(egy levelezőlistáról)

“Egy nő a férje halála után erősebb szexuális késztetést érez, mint magában a házasságban. Szimpatikusnak talál egy papot, de katolikus neveltetésénél fogva tiltakozik a szerelem érzése ellen. Ilyen vele nem fordulhat elő. Folyton harcol ellene, s állandó félelemben él, hogy túl közel kerül az illetőhöz.

Itt is jobb lenne, ha tudomásul venné erotikus érzéseit, örülne nekik, élvezné, s aztán elengedné őket. Nem arról van szó, hogy hódítsa meg a papot, hanem fogadja el hálás szívvel, hogy az a személyiségének új oldalát keltette életre, s újból elevennek és szeretetre méltónak érzi magát. Akkor nem fog ráakaszkodni, hanem szabadon elengedi őt. Minél inkább tiltjuk magunknak az erotikus érzéseket, annál inkább felmerülnek és félelmet keltenek. Ha viszont hálásan tudomásul vesszük őket, mert általuk új módon találkozunk önmagunkkal, mert a beszélgetést nem sejtett mélységekbe vezetik, az újbóli elengedés is könnyűvé válik.” (Anselm Grün)

Röviden: mintha a Kígyót hallanám a Paradicsomban. “Ne félj tőle, élvezd!”

Abban igaza van, hogy az érzés letagadása nem megoldása. Viszont, hogy hogyan viszonyul az érzéseihez, “belehelyezkedik”, élvezi-e, az már a szabad akaratának a döntése, így erkölcsi kérdés.

Ilyen területen, nem pap felé, hanem házas emberként más nő felé naponta kell a kísértéssel szembenézni. Van, amikor ez “személytelen” (pl. plakáton, újság címlapon szereplő női test), van, amikor személyesebb (ismerős, munkatárs stb.).

Nagyon fontosnak tartom, hogy a legelején álljon meg az ember, ne kezdjen el fantáziálni, mert ez a házastársi hűség kikezdése már. Anselm tanácsa helyett inkább azt javasolnám – nekem ez vált be – hogy ilyen kísértés esetén érdemes megosztani a küzdelmet a házastárssal. Ha megosztom, hogy ezt kísértésnek élem meg, az már a mellette való kiállás tanúságtétele. ezen a területen is sokat segít, ha az ember kellő érzékenységgel és józansággal veszi észre, hogy mi számít számára “bűnalkalomnak”, s ezeket következetesen kerülni kell.

Létrehozva 2011. november 28.