(Idézet-gyűjtemény Lőrinc testvértől)

„A lelki életben a legszentebb és legszükségesebb gyakorlat Isten jelenléte: jól érezni magunkat vele, és hozzászokni isteni társaságához, alázattal megszólítani és szeretettel beszélgetni vele mindenkor, minden pillanatban, szabály és mérték nélkül, de főként kísértések, fájdalmak, szárazság, kedvetlenség, sőt hűtlenségek és bűnök idején.”

„Folyamatosan azon kell lennünk, hogy minden cselekedetünk, különbség nélkül, Istenhez forduló kis beszélgetés legyen, de mesterkéltség nélkül, csak amint a szív tisztaságából és egyszerűségéből fakad.”

„Minden dolgunkat kellő mértékkel végezzük, ne hévvel vagy kapkodva, ami a zavart szellemet jellemzi. Szelíden, nyugodtan és szeretettel kell dolgozni Istennel együtt, kérni, hogy fogadja szívesen munkánkat, és ezen szüntelen Isten iránti figyelemmel eltiporjuk majd a démon fejét, és kiütjük kezéből fegyvereit.”

„Munka és más tevékenységek, még olvasás és írás közben is – legyen akár az lelki tárgyú -, külső ájtatosságaink és szóbeli ima közben is, amilyen gyakran csak tudunk, meg kell állnunk egy-egy pillanatra, hogy Istent szívünk mélyén imádjuk, ízleljük őt, ha csak futólag is, mintegy lopva. Mivel tudomásotok van arról, hogy Isten jelen van cselekedeteiteknél, hogy ott van lelketek mélyén és középpontjában, mért ne szakítanátok meg legalább olykor-olykor külső elfoglaltságaitokat, még a szóbeli imát is, hogy bensőleg imádjátok őt, dicsérjétek, könyörögjetek hozzá, neki ajánljátok a szíveteket, vagy hálát adjatok? Mi lehet kedvesebb Istennek, mint ha napjában ezer- és ezerszer így elhagyunk minden teremtményt, hogy visszavonuljunk, és bensőnkben imádjuk őt? Semmivel sem bizonyítjuk ékesebben hűségünket, mint ha ezerszer elutasítjuk és megvetjük a teremtményt, hogy csak egy pillanatra a Teremtőt élvezhessük. Ez a gyakorlat lerontja az önszeretetet, mely csakis a teremtmények között maradhat fenn, melyektől pedig ezen Istenhez fordulások észrevétlenül megszabadítanak!”

„Ez az isteni jelenlét a lélek élete és tápláléka, és az Úr kegyelmével sajátíthatjuk el. Íme ennek eszközei: nagyon tiszta élet”; „éberen őrködni, hogy semmit ne tegyünk, ne mondjunk és ne gondoljunk, ami Istennek ellenére lehet”; amikor pedig mégis ilyesmi történt, alázattal kérni bocsánatát és vezekelni érte; „nagy hűség e jelenlét gyakorlásához és Isten benső tekintetéhez magunkban, amit mindig szelíden, alázattal és szeretettel kell megvalósítani, s nem engedni, hogy bármi megzavarjon”.

„Különösen kell vigyáznotok arra, hogy ez a belső tekintet legalább egy pillanattal előzze meg külső cselekedeteiteket, hogy időnként legyen azok kísérője, és ezzel fejezzétek be mindig őket. Nem szabad elcsüggedni, ha megfeledkezünk e szent gyakorlatról”, csak kezdjük újra békében; „amikor a szokás már kialakult, élvezettel teszünk mindent”.

„Erre az állapotra nem juthatunk el másként, mint az érzékek megfékezésének árán, mivel lehetetlen, hogy teljesen élvezhesse az isteni jelenlétet az a lélek, amely még valamelyes örömöt talál a teremtményekben, hiszen ahhoz, hogy Istennel legyünk, maradéktalanul el kell hagyni a teremtményeket.”

„Isten egyedül akarja birtokolni szívünket: ha nem ürítünk ki onnan mindent, ami nem Ő, nem cselekedhet, és nem teheti benne azt, amit szeretne.” „Gyakran panaszkodik vakságunk miatt, fel-felkiált, hogy szánalomra méltók vagyunk, amiért oly kevéssel beérjük. ’Végtelen kincseim vannak számotokra – mondja -, ti pedig megelégedtek a pillanatnyi érezhető áhítattal…’ Így megkötjük Isten kezét, és akadályozzuk kegyelmeinek áradását.”

Hogy Isten jelenlétének gyakorlatában előrehaladjunk, az is hasznos, ha „megszabadulunk minden egyéb gondtól, még a számos külön ájtatossági gyakorlattól is, amelyek ugyan nagyon jók, de gyakran helytelenül vállaljuk magunkra őket, hiszen ezek végül is csak eszközök a cél eléréséhez. Tehát amikor Isten jelenlétének gyakorlása által már azzal vagyunk, aki a célunk, szükségtelen visszatérnünk az eszközökhöz, mivel szent jelenlétében maradva, folytathatjuk szerető párbeszédünket, hol az imádás, a dicséret, a vágyakozás egy-egy aktusával, hol felajánlással vagy hálaadással vagy bármi egyéb módon, amit csak lelkünk kiötölhet.”

„Nem szükséges mindig a templomban lennünk ahhoz, hogy Istennel legyünk; szívünket oratóriummá tehetjük, amelybe időnként visszavonulhatunk, hogy beszélgessünk vele. Mindenki képes ilyen közvetlenül beszélgetni Istennel”, „elég egy pillanatra felemelni szívünket – írta Lőrinc testvér, midőn egy nemesembernek tanácsolta ezt a gyakorlatot -, egy pillanatig Istenre gondolni, bensőleg imádni őt, akár futtunkban és karddal a kézben. Ez olyan imádság, amely rövidsége ellenére nagyon kedves Isten előtt, aki a legveszélyesebb helyzetekben egyáltalán nem veszi el a bátorságát azoknak, akik fegyvert viselnek, hanem megerősíti őket. Gondoljon tehát rá, ahányszor csak tud. Az imádságnak ez a módja igen megfelelő és nagyon szükséges katonáknak, akiknek az élete és sokszor az üdvössége is naponta veszélyben forog.”

A teljes cikk és a karmelita Lőrinc testvér élete elolvasható itt.

Létrehozva 2020. március 25.