Fél év szünetet követően folytatódik A Papp válaszol rovatunk, így újra hétről-hétre olvashatjuk Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa elgondolkodtató válaszait! A cikk alján te is felteheted kérdésedet!

Valentin (Esztegom)

Miklós atya hogyan kezdi az új évet? Lelkileg mire hívná fel a figyelmet karantén utáni éltre?

Igen kegyelemi ajándék az, hogy az új évet a vízkereszt ünnepe nyitja meg. Mintha az ünnep friss vízzel hintene meg bennünket az új év kezdetén! A karanténban mindannyian tompultunk, lassultunk, „elidegenedtünk”, esetleg híztunk… Év elején érdemes a vízkereszt ünnepének igazságait, ikonjait szemlélni, s engedni, hogy hasson az új évünkre.

Szeretjük Jézus messiási „életpályát” simának elképzelni, pedig küzdelmek és megvilágosodások az ő emberi belátásai számára is voltak. A vízkereszt ünnepe olyan, mint a startlövés. Eddig szüleivel élt, ácsként dolgozott, felértékelte és megszentelte a „kis emberek” életét is – végtelen méltóságot adva az egyszerű szolgáló életnek! Ám ezen az ünnepel leszáll rá a Lélek és az Atya szózata is elhangzik fölötte: innentől kezd majd nyilvánosan tanítani. Szóval az ünnep minket is megmozgat a döntéseink felé: milyen meghatározó döntések, nagy dobások lesznek idén az életünkben? Némelyek lassan beadják a felvételijüket, másoknak ideje elszánni magukat a házasság döntésére. Vannak, akik a szülőséget szeretnék vállalni, másoknak a szakmai fejlődésük, a hitük területén, vagy a sebeik miatt kell nagy döntéseket hozniuk. Jó dolog kérni nekünk is a Lélek inspirációját és keresni az Atya bólintását a nagy döntésekre. Az év eleje a vágányok beállításának, a már élt döntések megújításának, esetleg a váltásnak az ideje. Év elején eltökélten „felfelé” nézek:

azt szeretném, hogy életvezetésemet elsősorban ne a vírus, hanem a Szentháromság határozza meg.

Aztán félelmetes látni, ahogy Jézus beáll a bűnösök közé, beáll János keze alá, majd pedig tanít minket. Nem egy online üzenetet küld, hanem személyesen jön közénk – még ha van is istálló, bűn, kereszt, akkor is. Mindig meghatódom, ha arra gondolok, hogy a kozmoszt, a csillagrendszereket teremtő Isten személyesen tünteti ki az én életpályámat figyelmével (ami egyben kegyelem is). A karantén felértékelte a valódi, a személyes valóságot: hallgatunk mi zenét, de mennyire hiányzik egy jó koncert! Telefonálunk mi egymásnak, de mennyire hiányzanak az esti csevegések egy pohár bor mellett! Követjük az online evangelizációt, de mennyire más személyesen részt venni a Liturgián a Lélek légkörében, és élőben hallgatni a papunkat! Küldünk mi bíztatást a betegeinknek, nagyszüleinknek, de mennyire más az ágyuk szélére személyesen leülni! Azt hiszem, a karantén lerántja a leplet arról a korábbi naiv elképzelésünkről, hogy az online kapcsolattartás majd mennyire jó is lesz! Valamire valóban jó, egy év alatt sok évet pótoltunk a technika használatában – de kiderül az ember igazi antropológiája is. Személyességre vagyunk teremtve. Isten is így lép hozzánk.

Az új év elején elégtelen lenne, ha csak magunkra gondolnánk. A járvány miatt némelyek gyászban vannak, másoknak megroppant az egészségük. Vannak, akik elveszették az állásukat, anyagi nehézségeik vannak, vagy másféle gondokkal kell megbirkózniuk. Szent Pál nem hagyja nyugton a keresztényeket: az erősek dolga felkarolni a gyöngéket, ahogy Krisztus is tette (Róm 15). Ebben a sebzett helyzetben most tágítsuk egy fokkal a gondoskodási körünket. Kinek tudnék személyesen segíteni? Persze a saját életünk „újraindítása” sem könnyű, de a keresztényekben hihetetlen potenciál van, több a tűrőképességünk, emberfölötti az inspirációnk, krisztusi az empatikus figyelmünk, és nekünk a kevesebb is elég. Egy kereszténytől most nem elég, ha a csak a saját gondjain töri a fejét. Szeretem azokat, akik mások keresztjét is igyekeznek felvenni, hogy az élet nekik is élhető legyen.

Vízkereszt ünnepén a Tűz száll le a vízbe. Hátrahőköl a Jordán és Keresztelő János is. De a Tűz bele akar állni a folyóba, életünk folyójába.

Klára (Budapest)

Lehet egy lelkiatya pótapa? Ha érzelmileg bántalmazó vér szerinti apa mellett szocializálódtam, egy terrorizáló légkörben. Ha igen, hogyan?

Egy papnak hivatása, hogy atyává váljon! Krisztus sok jó képen keresztül sejteti meg velünk, hogy ki az Isten, így használja a jó pásztor, a mindenkit lakomára hívó király, az ítélő bíró képét, de mindegyik fölé emelkedik az abba-atya képe. Így papként próbálunk Isten ikonjai lenni a bölcs tanításban, a mindenki meghívásában, a morális ítélet megvesztegethetetlen kimondásában, de a papság csúcsa, ha tudunk atyai papok lenni – a paternalizmus szélsősége nélkül. Csodálatos mélységeket élhet meg a pap, ha az Atyaistennel együtt atyai módon tud örülni az új élet elindulásának, atyai módon gyűjti maga köré a generációkat, atyai módon csodálja a nők szépségét és vonja be a férfiakat az egyházközségbe, atyai módon tud kemény ítéletet mondani a tettre és irgalmasan szeretni a bűnöst, s atyai módon együtt szenved a keresztre feszítettekkel. S az is hivatásunk, hogy atyai módon gyógyítsuk az elégtelen apák sebeit.

Azt nagyon jól teszed, ha nem hiszed el a bántalmazó édesapád után, hogy minden férfi ilyen, hogy ez kezelhetetlen, vagy te alkalmatlan lennél a jövőben a családra. Nagyon jól teszed, ha foglalkozol ezzel a sebeddel és keresed a jó mintákat.

A múltunk akkor tud bilincsbe verni, ha azon nem dolgozunk pszichológiai és spirituális szinten.

Azaz pszichológiailag érdemes olvasni a témáról, érdemes elmélyülni az önismeretben (milyen félelmeket okozott mindez ill. mennyire vettél át mintákat észrevétlenül is), nagyon terhes örökség esetében lelki szakemberrel is jó dolog ezekről beszélni. A spirituális feldolgozás azt jelenti, hogy tudj megbocsátani neki (aki haragszik, az rab), tudd Isten ítéletére bízni az egészet, te magad higgy a jó teremtésben, önmagad jóságában, valamint a megváltás felszabadító, jó jövőt ajándékozó erejében. Púpjai a szüleitől mindenkinek vannak, és szülőként mi magunk is okozunk púpokat a gyerekeinknek. Neked ez jutott, ezt kell feldolgoznod pszichológiailag és spirituálisan, de hidd el, lehetséges. Isten a sebek által is nevel, érzékennyé tesz, megnyit a kegyelemre.  

Ha saját apánk nem állt a férfiasság, a férj és az apa szerepében magaslatokon, érdemes a környezetünkben olyan élő mintákat keresni, akik ezt jól művelik. Évek óta mondom, hogy a pedagógus pályára, a kisgyerekekhez sokkal több atyai lelkű férfi kellene. Hihetetlen erős kötődést tud jelenteni egy olyan edző, aki a tanítványai lelkével is foglalkozik. A rokoni körben is találhatunk olyan nagybácsit, nagyapát, akikben a Teremtő megajándékozhat jó mintákkal. S valóban a pap is lehet jó minta. Egy papnál talán csak két dolgot említenék: egyrészt a túl fiatal pap inkább kortárs és barát; aki atyai hangot keres, az olyan középkorú vagy idősebb paphoz forduljon, akinek tényleg „Mikulás-lelke” van. A fejlődéslélektan törvényei a papokra is érvényesek, huszonévesen nem tud sztarec lenni… Másrészt a pap mindenki atyja, bármennyire szeretnénk apánk helyett mélyen kötődni hozzá, tisztelnünk kell a határokat. Teréz anya sem engedte, hogy a szerzetesei gyerekeket fogadjanak örökbe, mert akkor a többiektől ellopnák önmagukat. Tehát csip-csup ügyekkel ne keressük a papok atyaságát, inkább a nagy döntéseknél, nagy örömöknél vagy sebeknél, a meghatározó váltásoknál kérjük atyai figyelmüket – ám akkor ne restelljük „rabolni az idejüket”.

Végül: ne engedd, hogy a szívedben édesapádat egy vagy több rossz tulajdonságával teljesen azonosítsd. Akit démonizálunk, azt nem lehet kicsit se szeretni, a démonizálás igazságtalan általánosítás, s könnyen a gyűlölet felé sodor. Biztosan volt benne is szeretet, ami ha mustármagnyi is, akkor is hozhat benned jó termést.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2021. január 9.