Viktória (Velence)

Szeretném tudni mi a véleménye arról a jelenségről, hogy sokan fiatal, idős egyedülállók és gyermektelen házaspárok kutyáikra társként, gyerekként tekintenek és abnormálisan sok időt, energiát, érzelmet “pazarolnak”rájuk, míg emberi kapcsolataik sorvadnak. A fiatalok pedig kutyájukat dédelgetve csak húzzák-húzzák a család alapítást. Értem, hogy egyszerűbb, kényelmesebb, sokszor hálásabb kutyát tartani mint emberi kapcsolatokat kialakítani, fenntartani, megjavitani vagy gyereket vállalni. Szeretnünk kell az állatokat, magam is elkötelezett természetvédő vagyok, de szerintem  Istennek nem tetsző az, mikor ez túlzott és elsőbbséget élvez az emberekkel szemben. Engem személy szerint felháborít ez az aránytévesztés, mikor annyi tennivaló lenne a világban felebarátaink felé és sokaknál a jócselekedet kimerül a kóborkutyák felé tett gesztusokban. Veszélyes gyógymódnak tartom lelki problémák, érzelmi hiányok esetén is, mert könnyebb út, de szerintem tévút. Mit gondol erről?

A kutyákban igenis van valami barátság, ragaszkodás, hűség, amiről érdemes teológus fejjel is gondolkodni. Ha a teremtett világot „alulról”, az evolúció felől értelmezzük, akkor azt látjuk, hogy a kutya az első domesztikált állat. Kutatások támasztják alá, hogy bár a farkasoktól származik, mégis a szelekció révén kialakult egy olyan vérvonal kb. 15 ezer évvel ezelőtt, ami az emberrel együttműködőbb lett. Valószínűleg a barlangokból kidobált csontok révén került egyre közelebb az emberhez, az embernek pedig életmentő lehetett, hogy a kutya sötétben is jobban látja és hallja a veszélyt, s vadászatban is besegített. Mégis, akinek volt már kutyája, az tudja: valahogy „több” van a történetben, mint egy biológiai szimbiózis a túlélésért. Teológusként azt gondolom, hogy a teremtést „felülről” is értelmezni kell: a teremtett világ hordozza a Teremtője vonásait, az alkotáson rajta van az Alkotó kéznyoma. Így a teremtett világ nem egyszerűen „biológiai massza”. Ha a Szentháromságtól ered minden, akkor szabad nekünk a szeretet nyomait látni: még a fákon és a kutyákon is. Krisztus is ezt teszi: „nézzétek a madarakat és a virágokat, s lássátok rajtuk az Atya gondviselését.”

Akár „alulról”, akár „felülről” értelmezzük a teremtést, a kutya valóban jó barátunk lehet. Vannak egészen gyerekbarát kutyák, melyekkel érdemes a kisgyerekeinket is megismertetni. Jót tesz a serdülőkori felelősségérzet és hűség kialakításának, ha gondoskodniuk kell egy kutyáról. Felnőttként is szeretünk sportolni, játszani velük, sőt, segítik az életünket a vakvezetőktől a rendőrkutyákig számtalan területen. Egyedülállóknak, özvegyeknek, érzelmi mélyponton levőknek is javasolhatunk egy bundást, akihez lehet szólni, akinek „így is jók vagyunk”.

Ám a kutya érdemei elismerése mellett valóban az „aránytalanság, a bálványozás” elfogadhatatlan. Olyan szépen fogalmazza meg David Fagerberg, amerikai teológus: a teremtett világ eredetileg ikonként Istenre mutatott, ám a bűn sebe miatt az embernek eltorzult a teremtéshez való viszonya, képes bálványozni, pusztítani azt, s már nem mindig látja mögötte Istent. A bűn miatt megzavarodott az Istenhez (az origóhoz) való viszony, így a teremtéshez való viszony is. Észre kell vennünk, Krisztus milyen féltékenyen védi az origót, az istenkapcsolatot! Az Isten szeretete az alapja minden más szeretetnek, ezért az az első parancs: „Aki jobban szereti apját vagy anyját, nem méltó hozzám.” Féltékenyen óv a mammontól: „ahol a kincsed, ott a szíved”. Féltékenyen óv a hamis tanoktól, álprófétáktól, Antikrisztustól. A mindennapi ima azért fontos, mert akkor belépünk Krisztus belső körébe (beleállunk az origóba), s onnan indulunk szeretni az embereket, igazgatni a talentumainkat, s helyén kezelni a kutyánkkal való viszonyunkat.

Aki eltávolodik Krisztus mércéjétől, az valóban képes aránytalanul viszonyulni a kutyához.

Bálvánnyá válhat, amikor nagyon fontos döntéseket is hozzá igazítunk. Összezavarodhatnak a teremtés tiszta határvonalai is: az emberhez eredetileg csak a másik ember a méltó társ, nem a tárgyak, drágakövek, de nem is az állatok, és a kutyák sem. Bosszantóan aránytalanul előre tolakodott a kutyák szerepe a gyerekvállalásnál is: én is sajnálom, amikor érett fiatalok 1-2 évig kiskutyán akarják begyakorolni a gyermekgondozást – megy az idő, s talán eggyel kevesebb gyerekük születik… Miért nincs egészségesebb önbizalmuk, hogy fog az menni enélkül is, s miből gondolják, hogy a gyereket majd ugyanúgy kell szeretni? S valóban válhatnak pótlékká is a kutyák: jó dolog szólni a kutyához, valóban vannak érzelmei (de nem személye!) – de az embertárs mindig jobban illik az emberhez.

Én azt gondolom: nem „vagy-vagy” a helyzet, hanem inkább az arányokat, a határokat, azaz origót kell megtalálni. Vegyük komolyan Isten féltékeny óvását, tartsuk az emberhez igazán illő társnak elsősorban az embert. De az evangéliumi sor örömhírében is bízom: a lehulló morzsákból a kutyáknak is jut. A megváltás morzsája a kutyánkra is vonatkozik.

Forrás

Létrehozva 2022. július 8.