A büntetés humanitárius elmélete – ahogy C. S. Lewis egy 1949-es esszéjében (The Humanitarian Theory of Punishment) logikusan elmagyarázta – alapvetően igazságtalan és kegyetlen. Ez elsőre furán hangzik, mert homlokegyenest szembemegy azzal a zsigeri érzésünkkel, hogy éppen a megtorló büntetés durva és irgalmatlan, és a humanitárius nézet jóságos és emberséges.

Humanitárius nézet alatt Lewis azt a meggyőződést érti, hogy a büntetésnek nem szabad a megtorlásra irányulnia, a büntetés célja csak a megjobbítás vagy az elrettentés lehet. A büntetés eszerint nem a bűn ellentételezéséről szól, hanem a bűnös megváltoztatásáról, vagy arról, hogy mások eltántorodjanak hasonló tett megcselekvésétől. Egy kenyérlopáson kapott embert például azért büntessünk, hogy ne lopjon többet, vagy hogy más is megtanulja belőle, hogy ne lopjon, ne pedig azért, mert a lopásért büntetés jár. Utóbbi egy barbár kor embertelen elképzelése, előbbi humánus, felvilágosult, irgalmas.

Fontos értenünk, hogy nem a büntetés szükségessége itt a kérdés. Feltámadás c. regényében Tolsztoj a börtönök ellen is felszólal, a legtöbb humanitárius szemléletet valló ember azonban nem menne ilyen messzire. Nagyjából mindenki egyetért azzal, hogy büntetésre szükség van. A kérdés inkább az, hogy milyen okból és milyen céllal van szükség büntetésre. A hagyományos nézet szerint a büntetésnek van megjobbító és elrettentő célja, de az az alapvető észszerűség áll a büntetés mögött, hogy a bűnt meg kell torolni, mert az igazságosság ezt követeli meg. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés c. regénye (az orosz szó egyszerre jelent bűnhődést és büntetést) a címében hordozza ezt a tételt. A bűn és a büntetés összetartoznak, a vétkesnek bűnhődnie kell, mert így igazságos.

A humanitárius felfogás azonban szétválasztja a kettőt, és a büntetés elméleti megalapozásaként elveti a megtorlás elvét. Lewis szerint ez egy mélyen igazságtalan és kegyetlen világot teremt.

Lewis mindenekelőtt tisztázza, hogy akármit is gondolunk a büntetés okának vagy céljának, a büntetés így is, úgy is kényszerítő erejű. Mindegy, hogy milyen céllal büntetünk valakit tyúklopásért, és hogy mi a büntetés módja (mondjuk börtön helyett pszichoterápia), a vétkesnek át kell mennie rajta. A terápiás kezelés is kényszerített kezelés, hiszen a vétkes nem dönthet szabadon arról, hogy aláveti-e magát neki. A különbség nem is ebben rejlik. A valódi különbség a régi és a humanitárius felfogás között az, hogy a humanitárius felfogás kiveszi a büntetésből az érdem fogalmát. A büntetést már nem azért kapja a tolvaj, mert megérdemli, hanem azért, hogy megjobbuljon, vagy hogy mások ne lopjanak. Ezzel a büntetés elválik az igazságosságtól, a megjobbulásnak ugyanis nincs köze az igazságossághoz, ahogy annak sincs, hogy a büntetés másokra milyen hatással van. A büntetést a vétkes nem azért kapja, mert ez az igazságos, hanem azért, mert ez teszi őt vagy mást jobbá.

Sokaknak ilyenkor az jut eszébe – némiképp jogosan –, hogy számtalan esetről tudunk, amikor a büntetés nem volt igazságos. Manapság, amikor a kriminalisztika komoly technológiai fejlődésen ment keresztül, rengeteg eset kerül napvilágra, amikor például DNS-vizsgálat alapján derül ki egy emberről, hogy ártatlanul börtönözték be vagy ítélték halálra. Ezek a rettenetes példák minden jóérzésű embert megrendítenek az igazságérzetében. Lewis azonban másról beszél. Nem arról, hogy a büntetés a valóságban mindig igazságos-e, hanem arról, hogy akarjuk-e egyáltalán, hogy a büntetés az igazságosságon nyugodjék. A büntetés elvi alapjáról van szó. Régen jogtudósok és jogalkalmazók döntöttek a büntetésről.

A humanitárius felfogás szerint inkább pszichológusoknak és szociálpszichológusoknak kellene a döntést meghozniuk, mert ők tudják felmérni, hogy a vétkesnek milyen folyamaton kell átmennie a változás érdekében, vagy hogy a társadalomnak milyen elrettentés elégséges és szükséges ahhoz, hogy tagjai ne kövessenek el hasonló cselekedetet.

Lehet vitatkozni arról, hogy milyen az igazságos jogrendszer, mi az igazságosság alapja (a természet? valamiféle isteni kinyilatkoztatás?), hogy milyen bűn milyen súlyú büntetést érdemel (tyúklopásért akasztás, kézlevágás, börtön vagy pénzbüntetés jár-e – a Bibliában az utóbbi), vagy hogy egyáltalán mi számít bűnnek (bűn-e a házasságtörés? bűn-e az istenkáromlás? bűn-e a homofóbia? bűn-e a rasszizmus?). Ennél alapvetőbb kérdés azonban az, hogy a büntetésnek igazságosság-e az alapja. Ez csak akkor lehetséges, ha a büntetés oka az érdem, vagyis az, hogy a bűn büntetést érdemel. Ez az elv a megtorló büntetés lényege. Ha a büntetés nem megtorló, akkor a büntetés nem érdemen alapul, és akkor a büntetésnek nincs köze az igazságossághoz. Amennyiben a büntetés humanitárius nézete a büntetésből kiveszi a megtorlás elemét, a büntetést elválasztja az igazságosságtól, és a büntetés mélyen igazságtalan lesz. Ezt Lewis példákkal is illusztrálja.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. január 4.