Énközpontú korunkban nagyon nehéz Isten parancsairól beszélni, hiszen őt leginkább jóságos, szentimentális, kizárólag simogatni és puszilgatni tudó nagypapaként látjuk. A valós vagy vélt, ám egyre szaporodó emberi jogok korában pedig példátlan pimaszságnak tűnik Isten jogairól beszélni.

Pedig a Szentírás, ezen belül az evangélium is világosan beszél Isten uralkodói, királyi, parancsolói mivoltáról, teremtői jogairól és az ember abszolút kötelességéről, hogy alávesse magát Istennek és engedelmeskedjen, amit Ura egykor szigorúan számon is fog kérni.

Csak ezután következik az a pont, ahol az Úr a jó és hűséges szolgát asztalához ülteti, felszolgál neki, és barátjának szólítja.

Ebben a személyes baráti viszonyban pedig az ember felfedezi, hogy Isten nem hatalma fitogtatása miatt parancsol neki;

semmi haszna nem származik abból, hogy engedelmeskedünk Neki, hanem mindez igenis az ember földi és örök boldogsága érdekében történik. Isten szigorúságának, számonkérésének és feddésének is az ember iránti szeretete és irgalma a végső oka.

Mindez érvényes a harmadik parancsolatra is, mely előírja az Úr napjának megszentelését, először munkaszünettel, majd istentiszteleti és irgalmassági cselekedetek által is. A Kivonulás könyvében ezt így fogalmazza meg az Úr: „A hetedik nap azonban az Úrnak, a te Istenednek a pihenő napja, ezért semmiféle munkát nem szabad végezned, sem neked, sem fiadnak, sem lányodnak, sem szolgádnak, sem szolgálólányodnak, sem állatodnak, sem a kapuidon belül tartózkodó idegennek.” (Kiv 20,10) Az indok pedig a teremtéstörténetben található: „Isten megáldotta és megszentelte a hetedik napot, mert azon megpihent egész teremtő munkája után” (Ter 2,3).

Az ember tehát Istent utánozza, a saját istenképiségét gyakorolja, amikor megtartja a sabbat pihenőnapját. Már a puszta biológiai berendezkedésünk is megsínyli, ha rendszeres időközönként nem szállunk ki a munka mókuskerekéből. A kereszténységen kívül a zsidóság és a muszlimok is hétnaponta tartanak pihenőnapot, hiszen a Hold fázisai is hétnaponta változnak. Amikor a francia forradalmárok kereszténygyűlölő őrjöngésükben tíznapos időszakokra próbálták osztani az időt, rövidesen belátták ennek káros következményeit. A zsidóságban a szombat további szakrális jelentést kapott, hiszen ezen a napon történt az Egyiptomból való csodás kivonulás is, így ekkor adtak hálát Isten minden jótéteményéért népe iránt. Rendkívül részletes és szigorú előírások szabályozták a szombati nyugalom megtartását, melyet az Úr Jézus sokszor megszegett, hiszen ilyenkor gyógyított a legszívesebben, mondván: „Nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért” (Mk 2,27). A szombat ugyanis Isten szabadító tetteinek emléke, így Jézus csak megerősítette eredeti jelentését. 

Az apostolok a feltámadás után nyomban átváltottak szombatról vasárnapra, hiszen az Úr legkiválóbb szabadító tette a feltámadás volt, amely túlszárnyalta a kivonulást, sőt a teremtést is (melynek vasárnap volt a kezdőnapja). Vasárnap szállt le a Szentlélek is az apostolokra, elindítva az új választott nép, az Egyház életét. A vasárnap pedig az Isten által elindított új teremtés kezdete, melynek célja a soha véget nem érő új ég és új föld, ahol Isten lesz minden mindenben, és ahol az emberiség bevonul végső nyugalmába. A vasárnap ünneplésének is része a pihenés, a szolgai munkától való tartózkodás, ám ez nem olyan formális és kivételt nem tűrő, mint az Ószövetségben, hiszen a felebarát és a közösség szolgálata, valamint a létfontosságú elodázhatatlan munka kivételszerűen vasárnap is elfogadható. 

A keresztény ünneplés szerves része viszont kezdettől fogva az Istennel és a testvérekkel megélt közösség. A feltámadt Úr mindig vasárnap jelent meg, amikor együtt voltak a tanítványok. Tamás is csak akkor részesült az Úr érzéki megtapasztalásában, amikor visszatért a közösségbe, az emmauszi tanítványok is a Feltámadottal való találkozás után sietnek vissza Jeruzsálembe, ahol a tanítványok elújságolják, hogy megjelent Péternek is. Merthogy Jézus megígérte: „Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük” (Mt 18,20). Ezért az apostolok ezekkel az összejövetelekkel már igen korán összekapcsolták azt az utolsó vacsorán tanult szertartást, amit kezdetben kenyértörésnek, később Eucharisztiának, ma pedig szentmisének neveznek.

Az Egyház ma parancsba adja, mégpedig súlyos bűn terhe alatt a vasárnapi szentmisén való részvételt. Miért pont a szentmisével kell megszentelni az Úr napját, miért nem elég az otthoni egyéni vagy családi ima?

Mert a kereszténység csak közösségben élhető meg, mégpedig a Krisztus által alapított Egyház közösségében.

A közösség jelenléte és imája megerősít és megtart hitünkben. De a közösségben található az az ima is, ami összehasonlíthatatlanul szentebb, hatékonyabb és Istennek jobban tetsző, mint bármilyen magán-

ima. Az eucharisztikus áldozat, ahol maga a feltámadt Krisztus van jelen, hogy tanítson és felajánlja az ő Testét és Vérét dicsérő, hálaadó, kérő és engesztelő áldozatul a világ bűneiért.

A kereszten történt önfeláldozását újítja meg Jézus az oltáron, és Egyházával közösen ajánlja fel mennyei Atyjának. A szentmisében mi magunk is egész életünkkel és lényünkkel együtt Istennek kedves áldozattá válunk Krisztus által. Felfoghatatlan áldások és kegyelmek forrása ezért a szentmise, főleg, ha méltó szentáldozással koronázzuk meg. Mindezt persze csak az érti, aki hisz néhány keresztény alapigazságban: Jézus istenségében, az Egyház isteni alapításában, a szentmise áldozati jellegében és Jézus valóságos eucharisztikus jelenlétében. Aki ezzel szemben saját vallást kreál a krisztusi tanítás neki tetsző, számára kényelmes elemeiből, az csak egy magánistenhez juthat el ily módon, aki nem az élő Isten, nem Jézus Atyja. Aki a saját imáját jobbnak tartja az Egyház imájánál, annak imája rövidesen úgy kiüresedik, hogy lassan meg is szűnik, istenkapcsolatával együtt. Pontosan ettől tud megóvni minket Isten harmadik parancsának hűséges és örömteli megtartása.

Az írás az Ösvény Magazin 5. számában jelent meg. Köszönjük, hogy engedélyezték az írás közzétételét.

Létrehozva 2022. december 13.