VIII. fejezet

Az evangélium Jézusa

 Christus heri… et hodie
Krisztus tegnap… és ma

Inveni Cor Fratris
Megtaláltam a testvér Szívét

Olyannak ismerjük-e Jézust, amilyen?

Amilyennek az evangélium állítja Őt a szemünk elé?

Nagy csapása korunknak, hogy még legjobbjaink is alig ismerik Jézust.

A hitetlenek tagadják istenségét. Túltökéletesült embernek, Übermenschnek mondják.

A keresztények nem hisznek eléggé isteni emberségében. Úgy él a lelkünk tudatában, mint távoli magasságokban trónoló Isten, aki annyira fölötte áll mindennek, ami emberi, hogy már nem is tudják benne embersorsuk osztályosát, testvérüket látni. Elfelejtik, hogy elképzelhetetlenül nagy szeretetében emberré, hozzánk hasonló emberré lett, a mi életünket élte, hogy egészen közel férkőzhessék hozzánk.

Még a jámbor lelkek is alighogy ismerik. Eltorzított, kicsinyes Jézust csinálnak belőle, akiben még a Szűzanya is aligha ismerné fel az egyetlen Fiát.

Meg kell tanulnunk, hogy megismerjük az igazi, a teljes Jézust. Jézust, Szűz Mária Fiát, Istent, aki teremtmény is egyúttal.

Olyannak kell megismernünk, amilyen valóban.

Az a Jézus, akit a felhők felett, távoli magasságokban tudunk: nem a teljes Jézus. Az igazi Jézus: az evangélium Jézusa. Isten és ember. Ember és Isten.

A mennyekben lakik Ő és mi térdenállva imádjuk; de itt, köztünk is lakik, mint Királyunk és testvérünk, mint a Testté lett Ige s mi imádjuk Őt oltárainkon, mint Istent és Istenembert.

„És az Ige testté lőn és miköztünk lakozék.”

Testté lett. Mit jelent ez?

Hogy testvérünkké lett, hozzánk mindenben hasonlóvá, kivéve a bűnt.

Mert a nagyság visszariaszt, a hasonlóság pedig vonz, hozzánk hasonlóvá lett, hogy magához vonzzon minket.

Jogunk van tehát bizalommal közeledni hozzá.

— 0, felix culpa! — kiált fel az Egyház. Áldott bűn, amelynek köszönjük, hogy Jézust testvérünknek mondhatjuk, Őt mint ilyent ismerhetjük és szerethetjük.

Sohasem tudtunk volna hozzá fölemelkedni, de Ő leszállt hozzánk és akarja, hogy „testvérnek” szólítsuk.

Akarják tudni, milyen mértékben lett Ő testvérünkké?

Jöjjenek velem, látogassuk meg Betlehemben, ahol mint tehetetlen, síró, didergő gyermek vár ránk. Egyetlen takarója: emberi természetünk nyomorúsága.

Az Isten-testvér tehetetlen gyengeségében

 A Megtestesülés nélkül sohasem mondhattam volna anélkül, hogy káromlásba ne essem, az én Uramnak és Istenemnek: „lám mennyire hasonlítunk egymásra! Én is gyenge vagyok meg te is; az én emberi természetem is a tehetetlenség mélységeit hordja magában meg a tied is, legalább március 25-e óta!

Magáénak vállalja Ő emberi gyengeségünket, szenvednitudásunkat, érzelmeinket, érintkezési formáinkat, sőt megjárta velünk a halál útját is. Tette pedig ezt, mert szeret minket. Igen, a szeretet sarkalta, hogy Betlehembe leszálljon, bűnünk következményeit magára vegye és abba bele is haljon!

Nekünk is megvannak a gyengeségeink, neki is megvoltak, de csak a testiek, mert isteni természetével csak ezek voltak összeegyeztethetők.

Látogassuk meg a jászolban: Ő, a mindenség Ura, istállóban születik, szalmán fekszik, dideregve, tehetetlenül. Teljesen anyja — teremtménye — gondozására van utalva. Mikor járni kezd: milyen bizonytalanok a léptei, mikor Mária karjából Józsefébe tipeg!

Mint Isten: mindentudó, de mint embernek mindent tanulnia kell és első beszédformája neki is a gyügyögés. Az ácsmesterség fogásait Józseftől kell megtanulnia, s az ő oldalán keményen verítékezve kell dolgoznia évtizedeken át.

Mit beszélhetnénk neked Jézus, szegénységről, munkáról, nélkülözésről, ami ismeretlen volna előtted. Te, az isteni szeretet Szegénye, Te názáreti Munkás! Megtanultad, mi az éhség és a hideg s tapasztalásból kellett megtudnod: mi az a megvetés, amellyel azokat kezeli a világ, akiknek nincs házuk, földjük, nincs pénzük, nincs előkelő környezetük. „Ugyan, miféle tudománya lehet? — kérdik vádlói — s mi jogon teszi mindezeket Izraelben?”

Nyilvános élete alatt is megőrizte tehetetlenségének látszatát. Mikor a nagy vihar dúlt a vizen, csendesen aludt a hajóban. Tanítványainak úgy kellett Őt felkölteniök. Látjuk, amint fáradtan ül le Jákob kútja mellé és inni kér a szamariai asszonytól. Ó, mennyire szomjazott e lélek után, akárcsak mint a mienk után!

Mint Isten eltüntethette volna a távolságokat, de nem tette. Gyalogosan, holtra fáradva járt városról-városra; lábát felvérzi a köves út, de mi az a keresztút szörnyűségeihez képest? — Getszemániban el kell tűrnie az áruló csókját s megkötözve támolyog a poroszlók nyomában, akik durván lökdösik, cibálják bírái elé. Gondoljunk a borzalmas éjszakára, a véres reggelre, amikor a pogány katonaság durva játékait űzi vele! Mikor arcul verik, köpdösik és töviskoronát tesznek a fejére. Heródes mint eszelőst kezeli, a csőcselék üvölt és a vérét követeli. Hóhérai megostorozzák, hogy cafatokban rongyolódik le róla a hús. Ő pedig hallgat és vérkönnyek gyöngyöznek arcán, testére kiomló vére borít bíborpalástot. A Golgota lejtőjén elhagyják erői, leroskad. De hóhérai nem engedik, hogy ott haljon meg, ostorcsapásokkal kergetik a tetőre, ahol már várja a királyi trón. Rászögezik. Égető szomjúság kínozza; enyhítő ital, részvevő szeretet után vágyik s szidalmakkal illetik, ecetet, epét nyújtanak neki… Meghal… Tudjuk, hogy Isten és íme: mint élettelen hulla függ a kereszten, Ő, aki maga a halhatatlanság! Sírban fekszik… a minden élet megteremtője. Elérkezett a magára vállalt tehetetlenség tetőpontjára.

Isten-testvérem! Porba hullva, összezúzott, de szeretettől lángoló szívvel imádlak!

Hogyan érzett az Isten-testvér emberszíve?

Nem költői elgondolás, nem vakmerőség, de merő igazság, ha azt mondjuk, hogy Jézus Szívét ugyanazok az érzelmek dobogtatták, mint a mienket.

Vagyis: úgy szeretett ő is, mint mi s ugyanazt tette, amit mi nemes, tiszta szeretettel szeretünk.

Elsősorban természetesen az édesanyja, Mária felé fordult a szeretete. Ó, mennyire szerette ezt a jó anyát, akit mindennél szebbnek, tisztábbnak teremtett, saját örömére és dicsőségére. Akinek emberi természetét, vagy mondjuk így: szenvedésre való képességét köszönhette, amely képesség hiányzott isteni természetének gazdag kincstárából. De mennyire szerette azért a dicsőség-többletért is, amelyet neki — a Fiának — szerezni fog ez az anya, aki anyja az egész emberiségnek, királynője az irgalmasságnak és közvetítője minden kegyelemnek, s akinek neve ezentúl elválaszthatatlanul egybekapcsolódik Fiának minden küzdelmével, minden diadalával Anyaszentegyházában.

Mária után legjobban az Igaz Férfiút, a jámbor ácsmestert, Józsefet szerette Jézus, akit Ő atyjának nevezett és aki Őt, mint gyermekét a karján hordozta és akinek a kérges keze az első darab kenyeret nyújtotta neki.

Őneki is megvoltak a kiválasztottjai, akiket különleges szeretettel szeretett — hiszen olyan az ő Szíve is, mint a mienk! Kimondott kedvencei a gyermekek voltak, de mit szóljunk a szegények, a betegek, a nyomorékok iránt tanúsított gyengédségéről? Eléjük ment, felkereste őket lakásaikban és az ő kedvükért művelte a legnagyobb csodáit. Mennyire szerette a szomorúakat, a szenvedőket, akik finom szemérmességgel rejtve akarták tartani szívük vérző titkát és sohasem tolakodtak a kíváncsiakkal az első sorokba. Az Ő Szíve azonban a háttérbe is utánuk repült és meggyógyította titkos sebeiket. És hányszor vetették szemére a bűnösök iránti nagy előszeretetét! Seregestül tódultak ezek feléje, mert felismerték jóságos Szívét, amely mindenki előtt nyitva áll; nyomában jártak, hallgatták szavait és ha nem is tértek meg mindjárt mindnyájan, a Kálvárián és a Feltámadás után térdreborulva imádták benne az isteni Messiást.

Szerette apostolait, tanítványait, különösen Pétert, Jakabot és Jánost, a kedvencét, akinek elsőbbsége annyira tudott volt, hogy ő maga is annak a tanítványnak nevezte magát, „akit Jézus szeret vala”.

Nagy szükségünk van megértő lelkekre, bizalmas jóbarátokra. Jézusnak is megvolt a maga baráti köre: Betánia. A családias meghittségnek milyen varázsa ölelte körül ezt a házat! Jézus szerette barátait: Lázárt, Mártát, Máriát… megszállt náluk, igénybe vette vendégszeretetüket. Otthonosan érezte magát náluk. Az angyalok bizonyára ámulva nézték ezt a meghittséget, őket sohasem szólította így az Úr: „Barátaim”.

Milyen felmérhetetlen lelki többletet jelenthetett az ő barátsága a kis család körében! De neki magának is milyen jól eshetett, hogy vannak barátai, akik előtt kiöntheti a szívét! A betániai családi tűzhely meghittségében bizonyára beszélt terveiről, csalódásairól s olyan dolgokról is, amelyekről másutt nem beszélhetett volna. Irigylésreméltó kiváltsága ennek a családi körnek, hogy itt csak egy bánatot ismernek: azt, ha a Mester távol van tőlük.

Vajjon megváltozott-e azóta Jézus?

Nem: ma is ugyanaz Ő, aki akkor volt:

„Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma és mindörökké.”

Beszéljünk-e együttérző részvétéről? Nem emberi-e benne ez is? Minden szenvedőnek joga van erre a részvétre: szegényeknek és betegeknek, különösen azonban a bűnösöknek, akik mindig elkényeztetett gyermekei voltak irgalmasságának. „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, de a bűnösöket.” „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, de a betegeknek.”

Ahol szükséget lát, nem tudja megtenni, hogy ne segítsen. Minden nyomorúságunk visszhangra talál irgalmas Szívében. Csodái is irgalmasságának a gyümölcsei voltak.

Mikor a tömeg mindent elhagy, hogy Őt a pusztába követhesse és a Mester személyének varázsa, tanításainak fensége úgy leköti figyelmét, hogy még életszükségletei kielégítésére sem gondol: Jézusnak akkor is gondja van rá, hogy hiányt ne szenvedjenek azok, akik az ő nyomdokaiban járnak. Ekkor hangzottak el ajkáról az isteni részvétnek ezek a gyönyörű szavai: „Misereor super turbam.” Szánom a sereget. És áldásától megsokasodik a kenyér és kielégít mindeneket.

Mindenüvé elmegy, ahova hívják, hogy betegeket gyógyítson, hogy feltámassza, akiben nincs élet és megvígasztalja, akit földre nyom a bánat.

Gondoljunk a kananai asszonyra: a pogány nő hite és könnyei legyőzték szívének ellenállását.

Naimba megy, hogy különlegesen fájó könnyeket töröljön le. Az egyetlen fiát temető özvegy keservesen zokog. Jézus megállítja a temetési menetet s visszaadja a fiút édesanyjának.

Milyen gyengéd részvéttel kereste tekintete a sántákat, a bénákat, a leprásokat, a vakokat, hogy szeretetével, isteni hatalmával testi épségüket visszaadja! Ha nem tudtak hozzáférkőzni, Ő maga hasított utat a tömegen át, hozzájuk ment, rájuk emelte tekintetét és azok meggyógyulva, megtisztult lélekkel távoztak.

Emlékeznek az inaszakadt panaszára? „Uram, nincs emberem, aki engem a tóba bocsásson.” És Jézus őt is meggyógyítja.

Mikor a kereszten függött, ezt a gúnyos kihívást dobták az arcába:

— Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről! De Ő nem tett csodát. Másokért igen. Magáért soha.

A százados, Jairus leánya, a kananai asszony, az egész evangélium nem más, mint ennek az isteni részvétnek a tanubizonysága.

Az Isten-testvér embermódra beszél, embermódra könnyezik

Isten Igéje, maga is Isten, mióta földre szállt. Jézusnak nevezteti magát. És ez a Jézus, mint mi, beszélni is a mi nyelvünkön, sírni is a mi könnyeinkkel kíván. A teremtmények nyelvét beszéli, és hogy mindenben hozzájuk legyen hasonló, szomorúságát is az ő könnyeikkel fejezi ki.

El tudjuk-e képzelni Szűz Mária boldogságát, amikor Teremtőjét, aki az ő Kicsinye lett, térdén tartja és beszélni tanítja? Amint kiejtését javítgatja és új meg új kifejezésekre tanítgatja, Őt, az Igét, aki ezentúl ezen a nyelven, Názáret kissé darabos tájszólásán beszél övéivel, a szomszédokkal, pajtásaival. Bizonyos, hogy ezt a tájszólást beszélte, mert hiszen a főpap szolgálója is Péter tájszólásából tudta meg, hogy ő is az elfogott Názáreti környezetéhez tartozik.

Szokásai, kifejezésmódja, modora: minden, de minden teljesen emberi. Saját akaratából lett emberré és elvállalta életformáinkat is, hogy azok révén is hozzánk hasonlóvá legyen, olyanná, amilyenek mi vagyunk.

Mint Isten, mindent tud. De azért mindent éppúgy megkérdez, mint ahogyan mi kérdezünk: „Hány kenyeretek van?” — „Kinek tartanak engem az emberek?” — „Ki érintett engem?”

Olyan szép, olyan csodásán megható, hogy Isten Igéje a mi szegényes beszédmódunkhoz alkalmazkodik és isteni gondolatait a mi szűk gondolatkörünkhöz szabott szókészlettel fejezi ki. Nemcsak azért teszi ezt, hogy velünk, emberekkel megértesse magát, de azért is, mert mint ember semmiben sem akar különleges előjogokat a maga számára és — hogy egészen hasonló legyen hozzánk, — lehetőségeink határán sem kíván túlterjeszkedni.

Jézusnak ebben a gyönyörű emberré-levésében azonban talán semmi nem annyira megkapó, mint éppen az ő könnyei.

Igen: az evangélium több ízben is említi, hogy Jézus, az Istenember sírt. Íme: a legemberibb, a legáltalánosabb, legbeszédesebb módja az érzelmek kifejezésének: ezzel köszöntünk be az életbe és ezzel távozunk abból, hogy sírba szálljunk.

Nyilvánvalónak tartom, hogy az isteni Kisded sírt a hidegtől jászolában és Mária csókjaival szárította fel Kicsinyének könnyeit. Az evangélium nem szól ugyan róla, de nagyon valószínű, hogy akkor is könnyezett Jézus, mikor nevelőatyja, ez a nemes aggastyán meghalt, gyászba borítva a názáreti kis otthont. Amint feltételezhető az is, hogy nem tudta száraz szemmel végignézni azt a sok szenvedést, nyomort, amellyel földönjártában olyan gyakran találkozott. Hiszen olyan gyengéd, olyan finoman érzékeny volt a szíve!

Mindezekkel szemben az evangéliumi szöveg határozott formában emlékezik meg róla, hogy Jézus mély megindulást érzett az istengyilkos Jeruzsálem láttán és megemlíti azt is, hogy fájdalomkönnyek törtek elő szeméből, mikor a Szent Város közelálló pusztulásáról beszélt: „Flevit super illam.”

És mit mondjunk a másik jelenetről, amelyet szintén az evangélium ír le, és amelynek finom szépségét szinte ki sem tudja fejezni emberi szó: Jézus mély meghatottságáról, amikor Lázár sírja mellett állt.

Látszólag későn érkezett. Lázár meghalt; három napja, hogy el is temették. Gyönyörűséggel hallgatom Márta szemrehányását, amellyel Jézust fogadja: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg.” Azt látom belőle: mennyire a meghitt, bizalmas jóbarátot látták ők Jézusban. Mintha csak ezt mondta volna neki: „Hiszen tudtad, hogy beteg, miért nem siettél hát jobban? — Látod: te vagy az oka, hogy meghalt!”

A szent szöveg tovább mondja: „Jézus pedig amint látta őt sírni és a vele jött zsidókat is, lelke mélyéig megindula és megrendüle. És kérdezé: hova tettétek őt? Felelének neki: jöjj és lásd. És könnyezék Jézus.”

Tudta, hogy fel fogja támasztani Lázárt, de lelke azért mégis sírt. Könnyei készítették elő a halottakból való feltámasztás nagy csodáját. Amint könnyei tárják fel előttünk a szeretetnek azt a mélységeit is, amely isteni Szívét betölti.

Tömör rövidségében nem tér ki az evangélium Jézus életének ezernyi részletére, amelyek pedig kimondhatatlanul érdekelnének bennünket. De azért talán nem követünk el tapintatlanságot, ha képzeletünkkel igyekszünk kiegészíteni ama történések képét, amelyeket hiányosan örökítettek meg számunkra az evangélisták.

Egyebek közt próbáljuk — természetesen mindig a józan következtetés alapján — képzeletünk elé állítani azt a jelenetet, amikor nagycsütörtök délutánján övéitől búcsúzott a halálba induló Üdvözítő. Nem valószínű-e, hogy hangjában mély megindulás reszketett, hogy könnyek peregtek végig arcán, mikor utoljára ölelte szívére édesanyját? Vagy az volna-e Jézus, akinek ismerjük és szeretjük, ha hideg nyugalommal, mélyreható megindulás nélkül tudott volna elszakadni azoktól, akiket olyan nagyon szeretett? Az mindenesetre bizonyos, hogy nem volna annyira ember, mint amennyire emberré akart lenni, ha közömbösen vagy ünnepélyes kimértséggel tudott volna elszakadni édesanyja, barátai szívéről.

Az evangélium nem beszél erről a búcsúzkodásról, talán tiszteletből a jelenet, a két nagy szív: Jézus és Mária szívét égető szörnyű fájdalom iránt; vagy talán: mert úgyis könnyű elgondolnunk, hogy nem eshetett ez meg szívet marcangoló fenséges fájdalom nélkül. Ó, Jézusom könnyei! milyen ékesen beszéltek ti, és mennyivel mélyebb betekintést engedtek Uram Szívébe, mint akár a világot megrendítő csodák! És sokkal erősebb kötelékekkel fűzitek szívemet az Övéhez, mint azok, amelyeket a félelem kovácsolt össze!

Isteni, édes testvériség a Király és a rabszolga, a Teremtő és a föld férge közt, amik mi vagyunk!

Mikor sírni látom az én Uramat, térdre roskadok. Földre sújt a szeretet ereje, amely könnyeket sajtol szeméből és imádom Őt, amint remélem, hogy egykor majd odafönt is imádhatom, mint Teremtőmet és Megváltómat, mint édes Testvéremet!

Jézus mindig ugyanaz a szent Eucharistiában

Christus hodie… ipse et in saecula

„Jézus tudván, hogy eljött az ő órája, midőn átmenjen a világból az Atyához, mivel szerette övéit, kik e világban valának, mindvégig szerette őket.”

Itt ütközik ki Jézus szeretetének fenségesen isteni esztelensége. Elhagy bennünket, hogy vérkeresztséggel kereszteltessék meg, amelyre annyira vágyott. Itt az ideje, hogy a halál széjjeltépje azokat a kötelékeket, amelyek Őt itt fogva tartották a „filioli,” fiacskái, a barátai mellett.

Szeretete nagyon nehezen tud ebbe beletörődni. Mindeddig nem volt az a szakadék, amely akadályt jelentett volna előtte, mikor eltévedt báránykái után járt. Kereste, hívő szóval édesgette őket magához. Most azonban a sír szélén áll. Vajjon át fogja-e hidalni ezt a szakadékot is, le fogja-e győzni a halált, hogy övéinek gondos, jó Pásztora maradhasson ezentúl is? Ha meghal: marad-e utána egyéb, mint lábainak nyoma az út porában, mint szavainak visszhangja az evangéliumban?

Nem: Szíve tiltakoznék ez ellen, nem egyeznék bele soha!

Szomorú ez a szív, szomorú mindhalálig. Nem csak éppen gyermekei miatt, akik árván maradnak utána idelent, de másért, sokkal magasabb, nemesebb szempontból is.

Harminchárom év alatt nagyon mélyen belegyökerezett a számkivettetés földjének talajába, amely neki is, anyjának is hazája volt. Mennyei Atyján kívül senkit sem szeret annyira, mint a föld lakóit, az embereket s Szívét erősebb kötelékek fűzik hozzájuk, mint a természet kötelékei: istenemberi szeretetének erejével láncolta magát hozzájuk. Szerette édesanyját, nevelőatyját, apostolait, barátait; szerette hazáját, szerette a szenvedőket, a küzdőket, az eltévedt bárányokat, akiket félő, hogy nem fog viszontlátni az égben, szerette minden testvérét.

A vér, amelyet kiontani készül, drága nedű, amelyet a föld ajándékozott neki; a földön tanulta meg: hogyan kell sírni, szenvedni. És ha igaz, hogy Isten Ő, akinek örök trónusa áll az égben, ha igazán Isten Fia, ég és föld Királya — nem kevésbé igaz az is, hogy másik trónusa, az evilági, amelyen hajdan Dávid király ült, nagyon sokba került neki, rettenetesen magas árat kellett érte fizetnie. Itt vívta küzdelmeit, itt, a földön fogja megnyerni végső nagy győzelmét, elhagyhatja-e tehát a földet, amelyet vérének hullása árán vásárolt vissza?

Valóban: úgy látszik, mintha nehezebb szívvel válnék meg földi hazájától, mint amilyennel mennyei hazáját elhagyta! Isten Ő; akinek senkire nincs szüksége és mégis: úgy látszik, mintha az Isten-ember szükségét érezné szeretetünknek, a társaságunknak. Szinte azt mernénk mondani: nem tud nélkülünk élni — eddig nekünk is Ő adta az életet; mindkettőt: a kegyelmi életet is, meg a természetfelettit is.

Nehéz, nagyon nehéz neki a válás gondolata! Mindenható szeretete azonban ezt a kérdést is megoldja. Eddig is kimondhatatlan szeretettel ölelt körül bennünket, most azonban, az Eucharisztia elgondolásában végtelen hatványra emelődik ez a szeretet, messze magasan túlra, az emberi szeretni-tudás, az emberi felfogó képesség határain olyan magasságokba, ahol már képzeletünk erőlködése is homályba vész. Önmagát hagyta itt nekünk és pedig nem egy harmad-évszázadra, mint mikor Betlehembe leszállt; nem, bármily szörnyű, de mégis csak egyszeri áldozatképpen, mint a Kálvárián, nem a kiváltságos lelkek, a szentek kis körének: nem, de ideadta magát mindenkorra, az idők végezetéig; soha nem szünetelendő, folytontartó áldozatul és lelki táplálékul mindnyájunk, jaj! mindnyájunk számára!

Az Utolsó Vacsora óta zarándokmódra járja a világot, mint elválaszthatatlan barátja és gyámolítója földönjáró, testben élő híveinek. Itt él köztünk az oltárszekrényben, mindaddig, amig az idők teljessége el nem érkezik.

Szíve diadalmaskodott és fogva tartja Őt köztünk!

Jézus: a király, a testvér, a jóbarát

Az evangélium Jézusa Ő mindig: az Eucharisztiában csakúgy, mint Margit Máriához intézett kinyilatkoztatásaiban.

Az örökkévalóság Krisztusa, akinek az uralmáért szívvel-lélekkel dolgozunk.

Ha már Betlehem és a Kálvária is sokkal közelebb hozzák Őt szívünkhöz, mint a Táborhegy megdicsőülése, mennyire egészen a mienké lesz az Eucharisztiában, a velünk való állandó, soha meg nem szakadó életközösségben, amikor ugyanaz a Jézus, az evangélium Jézusa vérünk vérévé, lelkünk lelkévé lesz és kicsiségében mindig közelebb férkőzik hozzánk!

Christus hodie

Igen: mindig ugyanaz, mint a jászolban.

Még ma is az Ostya pólyái takarják, azok tartják fogva. Tehetetlenül, némán húzódik meg tabernakulumában. Éhezi, szomjazza szeretetünket, de csak szótlanul nyújtja felénk két karját. Pedig hívna bennünket, beszélne hozzánk, mint Margit Máriához és minket is arra kérne; „Leányom, jöjj segítségére a mindenhatóságomnak!”

Milyen csodálatos gyengeség az övé, milyen hallatlan a leereszkedése!

Bizonyos értelemben még szerencsésebbek vagyunk mint a pásztorok és a napkeleti bölcsek, akik néhány percig ugyan ott térdelhettek előtte, talán karjaikra is vehették, de azután vissza kellett őt adniok Máriának, hogy soha többé ne lássák őt viszont; mi ellenben, hogy Bossuet szavaival éljünk: magunkba olvaszthatjuk őt és ő is magába olvaszt minket, és pedig ezerszer és akár sokezerszer is.

Beszéltünk Názáretről, a Gyermekről, az ifjú Munkásról, aki Názáret falai közt élt. Ez a békés kis otthon — a minden palotánál fenségesebb hajlék — a családi tűzhely, ahol együtt élt, együtt imádkozott és dolgozott Máriával és Józseffel, ma is fennáll; csakhogy ma még sokkalta kisebb és — tabernakulum a neve. Egyébként ma is ez a Szeretet Királyának lakóhelye, csak még szerényebb, mint a názáreti volt. Itt tartózkodik immár húsz évszázada „ad interpellandum pro nobis.”

Betánia, amelyről szintén sokat beszéltünk, nagy lelkes szeretettel, szintén tovább él a tabernakulumokban, a jóbarát otthonában. Itt bármikor kipihenhetjük magunkat lábai előtt, kiönthetjük előtte szívünket és Ő is üdülést talál itt, barátai, bizalmasai körében. Mennyi könny folyt el, a hálának milyen himnuszai hangzottak el ebben a bizalmas együttlétben, az új Betániákban, a tabernakulum előtt! Ki tudná számon tartani a Magdolnákat, a Lázárokat, akiket új életre támasztott a tabernakulumból, a Szeretet Foglyának szívéből kisugárzó isteni erő!

Mintha csak Jákob kútjának peremén ülne: ma is telkekre szomjazik Jézus, Szívének minden dobbanása ezt kéri tőlünk: „Szomjazom; adj innom.” És tudná-e valaki számontartani azokat a karavánokat, melyek lázcserepes ajkkal, kiégett szívvel jöttek ide az irgalmasságnak ehhez a forrásához s az Eucharisztiában megtalálták azt a vizet, amely minden földi szomjat elolt, amely a lélek minden betegségét meggyógyítja? Cserébe azonban másfajta szomjat olt beléjük Jézus: égő, olthatatlan vágyat az Ő szeretete után.

Látják: itt sem változott semmi ugyanaz maradt a kút is, a szamariai asszony is és főképp ugyanaz maradt maga Jézus.

A tabernakulum azonban — sajnos — nem csupán a győzelem, a napsugaras derű, nemcsak a meghitt baráti körben eltöltött órák békéjét vetíti szemünk elé, de eleven valóság marad, folytatódik itt kegyetlen következetességgel az üldözés, az ellentmondás, a bántalmak sorozata. Az ellenség ma is készentlétben áll és nem hajlandó letenni a fegyvert. — Jézus azonban helyén marad, ha mégúgy dúl is a vihar, szemben a Júdások hadsoraival, akik nem fáradnak bele a szüntelenül újabb és újabb támadásokba. — A szeretet és a gyűlölet élet­halál harca folyik itt! Szomorúan mondjuk, hogy bizony nagyon sokszor börtön a tabernakulum; nem különb börtön, mint az, amelyben — nagycsütörtök-nagypéntek éjszakáján — a bortól, gyűlölettől ittas katonaság bántalmait szenvedte végig Jézus.

Igen, hallgassatok ide, Jézus Szívének apostolai: ennek a szörnyű éjszakának minden bántalma, gyötrelme, káromlása, amelyet a sötétség hatalma a megkínzott Királyra zúdított, semmiséggé törpül a támadásoknak ama vihara mellett, amely immár húsz évszázad óta döngeti a tabernakulum ajtaját. Árulás, szentségtörés, gyűlölet, hamis vádak szennyes hullámai tombolnak körülötte s a mai támadók hadosztályainak az a gyászos előnye is megvan, hogy ők nagyon jól tudják — legalább nagyrészben tudják — ki az, aki ellen küzdenek? Az ő bűnük, a páholyok aknamunkája, a világnézeti ellentétek gyűlölettől fűtött kirobbanásai tehát sokkal nagyobb súllyal esnek latba, mint a római zsoldosok ostorcsapásai, a jeruzsálemi csőcselék gyűlöletének boszorkányszombatja, vagy a Kálvária hóhérainak kalapácsütései, akik elvégre csak a Synedrium fizetett bérencei voltak.

Súlyosbító körülmény, hogy a modern főpapi tanács gyűlölethadjárata szüntelenül tart, és pedig a sötétség fejedelmének olyan hadi felszerelésével, hogy okvetlenül győzniök kellene, ha nem Isten volna az, aki ellen küzdenek.

Ismétlem: a börtön nem változott; a hóhérok legfeljebb annyiban lettek mások, hogy modern fegyverzetben, a gyűlölet fokozott erejével küzdenek.

És Jézus?… Ő egyáltalán nem változott: ugyanaz az a Király Ő most is, akit szeretetének nagy ereje tart fogva.

A Golgota véres drámájának szörnyű órái közül talán egyik sem gyötörte el Jézust annyira, mint a Getszemáni halálfélelmének órája… Ugyanazt szenvedi Ő mindkét Getszemánijában: ott, az Olajfák alatt és itt, tabernakulumainkban: látja a tengernyi bűnt, amely a világot elárasztja, látja hívei gyengeségét, hálátlanságát, látja ellenségei felkészültségét és hóhérai durva szolgálatkészségét.

Ehelyütt felhívom figyelmeteket, kedves apostolok, a Szentóra gyakorlatára, amelyet maga a halállal tusakodó Mester kér tőlünk, hódolatos megemlékezésül Nagycsütörtök halálgyötrelmeire, szerelmes engesztelésül azokért, amelyek e haláltusa minden feszülő kínlódását újra meg újra átszenvedtetik vele az Oltáriszentségben. De ne csupán magatok tartsátok meg áldozatos készséggel ezt a Szentórát, de szerezzetek neki híveket közelebbi-távolabbi körökben is, hogy diadalmasan megcáfolhassátok a halálba induló Mester panaszát: „Hát egy óráig sem bírtatok virrasztani velem?” — és ezt a másikat: „Kerestem, aki megvigasztaljon és nem találtam.”

E nagy gondolatot szüntelenül szem előtt tartva, igyekezzetek, hogy buzgó, odaadó szerettel megsokszorozzátok azok számát, akik készek Őt éjjel és nappal imádni, ami az ő szociális királyságának terjedését és megerősödését jelentené. „Ha felemeltetem a földről, mindeneket magamhoz vonzok” — mondta Jézus. Szüntelenül ott van Ő, oltárainkon, e misztikus Kálvárián felmagasztalva. Váltsa hát be ígéretét, hogy a Szentostyában magához fog vonzani mindent és mindenkit. Imádkozzunk, hogy ez a Golgotán kiontott Vér árán megváltott világ minél előbb őbenne, az ő eucharisztikus Szívében ismerje fel élete középpontját. És miután kereszthalálával meggyőzte a világot, kérjük, hogy ugyanez az áldozat — az oltár áldozata — és ugyanaz az áldozati adomány — a Szentostyában jelenlevő Jézus a mi szegény szívünkben is teljessé tegye szeretetének diadalát.

Olyan az ő Szíve ma is, mint tegnap volt és olyan marad az idők végezetéig, s irgalmas szeretetének túláradásában változatlanul önmagát adja nekünk ajándékul.

Ma is szereti azokat, akiket tegnap szeretett: gyengéd, szent vágyódással kívánja szívére ölelni őket. Kitárja karját azok felé, akik szeretetre, igazságra vágynak és gyengéden mosolyog a kicsinyekre, az egyszerűkre, a tisztákra: az ő kiválasztott kedvenceire.

Semmiben sem változott meg ez a Szív és mi magunk is, akik most oltárait körülálljuk, csak helyettesítői vagyunk két évezred előtti barátainak, akik jöttének hírére a városokból, falvakból eléje siettek. Minket talán még azoknál is jobban elkényeztet szeretetével, minket, Szívének apostolait. Mert igaz ugyan, hogy kivétel nélkül mindenki megváltásáért adta oda az életét, de igaz az is, hogy mint akkor, úgy most is vannak kiválasztott kedvencei. Annak adja szívét, akinek akarja és úgy, amint akarja. Lázárnak, Mártának és Máriának is nem sokkal többet adott-e, mint más barátainak? Tanítványai átlagánál jobban szerette Pétert és Jakabot, nem is beszélve Jánosról, aki kimondottan kedvence volt. Éppen így kiváltságos szeretettel kíván szeretni titeket is, akik most szavaimat halljátok: meleg, tevékeny testvéri szeretettel. Nagyobb részt akar adni nektek kegyelemkincseiből, mint nagyon sok másnak, mert akarja és elvárja tőletek, hogy ajándékaiból bőkezűen juttassatok másoknak is.

Békés örömmel, hálás megalázkodással fogadjuk Jézusnak e megkülönböztetett szeretetadományát; cserébe azonban kínáljunk föl neki engedelmes szívet; olyant, amely mindig résen áll, hogy Ura kívánságait ellesse. Mert ha Ő bizalmasai közé kíván sorolni minket és e lelkigyakorlat folyamán legértékesebb kincseivel készül elhalmozni bennünket, azt azért teszi, hogy itt „Jézus Krisztus tudományát és szeretetét” elsajátítván, annál inkább apostolokká legyünk. Szent Margit Mária példáját követve, fogadjuk el teljes egészében, vonakodás nélkül Jézus Szívének ajándékait úgy a magunk, mint mások számára.

Engedje az Úr, hogy halálunk óráján éppúgy, mint e lelkigyakorlat befejeztével mi is elmondhassuk Szent Bonaventúra szép szavait: „A Te szívedben egy király, egy testvér, egy jóbarát szívét találtam fel, jóságos Jézus!”

Létrehozva 2018. december 14.