V. fejezet

Alázatosság. — Egyszerűség. — Isten szeretetésre való ráhogyatkozás

Alázatosság

Tanuljatok tőlem, mert alázatosszívű vagyok

 „Életetek el van rejtve Krisztussal az Istenben.”

A földi élet önmagában — a porból lett és a föld porába ismét visszatérő élet — nem volna érdemes rá, hogy leéljük. Legalább egy apostolléleknek semmiképp sem lehet eszménye; ez sokkal többre, magasabbra vágyik; az ő eszménye: Jézusban, Jézusból, Jézusért élni!

Igen: rejtőzzék el a mi életünk Istenben. Istenben: Jézus Krisztussal, a mi életünk életével.

Nehogy visszarettenjünk az elérhetetlenül magasnak látszó céltól: nem nekünk kell oda felemelkednünk; Jézus fog hozzánk leszállni.

Nézzük az útját: először leszáll Szűz Mária ölébe, onnét a jászolba … végezetül az oltárra. Száll, mindig közelebb száll le hozzánk. Megsemmisül, hogy testvérünk, barátunk lehessen. Ez az Ő dicsősége és a mienk is.

S ha az a vágyunk, hogy majdan az Ő nagyságának részesei lehessünk, természetes, hogy előbb az alázatosságának útját kell megjárnunk. Sajnos: nagyon nagyok vagyunk a saját szemünkben. Az önszeretet hamis beállítása ez: semmiképp sem a szentek nagysága.

A Megtestesülés óta nem fér meg egymás mellett ez a két fogalom: Nagy (saját értékelésünkben) és Szent (Isten szemében).

Azzal kell tehát kezdenünk, hogy kicsinyekké legyünk. Ez az első lépés.

Ismétlem: túlságosan nagyok vagyunk ahhoz, hogy eszközök lehessünk az Ő kezében; hogy szentekké lehessünk. Nagyon kicsikének kell lennünk, hogy nagy szent válhassék belőlünk. A nagyság leglényegesebb alkotó eleme éppen a kicsinység.

Nem minden palotánál nagyobb-e Betlehem, a tabernakulum; és az egeknél is: a Szentostya?

Túlságosan nagyok vagyunk ahhoz, hogy az alázatosszívű Jézus alakuljon ki bennünk, hogy igazi apostolok lehessünk.

Hogy igazán eggyé lehessünk Ővele, hogy Őt másoknak is odaadhassuk, legyünk olyan kicsikék, mint az Ostya törmeléke.

Hiszen Ő is vállalja, hogy aprócska ostyatörmelékké legyen, csakhogy a mi életünk lehessen.

Gondoljunk rá, amint magára hagyottan, elfeledve vár ránk tabernakulumában. Ezer meg ezer oltára van a világnak, amelyeken majdnem egész nap — néha valóban egész napokon keresztül — egyedül van, csak nagyon ritkán akad látogatója. Ó, ha látták volna önök is azokat a tabernakulumokat, amelyeket én láttam: szégyenletesen elhanyagolt ládikákat — bennük a magára hagyott Szentostyával!

Az átelmélkedett, megértett Eucharisztia az alázatosság magas iskolája. Erre van szüksége a mi szánalmasan szegény „nagyságunknak.”

Felejtsük el, hogy jogaink vannak — legalább képzelt jogaink — és legyünk semmivé a magunk, a világ szemében, hogy mindenné lehessünk Isten megítélésében.

És végeredményben beszélhetünk-e jogokról mi, teremtmények, mikor Ő, a teremtő minden jogáról lemond, s csak egyet kíván fenntartani: szívünk szeretetére való jogát! Kisebbednünk kell, hogy Ő növekedhessék bennünk és általunk.

Egyéb volt-e Jézus élete, mint folytonos, mély megsemmisülés?

— Tanuljatok tőlem — halljuk szavait — mert szelíd vagyok és alázatosszívű.

Tökéletesen azonos ezzel Paray tanítása is.

Mekkora szégyen ránk nézve: a megsemmisült Ige, pöffeszkedő teremtményei körében, akik mindegyre jogaikra, érzelmeikre, sérelmeikre hivatkoznak! — Isten: halandó testbe öltözött, mindenki szolgájává tette magát, „Fájdalmak Férfia” lett, akinek „arcán nincs semmi szépség”, mi pedig önérzetesen, követelőzve állunk a tabernakulummal szemben, amelynek csendje, magárahagyottsága pedig ugyancsak alkalmas volna rá, hogy torkunkra forrassza nagyhangú kérkedésünket, igényeink szüntelen hangoztatását. Mekkora különbség a tabernakulum Királyi Lakója közt és köztünk, rövidlátó, szűkszívű bűnösök közt!

Hatoljunk be Jézus Szívébe és tanuljuk benne megismerni, megszeretni az alázatosságot!

Rejtett Isten vagy te, Jézus! Rejtőzz el szívemben, olvassz engem magadba, hogy egyek legyünk — mindörökre! Te az én szegény szívemben; én pedig Szent Szíved világosságának tengerében.

Taníts meg ebben a te szentélyedben, hogy szeressem az elfeledtetést, sőt az emberek megvetését és hálátlanságát is, hogy csak érted éljek, Jézus s hogy engem se szeressen, ne ismerjen senki más, mint egyedül csak te, Jézusom!

Egyszerűség

Ha szemed jó, egész tested világos lészen

Jézus szellemének jellegzetes vonása az egyszerűség. Az egyszerűség ritka erény és az alázatosság talaján fakad. Az egyszerűség: igazság. A gyermektől addig marad távol a kétszínűség, amíg egyszerűségét megőrzi.

Sajnos: általában nagyon kevéssé vagyunk egyszerűek. Hogy rossz példa teszi-e, vagy ránevelés, vagy talán öröklött hajlam: elvitathatatlan tény, hogy sokféle elemből tevődik össze a jellemünk, számítók, kertelők vagyunk, olyannyira, hogy egész egyéniségünk, külső és belső énünk kiismerhetetlen kuszaság képét mutatja. Érthető, hogy Isten nem érezheti magát otthonosan ebben az összevisszaságban, Ő, a tökéletes Egyszerűség, nem lakhatik labirintusban.

Ő maga mondta: „Ha nem lesztek, mint a kis gyermekek, nem mentek be a mennyeknek országába.”

Az egyszerűség az alázatosság kivirágzása.

Legyünk egyszerűek Istennel való érintkezésünkben, hiszen az Ő gyermekei vagyunk; legyünk hát egyszerűek, mint Ő maga. Menjünk hozzá az egészen kicsinyek vakmerőségével, bátran, egyenesen, „mint az ágyúlövés” — mondja a szent arsi plébános. Ó, mennyire szereti ezt a mi jó Urunk!

Beszéljünk vele a szentek nyelvén. Milyen más ez a nyelv, mint a tudósok, a művelt világfiak nyelve! Azt hiszem, az angyalok gyakran csodálkoznak, mikor hallják ezeket a párbeszédeket Jézus és a lélek közt.

Hallgassuk csak Szent Terézke stílusát:

— Ha te volnál Teréz, én pedig Jézus…

És Margit Máriáét:

— Miért nem hagyod, hogy én is a társnőim útját járjam? Te leszel az oka, Uram, ha elküldenek a zárdából!

Avilai Teréz szorongatott helyzetében panaszkodik az Úrnak.

— Én már csak így szoktam bánni a barátaimmal — hangzott Jézus válasza.

Terézia nem sokat latolgatta, hogy mit feleljen:

— Azért van olyan kevés barátod. Uram! Ne féljünk mi sem a szentek egyszerű közvetlenségével beszélni, ha Urunkhoz szólunk. Mondjuk el gyermekszívvel a gyermekek imáját, amelyre maga Jézus tanította apostolait:

— Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, jöjjön el a te országod … Atyám, éhezem, támaszra van szükségem: add meg nekem mindennapi kenyeremet, légy az erősségem.

Olyan, de olyan könnyű Istennel beszélni! Sokkal könnyebb, mint a világ nagyjaival.

Ha vele beszélünk, nem kell külső formaságokra néznünk, még csak az se legyen gondunk, hogy mit mondunk neki. Kérjünk tőle szeretetet és azt a tehetséget, hogy Őt másokkal is meg tudjuk szerettetni; a többit hagyjuk Őreá.

Érezzük magunkat nagyon otthonosan Királyunk társaságában; élvezzük a tabernakulum egyszerű légkörének varázsát. Bár jobban megértenénk, hogy Jézus szüntelenül értünk imádkozik, értünk áldozza fel magát a tabernakulumban. Kapcsolódjunk bele egész lelkünkkel. Ö az eleven imádság, Ő majd kipótolja a mi imánk hiányait, szegénységét. Ne féljünk semmit, beszéljünk hozzá úgy, amint a szívünk diktálja.

Most pedig hallgassák meg egy egészen kicsike, nyolc éves gyermek esetét.

Mikor első áldozására készült, egész nyáron semmiféle üdítő italt nem vett magához, sőt még gyümölcsöt sem evett, hogy ezzel is kimutassa, mekkora vágyódással készül szívébe fogadni a szentségi Üdvözítőt, Urunk azonban nem engedi, hogy nagylelkűségben bárki is túltegyen rajta és a szentáldozásban észlelhető közlésekre méltatta kis hősnőnket. A leányka, azt gondolva, hogy ez a dolgok rendes menete, elfogulatlanul beszélt róla bárkinek, aki kérdezte, hogy mit mondott neki Jézus. Mikor figyelmeztettem, hogy ezt ne tegye, csodálkozva kérdezte:

— De hát miért?

 — Mert ezek a dolgok a te kis titkaid és Jézusé. Ha akárkinek elárulod őket, megtörténhetik, hogy elhallgat Jézus. Nem beszél hozzád többé.

— Igen, most már értem. Ezentúl nem fogok róla beszélni senkinek.

De azért én most mégis közreadom az egyik párbeszédet, amely közte és az isteni Vendég közt lefolyt, hogy lássák: milyen bizalmas közvetlenség állhat fenn Isten és a lelkek közt való érintkezésben.

Jézus Szívének ez a kis virága úgy beszélt, amint egy kis nővér beszélne a bátyókájával és Jézus ugyanebben a hangnemben válaszolt neki:

— Kicsi hugocskám, mondd: szeretsz?

— Kicsi Jézuskám, ilyen dolgokat nem szokott kérdezni az ember.

— És miért nem, kicsi hugocskám?

— Mert úgyis jól tudod, hogy szeretlek, Jézuskám és egészen tied a szívem.

— Tudtam én azt Jól, hugocskám, de lásd: szeretem hallani, ha mondod. Azért kérdeztelek. Mert nagyon sokan vannak ám, akik az ellenkezőt mondják.

Kis idő múltán a gyermek megfeledkezett a beszélgetésről és most ő kezdte a párbeszédet:

— Jézuskám, mondd: szeretsz?

A Jézuska mosolyogva felelt:

— Hugocskám, ilyen dolgokat nem kérdez az ember.

— Miért nem? — riadt fel a kisleány. Megijedt, hogy helytelen dolgot kérdezett.

— Mert úgyis tudod, hogy egészen tied a szívem.

— Látod, édes kis Jézus, tudtam én azt jól; de azért úgy szeretem, ha te magad is mondod.

Szerettem volna megbizonyosodni róla, hogy igazán Isten műve-e ez, vagy csak a képzelet játéka. Azt mondtam tehát a gyermeknek:

— Holnap, a szentáldozásban kérj számomra ajándékot a Jézuskától.

— Miféle ajándékot, atyám?

— Mondd neki: Drága kicsi Jézus, a gyóntatóm kér, hogy küldj neki egy lelket, hogy lássa: igazán te beszélsz-e hozzám a szentáldozásban? És ha kérdi Jézus, hogy milyen lelket kérek, ezt feleld neki: „Ismered te jól; olyan lelket, amelyet nagyon nehéz megtéríteni.”

Legközelebbi gyónása alkalmával bejelentette a kicsi:

— Atyám, már itt van. Úgy tettem, mintha nem emlékeznék semmire, mire ő magyarázni kezdte:

— De hiszen emlékszik, hogy a múltkor azt mondta: kérjek valami bizonyítékot Jézustól. Nos, ezt felelte: „Meglesz hugocskám.” És azt is mondta: „Kérj tőlem minél több lelket s meg fogom adni. Mondd az atyának is, hogy kérjen s ö is megkapja. De ne felejtsd el: nagyon kicsinek, nagyon engedelmesnek, szerető szivűnek kell lenned és áldozatokat is kell hoznod, hogy megkapd őket. De soha semmit se tégy a gyóntatod engedelme nélkül. Ha ő megengedi, jó. Ha nem engedi, tudod, hogy az engedelmességet mindennél jobban szeretem. — De atyám, kérem: siessen feloldozni, mert Jézus azt mondta, hogy akkor jön el az a lélek, amikor megint gyónni jövök.

Másfelé akartam terelni a gondolataimat és egyébről kezdtem beszélni neki, de a gyermek, amint tehette, közbevágott:

— Atyám, kérem siessen a feloldozással. Érzem: közeledik már a lélek.

A kislány az oltár felé sietett, hogy penitenciáját  elvégezze, én pedig kiléptem a gyóntatószékből. A szemközti ajtón egy előkelőség lépett be, aki még soha nem hajtotta meg a térdét. Felém tart…ugyanaz, akinek a lelkét Jézustól kértem.

— Atyám — szólalt meg — én magam sem tudom, mi történt velem, de valami kényszerít, hogy ide jöjjek. Úgy érzem, mintha kicserélődött volna a lelkem. Kérem, gyóntasson meg.

Leírhatatlan erővel markolt a lelkembe a könnyek közt elmondott bűnvallomás. „Nem tudom, mi történt velem,” „nem értem miért?” — ismételte újra meg újra. Szerettem volna megmutatni neki az alázatos lelkű gyermeket, aki mély áhítatba merülve imádkozott az oltár lépcsőjén és megmondani neki:

— Az ő hódítása ön; az ő imáinak köszönheti a megtérés kegyelmét.

Az egyszerű lelkek mindenhatók Jézus Szíve előtt. Nem tud semmit megtagadni tőlük. Mert ők is bizonyosak Őfelőle.

Hallgassák meg ezt is:

— Hazámban, Peruban magam is láttam azt a fasort, amelyben a Gyermek Jézus sétálgatott a kis Limai Rózával. Láttam azt a kőpadot, amelyen ketten egymás mellett üldögéltek, mint afféle jó kis testvérek. Majd virágot szedtek, Róza koszorút font belőlük és a kis Király homlokára illesztette, ez azonban a kis szentet koszorúzta meg vele, mondván:

— Nem, kis jegyesem, nem fogadom el. Mert te a töviskoronát választottad, a virágokból font korona legyen a tied.

Látják: évszázadok választják el egymástól a két fiatal szentet: Rózát és Teréziát; és mégis: gyermeki egyszerűségükben mindketten ugyanazt a nyelvet beszélik, a szeretetnek ugyanazt az énekét éneklik. Alkalomszerűnek látom, hogy itt újra elmondjam, amit előzőleg már mondtam: hogy mindenki úgy imádkozik, amint szeret. Ha szívünk egyszerű tud lenni Istennel való érintkezésében, imádságunk is mesterkéletlen, közvetlen, családiasan bizalmas lesz; olyanféle, mint az én kis lelkileányomnak a bájos párbeszéde a Jézuskával.

Igen: minél kevesebb formaságot, szóvirágot, szertartásosságot a jó Istennel való beszélgetésünkbe! Figyeljék meg a liturgiát, amelyet az Egyház szerető bölcsesége állított össze: milyen egyszerűek az imái! Örök igazság marad, hogy ami szép, az egyszerű, mint minden, ami Istentől van. És ez az elv különösen a természetfölöttiekre vonatkozik.

Kis Terézke különösen elsőrendű mestere ennek az iskolának. Találóan mondta róla Bourne kardinális: „Nagyszerűen értett hozzá, hogy kirekessze az egyszeregyet az életszentség fegyvertárából.”

Mélyedjünk bele mi is az ő „kis ösvényének” tanulmányozásába, ismerjük meg lelki stílusát, Jézussal, valamint szerzetes társnőivel és elöljáróival való érintkezésének módját és lépten-nyomon fogjuk tapasztalni, hogy e gyönyörű kis élet minden megmozdulásának a művészetté kikristályosodott egyszerűség volt az alapja.

Sajnos, nagyon, de nagyon kevés köztünk az igazán kicsiny, egyszerű lélek. Pedig talán éppen azért állította elénk az isteni Gondviselés ilyen vonzó keretek közt, éppen őbenne, a kegyelem csodájában a gyermeki egyszerűség példaképét, hogy ezt az aránytalanul kevéssé értékelt erényt minél szélesebb rétegekkel megismertesse és megszerettesse. Tanuljunk tehát abból a mindennél bájosabb, de mégis annyira komoly leckéből, amelynek a liziői Csillag a tanítómestere.

— Ezer hála, köszönet neked, drága, csodálatos Kis Terézke — írja egy észember — hogy mosolygásoddal és főképp nagyszerű teológiáddal megértetted velünk, hogy az igazi lelki nagyságra nem a könyvek tanítanak, még csak nem is azok, akik ezeket a könyveket megírják.

— Köszönet, hogy felébresztettél bennünket egy veszedelmes álomkórból, az önelégültség álomkórságából, amelynek rabságába olyan sok világos fej beleesett már! Komoly tudománynak vélték sok mesterséges fény fellobogását, amelyek pedig nem egyebek hiúságnál, lidércfénynél.

— Sokkal okosabb, bölcsebb, tudósabb vagy te, kis királynő, mint mi valamennyien összevéve, akik tőled tanultuk meg, a te életed hősiességének, egyszerűségének példájából, hogy csak az lehet igazán nagy, aki magát megalázza, hogy igazi elmélyülés csak az egyszerűség nyomdokain lelhető fel; és főképp azt tanultuk meg tőled, hogy mindent tud az, aki szeretni tud és hogy annak az apostolsága fogja a leggazdagabb gyümölcshozamot teremni, akinek az élete a szeretet csendes izzásában emésztődik fel.

Mindkét „Rózsától”, a limaitól is, a liziőitől is ugyanazt a mély, napsugaras tanítást halljuk: „Cum essem parvula placui Altissimo.” Kedvét találta bennem a Magasságbeli, mert kicsiny voltam.

Legyünk egyszerűek Jézussal szemben és mi is koszorút fogunk fonni a homlokára a lelkekből, amelyeket szeretetének meghódítottunk.

Legyünk egyszerűek a teremtményekkel való érintkezésben. Ne állapodjunk meg náluk, ne kössük hozzájuk a szívünket: nem érdemesek rá. Csak Istent szeressük bennük s őket magukat azért, hogy Istenhez vezessük őket.

Amint a nyíl, a levegőt hasítva egyenesen repül célja felé, úgy törtessünk mi is a végső célunk felé, anélkül, hogy a közbeeső másodrendű tényezők röptünkben fenntarthatnának. Rajtuk keresztül is Jézust lássuk: Dominus est. Az Úr az!

Önmagunkkal szemben sem szabad semmiféle nyugtalanságnak, túlzásnak, komplikációnak helyet adnunk. Fogadjuk el egyszerű természetességgel a vérmérsékletünkből folyó nehézségeket, hibáinkból ránk háramló megaláztatásokat. De ismerjük el lelkünk értékeit is.

A virágokban csakúgy, mint a tövisekben lássuk meg Jézus kezét: alázkodjunk meg előtte — de keserűség, csüggedés nélkül — hibáink miatt és egyszerű, alázatos szívvel köszönjük meg kegyelmeit, amelyekkel lelkünket gazdagította.

Az Istenre hagyatkozás

Uram, kezeidbe ajánlom lelkemet

Atyám! életem és reménységem, örömöm és szenvedésem, szívem és lelkem a te kezedben van!

Az Istenre hagyatkozás természetes folytatása a hit és a bízó szeretet életének.

A szeretet kölcsönös egymásra hagyatkozásban áll. Amint Jézus édesanyja ölében és az Eucharisztiában fenntartás nélkül nekünk adta magát, úgy mi is fenntartás nélkül az Ő akaratára, szent Szívének szeretetére bízzuk magunkat.

Siessünk azonban megállapítani, hogy semmi, de semmi közös vonás nincs a tompa és a lélekre annyira veszélyes quietizmus — amely nembánommódra összetett kézzel Istenre hagyja, hogy saját áldozatos hozzájárulása nélkül vezesse életszentségre — és ama Istenre hagyatkozás közt, amely a tökéletes szeretetnek legfőbb megnyilatkozása. Mint minden másra, úgy erre is áll Jézus szava: „Példát mutattam nektek.” Ne beszéljünk itt március huszonötödikéről, mikor először szolgáltatta ki magát visszavonhatatlanul egyik teremtménye szeplőtelen szívének, sem Názáretről, ahol az ács és felesége korlátlan fennhatósága alatt állt, de beszéljünk arról a mindennél fenségesebb önátadásról, amellyel a szent Eucharisztiában a kezünkbe adja magát. Itt már nem a Szűzanya szeplőtelen szíve, nem az igaz férfiú: József becsületes, dolgos két keze az, amelynek oltalmára rábízza magát. Most már tovább megy — mehetne-e még ennél is tovább? — most már mindenkinek, nekünk, méltatlan, jegesszívű, könnyelmű teremtményeinek is kiszolgáltatja magát. Hiszen igaz: feltételhez köti hozzánkjövetelét. Megkívánja, hogy a kegyelem állapotában legyünk. De vajjon abban voltunk-e tegnap? Abban leszünk-e holnap?

Mikor hűségigéreteinket hallja — bármily becsületes jószándékból fakadjanak is azok — nem volna-e jogosult, hogy sokatmondóan legyintsen a kezével:

— Hallottam én már ilyen beszédet száz- meg százezerszer, de ugyanannyiszor megkaptam a lándzsadöfést is… nem tudok már hinni a szavaidnak.

De mondja-e ezt valaha Jézus? Soha! Hacsak bánatot, jófeltételt lát a szívünkben, ez neki elég; nem kíván ennél többet és a szívére ölel minket, egészen nekünk adja magát, mintha teljesen meg volna győződve hűségünkről, kitartásunkról… Lehet-e ennél megdöbbentőbb példája az önátadásnak, a ránkhagyatkozásnak?

Szinte érthetetlen, hogy ennyi bizalommal rábízhassa magát egy törékeny agyagedényre, amilyen én is vagyok! Egy teremtménynek sem tanácsolhatnánk ezt, már csak keresztény elővigyázatosságból sem — Ő pedig, aki mindent tud, aki magán hordozza hűtlenségeink, feledékenységünk véres nyomait, megteszi: ránk bízza magát!

A magunk részéről tehát minden ok megvan rá, hogy ezt a példát kövessük. Az agyagedény nagyon jól jár, ha az ő Szívének frigyszekrényében vehet lakást magának.

Mindez csak bizonyítéka annak, amit az imént mondtunk: hogy a szeretet a kölcsönös egymásrahagyatkozásban áll. Így hagyatkozik rá a gyermek az édesanyjára, a feleség a férjére. Pedig melyik anya, melyik férj hasonlítható össze Jézussal?

Ha tehát erős hittel hiszek az Ő bölcseségében, igazságosságában és főképp: a szeretetében, semmivel sem adhatom iránta való szeretetemnek átütőbb bizonyítékát, mint ha feltétlenül átadom magam Szívének, mindenható akaratának.

Senki sem ismeri jobban az életemet és szükségleteimet, nem védelmezi jobban az érdekeimet. Senki még csak megközelítőleg sem tud úgy szeretni, mint ahogyan Ő szeret: tiszta, önzetlen, igaz, isteni szeretettel.

Tehetünk-e tehát okosabbat, mint ha teljes odaadással leborulunk előtte: „Szeretet Királya, legyen meg rajtam, bennem, mindenben a te akaratod. Égess, vágj, rendelkezz, változtass kedved szerint; előre is lelkem mélyéből köszönetet mondok mindenért: áldassék a neved mindenért, én Uram és Szerelmem, mert minden, amit te rendelsz, a javamra, a legfőbb javamra válik!

A gyermek életének nem legboldogabb mozzanata-e, amikor anyja karjába simulhat, akár azért, hogy játsszék, hogy egyék vagy aludjék? Nem ez-e a legtermészetesebb megnyilatkozása az én bízó szeretetemnek is Atyám iránt, akinek a szeretete éppoly végtelen, mint a hatalma? Szerethetem-e igazán, ha fukarkodom a bizalmammal, a ráhagyatkozásommal? Miért ne váltsam valóra a gyakorlatban is a szerető ráhagyatkozásnak ezt a fenségesen egyszerű kérését: „Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod!”

Hogyan tudjam én magamtól, hogy az egészség vagy a betegség, a jólét vagy a nélkülözés javamra válik-e ma vagy káromra? Ő azonban tudja, nagyon jól tudja, intézkedjék tehát felőle teljesen szabadon, anélkül, hogy az én véleményemet kikérné … Az Ő Szívére való ráhagyatkozás az én bölcseségem s ez a bölcseség lesz a boldogságom.

Az egyetlen, amit tőle kérek az, hogy Szívéhez egészen közel lehessek, békében vagy küzdelemben, életben és halálban.

Egyébként azonban mindegy legyen, hogy sírás vagy nevetés, élet vagy halál, édesség vagy keserűség lesz-e az osztályrészem. Határozzon, döntsön erről Ő maga. Emberi természetem persze hogy megteszi a magáét: kapálózni fog ellene, szeretetem azonban ura marad a helyzetnek és az lassankint mindegyre tökéletesebb behódolásra kényszeríti.

Tárgyilagosan nézve tulajdonképpen az egyetlen helyes dolog, amit tehetek, ha mindenben Isten akaratára hagyatkozom. Ha betegség lep meg, természetes, hogy minden óvintézkedést meg kell tennem, amit a józan belátás parancsol: orvost kell hívnom, rendelkezéseit pontosan betartanom, a továbbiakban azonban hagyatkozzam Istenre. Ha meggyógyít; Magnificat! Ha nem gyógyít meg: akkor is Magnificat! Istennek minden rendelkezése Jézus Szívének ellenjegyzésével jelenik meg. Lehetne-e tehát okom rá, hogy bizalmatlanul fogadjam?

És alapjában véve ebben rejlik a szentek boldogságának, megbékéltségének nagy titka, ök is megismerték a szív és a lélek ezernyi szenvedésének minden kínját, gyötrelmét, de azért mégis boldogok voltak és Getszemánijuk kelyhében már a mennyország boldogságának édességét ízlelték meg. Hogy miért? Mert akaratukat teljesen Istennek adták és Ő Szívének aranykelyhéből több örömöt ízleltetett meg velük, mint amennyinek édességét a fájdalom keserűsége ellensúlyozni tudta volna.

Használjuk fel a lelkigyakorlat idejét arra, hogy mélyen a lelkünkbe véssük ezt a nagy gondolatot, hogy megértsük annak minden szépségét, minden szebbnél szebb árnyalatát.

— Uram, rád hagyatkozom: azt akarod, hogy itt legyek, tehát itt maradok és egy lépést sem teszek azért, hogy máshova mehessek.

— Máshol akarsz? — Már futok is. Azt akarom, amit te akarsz. Csak egyetlen helyet nem hagyok el soha: azt, amelyet Szíveden készítettél számomra.

Bízzák Őreá lelkük megszentelésének művét is. Két kéz nem írhat egyszerre ugyanarra a lapra. Ha mi írunk, az Ő keze visszahúzódik.

Tehát ne tépelődjünk, ne számítgassunk sokat. Hagyjuk, hogy végtelenül irgalmas szeretetében Ő maga írja meg életünk történetének lapját. Ne legyen abban egy sor sem mitőlünk. Ő csak engedelmességet kíván tőlünk és azt a forró vágyat, hogy szentekké legyünk, a többit elvégzi ő maga.

Ő legyen az egyedüli vezérünk. „Biztoskezű lelkivezető vagyok én — mondja az Úr Szent Margit Máriának — s veszély nélkül vezetem azokat a lelkeket, amelyek rám bízzák magukat.

Alázatosság, egyszerűség, Istenre hagyatkozás, szeretet; megpihenés egy mindenható Atya karjai közt: a gyermek édes álmának békéje ez, aki anyja karjában alszik.

Találjuk ezt fel Jézusban.

Létrehozva 2018. december 7.