István (Budapest)

A szentségi esküvőn testileg-lelkileg holtodiglan-holtomiglan esküszünk hűséget. A halál azonban csak a testünket érinti, így kérdés marad, hogy a földön megkötött házasság lelkek közötti szeretet-köteléke megmarad-e a testi halál utáni öröklétben?

Nazianzoszi Szent Gergely (IV.sz.) levélben kér elnézést egy örömapától, mert nem tud elmet a nni, hogy a fiatalok kezét egymásba fűzze, s kettejük kezét Isten kezébe helyezze. A cselekvő jobbkezek összefűzése egy ősi gesztus, a Bibliában (Tóbiás könyve) és az antik görög-római jog világában is jelen van. S aztán megjelenik a szarkofágokon is: hiszik, hogy a kezek továbbra is össze vannak fűzve a halál után is. A keresztények a legelejétől hiszik, hogy a szeretetkapcsolatok megmaradnak. Bár az egyházjog „csak” a halálig vár el hűséget, s az özvegyek újra házasodhatnak, mégis reméljük, hogy a szentségi házasság nem csak evilági ügy, hanem örökké megmarad.

Azért a húsvét a legnagyobb ünnepünk, mert ekkor kapunk választ a legfajsúlyosabb kérdéseinkre. Krisztus feltámadása örömhír: legyőzvén a halált helyet készít az Atya házában az üdvözülteknek. Krisztus feltámadása bizonyítja, hogy nem valami szellem támad fel belőlünk, hanem a személyes „énünk”, melynek felismerhető szellemi teste is lesz. Krisztus feltámadása az igazolása annak, hogy a szeretet marad meg. A Feltámadottal különös módon találkozó Szent Pál is megerősíti a szeretet-himnuszban: sok minden elmúlik, de a szeretet nem szűnik meg soha. Átértelmeződik az élet fogalma is: az él, aki Krisztus szeretetében él – még ha meg is halt. És az van a halál árnyékában (még ha biológiailag él is), akiben nincs szeretet, aki távol van Krisztustól.

Húsvétkor tehát megkaptunk minden antropológiai cölöpöt, ami szerint érdemes élni. Megértjük, hogy a földi emberi testet, időt, képességeinket szeretetre kaptuk. Húsvét felől kellene értelmezni mindezt! Nem egyszerűen az emberi filozófia, pszichológia, polgári házasság felől. A földi időnk, képességeink, lehetőségeink arra valók, hogy valami maradandót alkossunk, amit át tudunk vinni a feltámadás kapuján. Isten nem dönti el senki helyett, hogy házas, pap, szerzetes akar-e lenni, megadta a szabadságot: ki hol akar teremni földi életében? Innen értjük a szabadság valódi tétjét. Míg a liberálisok félve a mély elköteleződéstől mindentől és mindenkitől szabadok akarnak lenni, az élvezkedők szétszórják önmagukat a kisstílű örömökben, a szorongók semmilyen nagy dobást nem mernek megkockáztatni, addig a keresztények vallják: a szabadság a végérvényességre való. Nem arra való, hogy teljesen szétszórjuk önmagunkat, vagy szorongva fél lábon álljunk, hanem valami maradandót alkossunk. Szeretetben alkossuk meg önmagunkat, tegyük a személyünket szeretettel teljessé, mert ez az „én” fog feltámadni. Ha házasságot kötünk, jelenjen meg közöttünk az isteni agapé. Adjunk életet (nem csak biológiait) gyerekeknek. S minden emberi, baráti, szerzetesi, közösségi kapcsolatunkban törekedjünk szeretetkapcsolatokra – mert csak ezt vihetjük magunkkal.

Nazianzoszi Gergely korában sok családi és népszokás is élt a házasságkötés körül. Ő azt tartotta a lényegi magnak, hogy a házasok tegyék a kezüket egymáséba, s ketten emeljék a kezüket Istenhez. S ez olyan szép: ez hazavihető. Ha nincs is valakinek drága gyűrűje, ha nem is volt puccos esküvője: a lényegi mag, kéz a kézben és közösen az Isten kezében – ez hazavihető. A szentség e magja minden nap megvalósítható. Amikor a házasok kéz a kézben esti sétára indulnak, dolgoznak, gyerekek kezeit fogják, kéz a kézben imádkoznak, s búcsúznak el egymástól a halál küszöbén – akkor sokkal több történik, mint evilági kézfogás. Ez a kézfogás maradandó.

Minden nap meg kell fognunk a szerelmünk kezét. Mert ez örök.

Csaba (Budapest)

Házastársammal lassan kilépünk a gyermekvállalási korból, egyre vártuk a babát, de nem jött. Kínában tombolt a vírus, de nem foglalkoztunk vele, próbálkoztunk. A gyermek megfogant, egészségesen megszületett, dacára a kockázatnak, amit vállaltunk. A nagyszülők sem élnek örökké, rendszeresen látogatjuk egymást. Tudják, hogy meghalhatnak, akár a koronavírusban, akár másban. Nem ígért nekik Isten örök életet. A gyermekre a vírus minimális kockázatot jelent, az öregek meg már megbarátkoztak azzal, hogy menni kell. Azt mondták, semmiért nem adnák oda ezeket a pillanatokat az életből, a csecsemő is rajongásig szereti őket. A környezetünk megbotránkozva figyel minket, de mi legalább annyira nem értjük őket. Élünk és meghalunk, ez az élet rendje. Hol lenne a családunk ma, ha féltünk volna megtenni mindazt, amit meg kellett tenni?

Pontosan erről beszélek úton-útfélen: az embernek a saját életpályáját aktívan művelnie kell. A világ olyan, mint egy dzsungel, amin keresztül utat kell építenünk az életpályánknak. Szeretem azt a képet, ahogy vasúti pályát építik: az építő mozdony önmaga elé lerak egy sínszakaszt, amin haladni fog. Nem a teljes pályát fekteti le, mert az képtelenség, de egy jól belátható szakaszt igen. Olyan jó látni, amikor valaki tudja ilyen szépen építeni az életét. Ha túljutunk az irigységen vagy a „neki könnyű” hárításon, akkor sokat elleshetünk tőle.

Először is fontos az elhatározás: erre a pályára szeretném feltenni az életem. „Aki sehová sem akar menni, annak semmilyen széljárás sem jó” – olyan szívfacsarító életerős fiataloktól hallani, hogy „ők nem akarnak semmit, csak jól élni”. Az „akarásnak” vannak nagy filozófusai, akik vádlóan szólnának a túl racionalista vagy érzelemközpontú gondolkodásunkhoz. Miért nincs benned „akarás”? Már az elején fel kell mérni a pálya végső célját: hová is akarok eljutni? A keresztény úgy kérdezi: ezen a pályán milyen az üdvösségre vezető magatartás (s melyek az alapbűnök ellene)? Aztán bátorság kell elkezdeni, és állhatatosság kell folyamatosan építeni. A húsvét örömhíre, hogy Krisztus megmenti az életművünket, az életünk „ikonját”. Lesz? Aztán fontos felmérni a pálya belátható szakaszát, minden szakasz a feladatát és keresztjét. Nem tudunk továbblépni a következő életszakaszba, ha nem teljesítjük az előző szakasz feladatait és keresztjeit. Jó lenne 3-4 éves tervekben is gondolkodni. Aztán tudni kell rugalmasnak lenni: még a vasúti sínpályában is van kanyar. Az életpálya nem abszolút emberi produktum, hanem egy nagy társasjáték Istennel, az emberekkel és a világgal is, amiben helye van a rugalmasságnak. S végig fontos a kontroll, a bűn esetén a megtérés, a pályakorrigálás, a jó támogató hangok, valamint aszketikus elvágása a rosszra csábító kísértéseknek, társaságnak, alkalmaknak.

Ezt a levelet azért is köszönöm nagyon, mert bátorság van benne, és azt hiszem sok fiatal küzd a bátortalansággal. Bátortalanok vagyunk az önbizalomhiány miatt, a kapott pofonok miatt, a zátonyra futott életpéldák látványa miatt, akár a túl óvatoskodó családtagjaink miatt, de főleg azért, mert gyönge a hitünk. Keresztényként annyira megszoktuk, hogy Isten a „biztos”, és mintha eltakarnánk, hogy olykor kockázatra hív.

Keresztényként annyira a tévedhetetlen dogmákra és markáns morális tanításra akarjuk építeni az életünket, s mintha elúszna látóterünkből a hit egyedi kalandja, az imádság elmondhatatlan töménysége, a szeretet erkölcsének törvényekbe nem foglalható kreativitása. Mintha azonnal készet és biztosat akarnánk, s nem bíznánk a mustármag kibontakozásában. Keresztényként néha azt érzem, hogy minden kis részletre pontosan ügyelni akarunk, csak közben nagy dobásunk nincs. Az élet kockázatos: akár van járvány, akár nincs. A hit bátorságra, kockázatra, a mustármagban való bizalomra hív! A kereszténység nem arra való, hogy bealtasson, hanem lángra lobbantson: Krisztus összesen kétszer mondja, hogy valamire „vágyik”: az egyik az Eucharisztia elfogyasztása barátaival, a másik a lángra lobbantás. A kettő ugyanaz. Szentáldozáskor parazsat eszünk!

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2022. február 18.