereket, mint akik mocsaras sárban egymást ütik, de nem a kezükkel, hanem a fejükkel, mellükkel és lábukkal. Fogukkal pedig morzsává szaggatják a másik testét. Közülük az egyik pedig, akinek már nincs megsemmisítendő szomszédja, saját maga ellen fordul, és önmagát tépi szétfogaival. Oly nagy lehet az ember haragja, hogy az önmaga elpusztításává fajulhat.

Ezt teszi a gyermek, aki összetöri legkedvesebb játékát. Az édesanya, aki saját magába harap, mert nem bocsátja meg magának, hogy igazságtalanul büntette meg gyermekét. A nő, aki veri magát, mert olyan „hülye” volt és nem ment el arra a randevúra. A férfi, aki gyorsan vezetve öngyilkos lesz, annyira haragszik magára, mert nem tudott gyermeket ajándékozni feleségének.

Az amerikai pszichiáter Ross Campbell, figyelmezteti a szülőket: „Ami leginkább fenyegeti a gyermekeiket az a saját haragjuk. És ha nem tudják helyesen megbékíteni, akkor megkárosítja, vagy akár teljesen elpusztíthatja őket”. Már Szalézi Szent Ferenc is utalt azokra az emberekre, akik „haragra gerjedvén, haragszanak magukra, amiatt hogy haragudtak magukra. Ez a második fajta harag még rosszabb, mint az előző, mert ezáItal ezek az emberek beáztatva, becukrozva tarják a szívüket a haragban… Tehát a hibáinkon úgy kell szomorkodnunk, hogy békések, higgadtak és határozottak vagyunk.”

Isten elleni harag

Végül ott vannak az Isten elleni haragjaink – mikor úgy tűnik, hogy ellenáll az imáinknak, vágyainknak, akaratunknak. Mindez elmehet az istenkáromlásig, szentségtörésig. Rafináltabb módon a hideg közömbösség arcát is fölveheti ez bennünk, és ágyazódik belénk a harag. Bernanos, az Egy falusi plébános naplójában ragyogó példát ad erre. A grófnő élete a keresztény tökéletesség mintaképe – legalább is kívülről nézve. A lánya fagyos haraggal van iránta, a férje megcsalja.

Egyszóval valódi áldozat. Valójában mély lázadás emészti őt, mióta tizennyolc hónaposan meghalt a fia. Azóta halálosan haragszik az Istenre: „elvette a fiamat”.

Minden rossznál rosszabb, hogy a grófnő saját maga előtt is befedi ezt a bűnét és így elszakítja magát Istentől. Ez a bezárkózás maga a pokol. Ezt adja alázatosan tudtára a falusi plébános: „a pokol, asszonyom az, amikor többé nem szeretünk.” A grófnő megérti: „Az Isten közömbössé vált számomra”, amivel tulajdonképpen azt akarja mondani, hogy gyűlöli az Istent.

„Ha már kierőltette belőlem, hogy egyezzek bele, valóban gyűlölöm, előbbre jut ezáltal, maga bolond?” Ez az utolsó kirohanása ez ellen a pap ellen, aki föl merte tárni a szíve titkát. Azonban, hogy ezt tudatosította, már egészen közel van a megváltáshoz: „Most már nem gyűlöli Őt.” Mondja neki a pap. „A gyűlölet a közömbösség és megvetés. De most már, végre szemtől szembe vannak, ön és az Isten.”

1. a) Hogyan rejtőzködik a harag?

Nagyon sok harag maszk mögé bújik. Az elrejtett harag a legveszélyesebb, mert az első áldozata, maga a haragvó. Milyen okai vannak annak, hogy a harag kitér a figyelmünk elől?

Habituálissá vált, tehát a szó szoros értelmében, bejárt bűnné, természetünk részévé. Megszoktuk, hogy vele élünk és már nem vesszük észre. Nagyon sok vállalatnáI a rágalmazás, megszólás – amely a harag gyümölcse és a közjó nagy rombolója – mindennapi sporttá vált.

A körülöttünk élők is osztoznak benne: „mindenki úgy gondolja, mint én; az eladások felelőse egy nagy lógós!”, vagy, _„a férje egy semmirekellő, képtelen ember, megértem, hogy van egy másik kapcsolata.” Egyfajta hallgatólagos megegyezés fenntartja a haragot. Végül az ember már a közös ellenségeskedés alapján választja majd meg a barátait, és nem pedig a követett értékek, célok szerint.

Érvek igazolják: „Ez egy „szent” harag!” A haragvások gyakoriak a nagyon erős önazonossággal bíró közösségekben vagy a túlzottan meghitt testvériségekben. Ez vagy az a felelős, gyakrabban, mint a rábízottak, álom jó célpontjává váIik az áItalános erőszaknak, a harag villámhárítójává, az elégedetlenségek bűnbakjává.

A harag vak. Ahogyan Evagrios Pontikos sivatagi atya mondja: „semmi sem készteti az értelmet nagyobb utálatra, mint az irascibilis ingerlékeny érzékünk, amikor meg van zavarodva.” A

gyanakvó gondolatok, a harag és a neheztelés, mindennél jobban elvakítják az értelmünket és lerombolják mennyei áIlapotát” (Evagrios Ponticos). A süket düh, a duzzogás annál veszélyesebb, minél inkább bensőnkbe hatol. Ez különösen igaz a neheztelésre – a harag legrosszabb gyümölcse – amely gyakran a feljebbvalók kritizálását szüli. A vészjel pl. az lehet, ha képtelenek vagyunk valami jót hallani arról a személyről, akire neheztelünk: „Azt gondolod, hogy Szilvi nagylelkű? Megteheti, hiszen amilyen gazdag!” vagy „Azt gondolod, hogy Hubert jó irányba változott? Látszik, hogy nem élsz mellette!”

Pszichológiai, lelki okok jól erősítik a rejtőzködését: az erkölcsi cselekvés mögött gyakran lelki sebek húzódnak meg. Például a perfekcionisták, akik „annyira jók” akarnak lenni, hogy nem akarják meghallani a bennük morajló haragot. És ha nagyritkán mégis bosszankodnak a másikon, leginkább alapvetően saját magukra haragudnak.

Egy tökéletességre törekvő elrejtett haragja

„Úgy ismernek, mint nagyon igényes embert, magyarázza a 65 éves Fülöp, vállalatigazgató. A kollegáim és az alárendeltjeim tisztelnek, mert tudják, hogy ha valamit kérek tőlük, én magam a kétszeresét teljesítem. Semmit sem engedek el nekik, de még annál is keményebb vagyok magammal szemben. Ha tíz bókot és egy kritikát mondanak nekem, csak a kritikát jegyzem meg és megpróbálok megjavulni. Számos hibámnak tudatában vagyok.”

„Mégis, 65 év és egy idős, bölcs atyánál való gyónás kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hogy haragvó vagyok. Miután meghallgatott, humoros és jótékony mosollyal mondta: „Elég bosszantó lehet azt látni, hogy a többiek oly kevés erőfeszítést tesznek annak érdekében, hogy javuljanak, ön pedig nem szűnik meg ezen dolgozni?” És hozzátette, szelíd iróniával: „De ön nem tud bosszankodni… Hiszen bosszankodni nem szabad, hiszen egészen megbocsáthatatlan dolog, ha az ember hagyja kitörni a haragját…”

„Jobban megértett, mint én magamat valaha. Mély harag emésztett engem a kollegáimmal szemben, de a feleségem és saját magammal szemben is. Elfojtottam a szívem mélyén és érzéketlenül rágott ott belül. Azóta megtanulom fölismerni a belső haragjaimat ahelyett, hogy elfojtanám, megpróbálva, hogy a tökéletességre való törekvésem teljes erejével ne váljak egyre tökéletlenebbé…”

A harag néha belefullad egyfajta közömbösségbe, amely gyakran nem más, mint bensőnkbe fojtott, lefagyasztott harag. A haragos ember pedig becsapja magát: „én, mérges? Dehogy is, már egyáltalán nem érzek semmit ezzel a témával kapcsolatban!” Arra vagyunk teremtve, hogy vagy szeressünk, vagy gyűlöljünk: a közömbösség nem létezik. Valaki megosztotta, hogy egyik testvére nagyon mélyen megsértette. Aki hallgatta, ezt felelte neki: „nehéz ezeket a fajta megbántásokat megbocsátani, nemde?” Az ember letorkollja: „oh_, nem kell megbocsátanom: most már egészen közömbös vagyok.” A harag szépen meglapult benne. Elég lenne csak egy kicsit megkapargatni a sebet ahhoz, hogy a harag újra erőszakosan előtörjön.

A haragról gyakran nem tudunk. Egyrészt a Iétéről. Például xy így emlegeti emelt hangon egy kollegáját, aki bosszantja: „Minden reggel a többiek után érkezik és aztán egy dossziéval a hóna alatt megy is a főnökhöz, hogy elhitesse vele, hogy időben itt volt!” – Ennyire bosszant ez téged? – oh egyáltalán nem, csak úgy megállapítottam!” Nincs nevetségesebb dolog annál, mint amikor valaki nincs tudatában a másik iránti haragjának.

Létrehozva 2023. január 2.