Renáta (Békés)

Sajnos több közelebbi rokonnak és barátnak jutott zátonyra a házassága és most próbálnak új párral új életet kezdeni. Nagyon nehéz ehhez viszonyulnunk, mert egyfelől szeretem a személyt, de nem értek azzal egyet amit csinál. Másfelől, ha az új társát nem szeretjük/nem fogadjuk el, akkor őt se. Mi lehet az Istennek tetsző hozzáállás?

Minden élethelyzet más és másként is kell hozzá állni. Ha szemtelenül megcsalta a volt házastársát és cserbenhagyta a gyerekeit, akkor ne várjon ehhez az új életéhez olcsó megértést tőlünk. Ha viszonylag korrekten zárták le, akkor megértőbbek lehetünk. Ha többnyire ő volt az ártatlan, akit galád módon elhagytak, akkor még elfogadóbbak lehetünk. Ám ha kifejezetten botrányos az új partner, jogom van elhatárolódni tőle, akár az otthonomba sem szívesen várni.

Fontos az időfaktor is: ha minden félévben új társat mutat be, akkor ahhoz nem kell asszisztálni. Ám ha évek teltek el, és vannak jó gyümölcseik, akkor azokat el lehet ismerni. További kérdés, hogy vajon megmenthető-e még az első házassága, vagy elsietetten támogatjuk a továbblépést? Ismét kérdés, hogy barátként, rokonként mennyire vont be a korábbi házassága krízisébe, a megoldás keresésébe, s én mennyire voltam hajlandó bevonódni. Ha nem adtam segítséget, amikor szüksége lett volna rá, akkor most kéretlenül meg ne adjak morális ítélkezést. Ha azonban közeli a kapcsolat, közösen megszenvedtük a folyamatokat, akkor talán egyetlen egyszer, világosan el kell mondani, hogy mivel nem értek egyet, de minden találkozáskor ezt nem kell a fejéhez vágni, s el lehet fogadni a döntését.

Érdemes elolvasni Ferenc pápa „Amoris laetitia” kezdetű apostoli buzdításának a 8. fejezetét. Ebben éppen arról ír, hogy a fekete-fehér gondolkodás helyett differenciáltabban kellene gondolkodnunk a megtört házasságokról, az új polgári kapcsolatokról. Nem kellene azt gondolnunk, hogy a kegyelem őrei vagyunk, a kegyelem ugyanis az ő életükben is jelen lehet. Kifejezetten hangsúlyos: még ha szentséginek nem is tudjuk elismerni az ilyen új kapcsolatot, értékelni kellene „a konstruktív elemeket” a kapcsolatban, azaz ha gondoskodnak egymásról, becsületesen élnek évek óta, jók a gyümölcseik. Ami igaz (még ha ez részleges is) elismerésre méltó; ha van jelen igaz szeretet, akkor emberileg el lehet ismerni – még ha az Egyház hivatalosan nem is áldhatja meg az új életformát.

Ha komolyan vesszük az etikai társfelelősség súlyát, akkor meg akarjuk fontolni, hogy szeretteinknek milyen magatartásához asszisztálunk, s mihez ne. Az Egyház nagyban is ezt teszi. A keleti egyházak ismerik az akribia (pontosság, szigorúság) és az oikonómia (engedékenység, irgalmasság) fogalmát, ami azt jelenti: csorbítás és kompromisszum nélkül fel kell mutatni a krisztusi tanítást, a szentségi házasság teljességét, a szent erkölcsi életet. Azzal szeretünk, ha nem mondunk le a csúcslehetőségekről, ha nem szállítjuk eleve alacsonyra a nívót. Akiknek viszont ez nem sikerül saját és mások törékenysége, bűne miatt, azok felé irgalmasan fordulni: menteni a menthetőt. Tehát azt mondanám: egy krízisbe jutott házasságnál kreatívan küzdeni kell, menteni az „A” tervet, szigorúnak és pontosnak lenni, ütni a vasat, amíg meleg, bevonni lelkiatyát és terapeutát, nem asszisztálni a könnyű feladáshoz – ám ha döntöttek egy más életpálya mellett, akkor az az ő átháríthatatlan döntésük, s nekem, mint rokonnak, kísérőnek csak az a lap osztatik, hogy segítek nekik felismerni „Isten rájuk vonatkozó tervének a teljességét.”

Vivien (Debrecen)

Többször hallottam azt az érvelést, hogy valaki azzal menti fel magát a sportolás, testmozgás alól, hogy a test csak “por és hamu”, mely úgyis az enyészeté lesz, ezért inkább a lelkével törődik, mely örök. Én az emberi testet egy csodálatos gépezetnek látom, egy igazi “Ferrarinak”, melyet Isten ajándékozott az embernek. Nem kellene rá vigyázni, “karbantartani”?

Valóban az ókori görög filozófia hatására kialakult a középkori kereszténységben is az a szemlélet, hogy az ember két „darabból” áll: testből és lélekből. Eszerint a test halála után a lélek tovább élne, s világ végén, a feltámadáskor kapna valamilyen szellemi testet. Ez a gondolkodás védeni akarta a lélek halhatatlanságát, de ennek az lett ára, hogy a testet lenézték, olykor megvetették. E „dualista szemléletnek” sajnos a kereszténységben máig elér az árnyéka, amikor homályos bűntudattal terhelik meg a sminket, az ápoltságot, a szexualitást, s mindent, ami testi. A mai teológia szerint nem jó ez a „két darabból állunk” elmélet, helyette az ember testi-lelki egységéről beszélünk. Amikor létrejövünk anyánk méhében, testestől-lelkestől abban a „pillanatban” jövünk „létre”, s ha meghalunk, teljesen meghalunk. Hitünk szerint Isten valamiképpen testestől-lelkestől feltámaszt, a feltámasztás ajándék, és nem automatikusan él a lélek tovább (test nélkül). A keresztények Istene karácsonyi születésével testi életével és szenvedéseivel megtisztelte az emberi testet, nem az a keresztény magatartás, ha mi megvetjük.  

Sajnos az a gondolkodás is tud teret hódítani, ami „gépnek” tekinti a testet (milyen érdekes, hogy nőként Ferrarihoz hasonlítod…). Ez Descartes óta terjedt el, s ennek az lett a hátránya, hogy a testet eltárgyiasították. Így lett pl. a gyógyítás túl gyógyszerközpontú: a test gépezete beteg, akkor a „működését” helyre kell állítani „mechanikusan”, mintha a lélek nem is számítana. Így terjedt el a pornográfia, és a prostitúció, ami egy darab testet lát a másikban, nem a személyét. Így terjedt el az egyéjszakás kaland, ami a csak a másik testét akarja, de nem őt magát. De így terjedt el a test bálványozása is: a szépségipartól a testépítésig, háttérbe szorítva az ember lelkét.

Ha nem elégséges a testet sem pornak, sem gépnek tekinteni, akkor mit mondjunk? A legszebb, ahogy Pál beszél róla. A testünk Krisztus testének a tagja. Hozzá tartozunk fizikai valónkban is, nem csak valami transzcendens meditációban. S ahogy Krisztus a testét szeretetre használta, megmutatta, hogy a test a szeretetre való. A kézfogás, a csók, az ölelés, a munka, a tánc, a segítségnyújtás, a véradás, a közös játék, a közös étkezés – mind lehetőség arra, hogy a testünkön mint „hídon” át a személyes szeretetünket, odaadásunkat megvalósítsuk.

De szeretnék mondani egy nagyon izgalmasat is! Pál azt is mondja, hogy a testünk a Szentlélek temploma. Kiben milyen lélek lakik, kiben mennyire lakik a Szentlélek, olyan a járása, a gesztusai. Mindenki tudja: lehet látni, hogy kiben lakik szerelmes, öntelt, depressziós, szolgalelkű, munkamániás, vagy túl laza lélek. Konfuciusz hihetetlen fontosnak tartotta a pontos mozdulatokat: a rituális meghajlást, a tiszteletteljes állást, a füstölők tartását, a finom mozdulatokat. Úgy vélte, mintha a mozdulatok „memorizálnák” a lelket, azaz ha ezeket a mozdulatokat pontosan ismétled, akkor azon mozdulatok értelme-lelke megerősödik benned. Pl. egy távol-keleti emberben a tiszteletteljes meghajlás újra és újra visszahat a meghajlóra magára.

Ha ezt átültetjük a keresztény gesztusokra, akkor megértjük, hogy miért fontos a tiszteletteljes térdhajtás, bizalomteljes meghajlás Isten felé, miért fontos az állás, ami a „föltámasztott, fölegyenesített fiak” testtartása, miért fontos az átszellemített keresztvetés. Ezeket a mozdulatokat egy jó lelki hozzáállás (többnyire a szenteké) alakította ki, s a mozdulatok „memorizálják” a lelki hozzáállást. Így csodálatos módon megtapasztalhatjuk: ha szellemileg fáradtan, tompán kezdünk egy szertartást, de a mozdulatokat akkor is szépen megtartjuk, akkor menetközben „megjöhet a Lélek”. Kicsit azt vélem: Európában megszoktuk, mintha a Lelket csak agyi koncentrációval, érzelmi ráhangolódással lehetne megidézni, s elhanyagolnánk, hogy valójában a test memorizált mozdulataival is.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2021. április 8.