Mátyás (Miskolc)

Van egy ismerős családunk, ahol koronavírusban meghalt az anyuka, a gyerekét egyedül nevelő anyuka. A gyerek apja undorító módon kivonja magát, a nagyszülők fogják felnevelni a kicsit. Amióta ezt én tudom, megtört bennem valami. Rendszeresen szolgálok az oltárnál, és a kisgyerekes buzgóságom most emiatt megtört. Vagy átmegyek ezen, vagy megtört hitű leszek. Most egy lépéssel hátrébb léptem az oltártól. Másokat ez nem nyomaszt? Csak én vagyok hiperérzékeny? Vagy gyönge a hitem?

Hidd el barátom, mindannyian hátrébb léptünk egyet az oltártól. A pápa, a bíborosok, a papok, a ministránsok, és az érzékeny hívek is. Hátrébb léptünk, mert nem fogjuk fel, kinek az oltáránál is vagyunk, kinek az oltára körül gyűlünk össze. Ki ez az Isten? Amit most érzünk, az valóban megrendülés, teológiai kérdésözön, magunkra hagyottság, és sok fájdalom. Nincs szíve, aki az ilyen eseteknél nem rendül meg, aki a járványban csak anyagi veszteségeket lát. Attól még nem vagyunk hitetlenek vagy istenkísértők, mert az őszinte emberi érzéseinket megengedjük magunkat, s merjük azokat is Isten elé tárni (őszinte fájdalommal, de nem káromkodva).

Mégis a húsbavágó, heves, fájdalmas érzéseken túl az ész tapogatózni kezd, s az értelem megállapításaihoz kell egyfajta higgadtság. Mit jelent a hitünk, az istenképünk szempontjából egy ilyen példa nélküli járvány? Ez a krízis a hitfejlődés egy szakasza. Felidéződik egy biblikus fogalom: az „istenfélelem”. Ezt a fogalmat igyekszünk az újszövetségi szerető Isten képével szépítgetni, igyekszünk a vallásgyakorlás pszichológiája szerint a „félelem” szavát „hódolattal, bizalommal, tisztelettel” helyettesíteni (ami helyes is). Mégis néha van olyan benyomásom, mintha a „rettenetes” Istenből ölebet faragnánk. Mintha a kozmoszt tartó Isten a kellemes kis életünk egy kedves díszletévé válna, kellemes tapintású „jóisten plüssfigurává”, aki úgy szeressen minket, ahogy mi jónak látjuk, úgy viseljen gondot, ahogy mi elvárnánk. Csak annyi erkölcsi parancsot adjon, ami nem zavarja a „boldogságunkat”, s különben is, mi magunk akarunk válogatni a dogmatikai igazságai között. Néha van olyan érzésünk, mintha a „valódi Isten” kiszorulna a „formálisan rendes” vallásgyakorlásból, még Benedek pápa is panaszkodott: nehogy a keresztény istenkép a jóléti élet ideológiájává váljon. Mint amikor a házastársunkra ráillesztünk egy jó szerepet, s „formálisan rendben” éljük vele a házaslét közös szerepét – csak őt magát nem hagyjuk szóhoz jutni. Ahogy az emberek sem tűrik a róluk alkotott projekciókat, néha Isten le akarja rázni az összes emberi kivetítésünket, s meg akar mutatkozni az „isteni Isten” a sok emberi elképzelés köntösén túl. Azt hiszem, néha Isten is „megrázza magát”, s engedi, hogy egy-egy természeti esemény, vírus, történelmi helyzet rést nyisson, amin keresztül ráláthatunk a felfoghatatlanságára.

A Biblia egyik kulcsmondata: „a bölcsesség (és így a boldogság) kezdete az Úr félelme”. Ne legyen a vallásosságunkban beteges félelem, rettegés, szorongás. Ezen lépjünk már túl, miután egy kicsit megismertük Jézus Krisztus szerető Atyját. De igenis legyen az „isteni Istennel” való kapcsolatunkban több tisztelet, alázat, drámaiság, szellemi engedelmesség. A járványhelyzet olyan komollyá teszi a hitünket: a fájdalmak, nemértések, gyász ellenére mégis hinni – az nagyon komoly. Az „isteni Isten” megbonthatatlanul szeret, de a gondolatait nem érthetjük mindig, akkor már nem Isten volna. A „valódi Isten” nem vesz ki a világból, de meg akar óvni a szeretetlenségtől, a gonosztól. Az „élet Istene” olykor enged meghalni biológiailag, de nem engedi ránk következni a „teológiai halált”, az abszolút elszakítottságot – ha mi sem akarjuk.

Talán te is láttad a „Pi élete” c. filmet, ahol egy tengeri viharban a hánykolódó csónakba a fiúval beszáll egy tigris is. A tigris utazik és szenved vele, megmentik egymást, s a film végén a tigris visszamegy a dzsungel sötétjébe, tigrisként visszanéz, és mordul egyet. A főhős tudja, hogy megmentette őt a tigris, de nem szabad azt hinnie, hogy megszelídítette vagy teljesen érti. Ez a tigris maga Isten az ember hánykolódó sorsában. Közel jön, szenved velünk, megment minket – de azért marad tigris!

Anna (Veszprém)

Miklós atya sok helyen arról ír, milyen alapvető fontosságú az életben a hivatástudat. Hogy egyszer, az elején kell jól dönteni, mert ha nem… Mi van akkor, ha valakinek nem stabil a hivatástudata? Vagy azért, mert korábban lebeszélték arról, amilyen irányba ment volna, vagy azért, mert több minden érdekli, és emiatt (még) nem biztos abban, hogy jó helyen van, vagy mert bizonyos okokból (még vagy már) fél váltani. Ennyire központi kérdés lenne az, hogy hivatásnak tekintem-e a munkámat?

Kalapáccsal szeretném mindenki fejében szétverni azt, hogy elsősorban a munkánk a hivatásunk. Aránytalanul fontos lett a munka (és a pénzkereset) a modern ember életében, és önmagunkat is aránytalanul azonosítjuk a munkánkkal. Sok-sok dolog tehet arról, hogy ilyen lett a gondolkodásunk: benne van az ipari forradalom sokkja a családi életre vonatkozóan, a kommunizmus sztahanovista munkaközpontúsága, s az Egyház is képes túlhangsúlyozni a munka, a szolgálat, az aktivitás szerepét. A mai érzékeny fiatalok már jól érzik: nem is annyira követendő példakép az az ember, aki csak dolgozott élethossziglan, életében másodosztályú polgárok voltak a házastársa és a gyerekei, feladta a vasárnapi istentiszteletét, az egészségét, a kultúra kincseit – mert a munka!

A kalapáccsal szétvert végletek helyére szeretném elültetni: az embernek egyetlen hivatása van, Krisztus követése. A legfőbb hivatásunk nem életünknek egy-egy szelete, hanem a holisztikus egész. Az az alaphivatásunk, hogy mindig és mindenhol azt keressük, hogyan kell itt és most intelligensen és szeretettel viselkedni Krisztus követésében. Tulajdonképpen ez az alapdöntésünk (optio fundamentalis), s ezt ültetjük át először a nagyobb, aztán kisebb döntések síkjára. Ebbe az alaphivatásba illesztjük a vallásgyakorlásunkat, ehhez választunk házastársat, barátokat, közösséget, s ezt keressük a munkában, a játékban, a sportban, a kultúrában is.

Főszabályként valóban azt kell leírnom: az ember keressen olyan munkát, amiben a leginkább meg tudja valósítani Krisztus követését, ahol a leginkább tud intelligensen és szeretettel élni. Főszabályként érvényes, hogy a talentumot bűn elásni: ha a nagy Isten képességeket adott, akkor merni kell nagy munkákba, vezető pozíciókba, széles felelősségbe belevágni, versenyezni, áldozatot hozni. Főszabály, hogy csak akkor fogsz „flowban” dolgozni, ha szereted a munkát, ha önmagad egy részével azonosítod, ha fontos az ügy, ha az üdvösséged útjához tartozónak érzed.

Ám az is főszabály, hogy az ember identitása komplex: több lábon élünk.

S nem mindig sikerül a munka világában ott elhelyezkednünk, ahol álmaink munkáját végeznénk. Az ember tervezzen és tegye meg, ami rajta múlik – ám az élet egy nagyon sokismeretlenes egyenlet, nem mindig illeszkedik a tervezőasztalunk vonalaihoz. Ha olyan munkát kell elvállalnunk, ami képesítésünk alatt van, amit nem igazán szeretünk, az is válhat hivatássá: ha átimádkozzuk és igyekszünk a komplex identitásunkba beilleszteni. Talán friss házasként, kezdő munkaerőként nem álmaink munkahelyén kezdünk, de lépegetünk az úton, s keressük a helyünket. Talán egy szülés után nem a képesítésünk szerinti munkakört kapunk, de nem sajnáljuk, mert még a gyerekek többet igényelnek belőlünk. Talán betegség, történelmi helyzet, családi esemény keveri újra az élet kártyáit. Olyan is lehet, hogy a tisztességes munka mellett ezer más dolog is érdekelne, vagy talán belesodródtunk egy munkakörbe, de anyagi okok miatt nem tudjuk otthagyni (pl. „csókos” hitelünk van): ilyenkor a munka mellett érdemes keresni olyan tevékenységet, amibe a szívünket jobban beletehetjük (önkéntes munka, karitász, a közjó szolgálatának valamilyen formája, egyházi szolgálat). Ám az is megtörténhet: az alaphivatásunk és a személyünk komplexitása éppen azt követeli meg, hogy váltsunk munkát, munkahelyet, tanuljunk új szakmát. Talán a fejlődéslélektani, családi, anyagi helyzetünk váltásért kiált.

Az életvezetés alapszabálya, hogy mindig „felfelé” a nagyobb döntések koherenciája felé kell figyelni: Mi szolgálja jobban önigazságunkat, amibe igazán beletesszük önmagunkat? Mi támogatja jobban a normális családi életünket, ahol a házastársunk és a gyerekeink nem másodrangúak? Hol vagyunk inkább a szeretet, a közjó, magasabb értelem szolgálatában? Mi támogatja a keresztény vallásgyakorlásunkat, a vasárnapi Liturgiát, a keresztény erkölcsöt? Mi óvja a testi-lelki egészségünket, mi nem betegít? S mi nem tesz kulturálatlan barbárrá, haszonelvű géppé, megalázott cseléddé?

Albert Camu szerint az istenek azért büntették Sziszüphoszt az állandóan leguruló szikla szüntelen visszahengerítésével, mert azt gondolták: nincs rettenetesebb büntetés a haszontalan és céltalan munkánál. Krisztus követésében, a talentumok felelősségében, merni kell a megfelelő munkáért tanulni, küzdeni, tovább képezni magunkat, s ha kell, váltani. Ám Krisztus követésében már a mindenki munkájában jelenlévő sziszifusziság is megváltást nyert. Egyetlen valódi munka sem alantas, mindegyikben lehet Istent és a felebarátunkat szolgálni. Minden munkában lehet üdvözülni, válhat hivatássá.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2021. május 15.