II. fejezet

Éljük hitünket

Szükségünk van a hitre

Uram, erősbitsd hitemet

A hit minden lelkiségnek, minden apostoli cselekedetnek az alapja. Csak az győzhet meg mást, aki maga is meg van győződve. Csak az tehet mást hívővé, aki maga is hisz. És hol találhatjuk fel ezt a meggyőződést, a természetfölötti hitet?

Abban, és egyedül csak abban, akit Jézus kegyelme megvilágosít; abban, és csupán csak abban, aki ismeri Jézus Krisztust. Ismeri, de nem csak amúgy felületesen, homályos ködkép alakjában. De ismeri, mint történelmi valóságot, komoly, mély, átfogó ismeretszerzés alapján.

És abban, aki előtt kinyilatkoztatta Jézus Szívének, szeretetének misztériumát, és aki alázatosan meghajolt e kinyilatkoztatás szava előtt. Mert csupán csak Jézus mondhatta és egyedül csak Ő mondta tanítványainak: „Barátaimnak mondlak titeket s mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek”. És; „Én vagyok a világ világossága; aki engem követ, nem jár sötétségben”.

Igen: Ő az egyedüli Világosság, mert Ő az Isten bölcsessége.

Az emberek bölcsessége, — amit ezen a néven neveznek — nem egyéb dőreségnél, homálynál, hacsak nem az isteni Nap fénytengeréből árad, hacsak nem az Isten bölcseségének a visszfénye.

Nagy baj, hogy — legalább a világ véleménye szerint — túlságosan tudósok vagyunk, sokat okoskodunk, túlságosan a saját fejünkre hagyatkozunk.

A legtökéletesebb bölcsesség az, amely a hitből árad. Nagy bölcs, nagy tudós az, aki hisz.

Tudják-e, mire van szüksége a világnak, elsősorban a mi korszakunknak? Nem a világ értelmezésében vett bölcsekre, politikusokra, gondolkozókra, — de igenis: szüksége van szentekre, egyszerű, átlátszó, hívő lelkekre!

Arsi plébánosokra van szüksége! Azok százszorta boldogabbá tennék a világot, mint a tudósok, a zsenik, a bölcsek valamennyien összevéve. Hogy miért? Mert ők Isten világosságának a részesei: azt árasztják maguk körül. Jézust sugározzák magukból; Jézuson kívül pedig csak sötétség van és tévelygés.

Figyeljék meg: hogyan beszélek: nem okoskodom, nem vizsgálódom, de állítok. Miért? Talán, mert a saját tudományomra hagyatkozom? Szó sincs róla! Egyszerűen azért, mert meg vagyok győződve — gazság volna a részemről, ha nem volnék meggyőződve — mindarról, amit állítok, mert nem magamtól mondom, amit mondok: maga Jézus Krisztus az, aki ezeket általam mondja. A hit tanít arra, amiket mondok.

Hitből kell élnünk, nem holmi elmosódott, bizonytalan hitből: a mi hitünknek átlátszóan világos, eleven, cselekvő hitnek kell lennie. Az apostoléletnek első kelléke a hit szelleme. Szükségünk van erre a hitre, hogy Istent megismerjük: „Az Atyát nem ismeri senki más, mint a Fiú és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni”.

Azért is szükségünk van erre az erős hitre, hogy általa Jézus Szívét megismerhessük, e Szív bizalmas közelségébe eljuthassunk, hogy általa feltalálhassuk — ne Jézus torz- vagy árnyképét, de Őt magát, az igazi Jézust, szépségének teljességében, „szeretetének magasztosságában”. Mélyebben kell belehatolnunk ebbe a Szívbe, mint amilyen mélyre Longinus dárdája belehatolt, hogy megtapasztaljuk azokat a kincseket, amelyeket Ő apostolai és bizalmasai számára tartogat.

Servire Deo regnare est — Istennek szolgálni uralkodás.

Tovább megyek: Istent szolgálni nemcsak uralkodást, de hódítást is jelent. Meghódítását egy egész világnak, hogy az, eredeti szépségét visszanyerve, gyermeki hódolattal boruljon le újra a Szeretet Királyának lába elé. Jézus Szíve számára, az Ő nevében hódítani pedig nagyobb dicsőség, mint uralkodni. És ez a dicsőség lesz az önök osztályrésze, kedves apostolok és pedig olyan mértékben, amint a hit szellemében megerősödnek, amint Isten után — és egyedül csak Őutána — vágyódnak. Akit ez a szellem hat át, annak semmi egyébre nincs szüksége; annak a szemében minden egyéb: szenvedés és áldozat, üldözés és csalódás másodrendű részletkérdéssé törpül, vagy méginkább: felmérhetetlen értékű gazdagsággá magasztosul.

De hogyan tanít meg bennünket Jézus az Isten ismeretére? — A vele egyesült imaélet útján. Innét van, hogy a világ szemében tudatlanok gyakran többet megértenek ezekből a dolgokból, mint a tudósok. Az ártatlan gyermek, a tanulatlan pásztor ember — hacsak jól tud imádkozni — jobban ismeri, tisztábban látja Istent, mint akár a tudományos élet kiválóságai.

Eszembe jut erről egy öreg parasztember, akivel Lourdesban ismerkedtem össze. Megszólít:

— Ugye, atyám, ön prédikált az imént?

— Igen, én. De miért kérdi?

— Nagyon szép dolgokról beszélt: Jézusról, a szeretet, az irgalmasság Királyáról. Igen, az Ő.

Immár húsz esztendeje mindennap áldozom, minden csütörtökön megtartom a Szentórát és mindjobban tapasztalom, hogy Jézus csakugyan az, akinek ön mondja; a szeretet és irgalmasság Királya. Húsz éve kérem tőle: engedje, hogy megismerje a világ azokat az igazságokat, amelyekről ön ma prédikált.

Értik: húsz éve imádkozik azért, hogy hirdettessék Jézus Szívének uralma! Ki tudja: Isten előtt nem ennek az alázatos léleknek az imája volt-e akciónk elindítója? Meghívtam magamhoz a szállóba, hogy behatóbban beszélgethessek vele. Két óra hosszat beszélt Jézus Szívének csodáiról, kimeríthetetlen jóságáról és én mély megilletődéssel hallgattam, mert olyan finom árnyalati meglátásokat tárt fel előttem, amelyek előtt szinte megszégyenülve álltam. Mikor búcsúztunk, mindkét kezemet nyújtottam feléje:

— De ugye, nem búcsúzunk végleg? Elfogadja-e, ha kérem, jó barátok legyünk továbbra is? És ugye, levelezni is fogunk? Nem azt mondom, hogy kimondottan leveleket írjon, de fektessen fel egy ív papírt és esténkint, mielőtt nyugovóra tér, írja fel rá, csak úgy irónnal, amit napközben Jézus Szent Szívéről gondolt. Hagyok itt papírt is, megcímzett borítékokat is és mondjuk: kéthetenkint elküldi majd a címemre, amit írt. Jó lesz így?

Az én jó emberem egy darabig kissé csodálkozva nézett rám, azután elmosolyodott:

— Csakhogy egy kis baj van ám, tisztelendő atyám. Ugyanis sem írni, sem olvasni nem tudok…

Először azt hittem, csak meg akar tréfálni új barátom s mosolyogva kérdeztem:

— Ha nem tudna olvasni, ugyan honnan venné mindazt, amiről most nekem beszélt? Honnan?

A tisztes öreg arc elkomolyodott és tekintetét rám emelve, beszélni kezdett:

— Atyám, ön mindennap bemutatja a szentmisét; tehát mindkettőnknek ugyanaz a tanítómesterünk. Már most, ha van valami, amit én tudok, ön pedig nem tud, az nem a Mester hibája, de az öné, atyám.

A meglepetéstől szótlanul álltam előtte, amit ő a maga egyszerűségében nyilván úgy magyarázott, hogy nem értettem meg, amit mondott. Magyarázni kezdett tehát, ünnepélyes hangon:

— Tegyük fel, atyám, hogy ez az asztal az oltár, ön ott áll az egyik oldalon és a szent Ostyát tartja a kezében, én meg a másikon. Már most: ha én látom a Napot, — a szent Ostyában lakó Jézust — ön pedig nem látja, az csak az ön szemének a hibája lehet, s nem a Napé.

Mikor elmondtam ezt az esetet Sévin kardinálisnak, ez csodálkozva nézett rám és ezt mondta:

—Írja fel, atyám, ezt a történetet arany betűkkel; mondja el a teológusoknak és a szeminaristáknak, mert a felsőbb hittudománynak csodálatos lapja ez!

Ki ismeri tehát a Mestert? A tudós? a filozófus? az egyetemi katedra büszkesége? — Nem mindig. — De hát ki akkor? Az, aki — akár tudós, akár tudatlan — legjobban megközelíti ezt a Napot — Jézust s a vele való bizalmas érintkezésben olyan titkoknak jön nyomára, amelyeket semmiféle könyvből meg nem ismerhet; aki a tabernakulum előtt, a Mester lábainál bensőséges imába mélyedve, meghallja Isten szavának rezgését: az, és csak az hatolhat be Isten dolgainak megismerésébe, még ha egyébként csak egyszerű utcaseprő volna is!

Kérdezik: de hát hogyan imádkozzunk, hogy imánk elég hatalmas legyen rá, hogy széttépje a bennünket körülvevő ködfátyolt és világosságot bocsásson a lelkünkbe?

Habozás nélkül felelek erre a kérdésre: „Aki hogyan szeret, úgy imádkozik”. Hogyan beszél a gyermek az édesanyjával? Talán bizony ünnepélyes szónoklatot tart neki, vagy tudományos fejtegetésekbe bocsátkozik? Ugye, hogy nem? Egyszerűen azt mondja neki, amit a szíve diktál. Egy szó, sőt ennél kevesebb: egy tekintet is elegendő, ha szeretet beszél a szeretethez, ha egyik szív kopogtat a másiknak az ajtaján. És Jézus nem akarja, hogy őt távolabb állónak, nehezebben hozzáférhetőnek tekintsék, mint egy édesanyát, Ő teremtette az anyákat olyannak, amilyenek és az összes édesanyák szeretete, jósága együttvéve sem közelíti meg az Ő Szívének hozzánk lehajló részvétét, mindent megértő, mindent megbocsátó szeretetét. Véssék tehát mélyen szívükbe a válaszomat — egyszerű az, de valóság az alapja: ki hogyan szeret, úgy imádkozik.

Ne felejtsék el, kedves apostolok, hogy az önöket eltöltő imádságos szellem az egyetlen kulcsa annak a természetfölötti megvilágosításnak, amely elkerülhetetlen kelléke az önök hivatásának; s hogy ez a természetfölötti világosság csupán az önök isteni Jóbarátjuknak a Szívéből forrásozik. Imádságunk azonban — a mienk és mindenkié — egyszerű, mesterkéletlenül közvetlen legyen; ez kötelező kelléke minden imának: a gyermekének és földművesének csakúgy, mint a hittudósénak.

Arra sincs semmi szükség, hogy különleges imamódokat válasszunk, és hogy a katakombákéhoz hasonló tekervényes utakon igyekezzünk Isten közelébe jutni. Maradjunk meg ebben is az egyenes, napsütéses úton, induljunk a lélek természetes lendülete után, amely örök forrásainál fog rátalálni az Igazságra, a Szeretetre. Igen: az imádság mindenfokú szellemi képesség számára hozzáférhető, éppúgy, mint a szeretet is, amely pedig vallásunk alapfeltétele. Igazam van tehát, mikor újra meg újra ezt ismételem:

Aki mint szeret, úgy imádkozik. Amint imádkozol, úgy szereted Istent.

A szeretettől áthatott imából másfajta világosság is sarjad: önmagunk megismerése. Ki az, aki igazán ismeri önmagát? Talán az, aki kétszer, háromszor megvizsgálja a lelkiismeretét naponta? — Nem mindig: az azonban, aki hitből él, aki a Jézus lényéből kiáradó világosság fényénél vizsgálja magát, az okvetlenül bele fog látni lelkiismeretének rejtett mélységeibe; meg fogja látni hibáit és nyomorúságait, hiányait és pozitív értékeit is, mert Isten előtt áll. Mert elvitathatatlan, hogy hibái és nyomorúságai mellett értékei is vannak lelkünknek. Hálátlanok volnánk, ha ezt le akarnánk tagadni. Hiszen ezeket is Istentől kaptuk ajándékba. Törékeny agyagedények vagyunk, az igaz. De Isten, végtelen bőkezűségében nagy értékeket is rejtett belénk. Hogy miért? Mert szeret bennünket és elképzelhetetlenül irgalmas hozzánk.

Emberi világosságnál élesebb világításra van tehát szükségünk, hogy megismerhessük magunkat — kevélység és csüggedés nélkül. A hitből kiáradó fényesség, Jézus világossága megmutatja lelkünk fogyatékosságait, nyavalyáit, de kezünkbe adja egyúttal azok gyógyszereit is.

E világosság fényénél fogjuk felismerni Isten ajándékainak értékét és ez tanít meg bennünket azok helyes használatára is.

Szükségünk van továbbá a hit fényére, hogy igazi apostolok lehessünk, hogy felismerhessük Jézus uralkodói jogait a lelkek felett. Hogyan töltenénk be hivatásunkat, ha a hit nem jönne segítségünkre?

Soha ne mondjuk: „ha gazdag volnék, egészséges volnék, ha időm, tehetségem volna, sokat tennék Isten dicsőségéért, a lelkek üdvéért, de szegény vagyok és beteges, a dolgom is sok…

Jaj, de szegényes kis hitre, gyarló világosságra következtethetünk ezekből a kifogásokból!

Mikor Jézus Krisztus világot meghódító munkáját megkezdte, vajjon kiket választott segítőtársakul? Talán gazdag, előkelő, tudós férfiakat? Ugye, hogy nem? De választott szegény, ismeretlen, tudatlan, egyszerű embereket. Ilyen elemekkel dolgozik most is; ilyenekben dicsőíti meg önmagát. Amint Szent Pál is mondja: „Azokat választotta ki Isten, amik semmik, hogy azokat, amik valamik, megsemmisítse.”

Az ilyen eszközök dicsőítik Őt meg, mert mindenki látja, hogy nem ők cselekszenek, hanem Isten.

Vajjon a lelkek megtérése az emberek műve-e? Tele van a világ könyvtárakkal, ezek nagyszerű könyvekkel, amelyek azonban nem térítenek meg senkit.

A lelkek megtérése Istennek, az Ő kegyelmének műve.

Nagy tudatlanságunkban mi is a látható eszköznek: a szónoknak tulajdonítjuk az eredményeket. Igen: a szónoknak. Pedig tudják-e, kik Isten kegyelmének eszközei? Azok az ismeretlen, elrejtve élő, talán tudatlan kis lelkek, akik imádkoznak, szenvednek, akik a hitet sugározzák maguk körül… Ezek Isten eszközei.

A világot megtéveszti néhány feltűnő megtérés és nagy a hajlamosság rá, hogy valamely logikusan gondolkozó fő érdemének tudják be az egészet. Pedig nem így áll a dolog.

Magam is tanúja voltam egy megtérésnek, amelyet soha sem fogok elfelejteni.

Egy szerencsétlen családapa, aki nagyon messziről tért vissza Istenhez, halálos ágyán feküdt. Itt végezte első áldozását és vele áldoztak — ugyancsak először — felesége és három gyermeke. A szoba egyik sarkában térdelt, csendesen zokogva egy egyszerű asszony, a család szakácsnője. Majd felkelt s könnyeit letörölve, odalépett a haldokló mellé:

— Nagyságos úr, engedje meg, kérem, hogy az öreg szakácsnéja megölelje önt ebben az ünnepélyes órában. Húsz éve már, hogy az önök szolgálatában állok és azóta mindig az volt a vágyam, hogy ne csak cselédje, de apostola is legyek a háznak. Húsz éve minden szentáldozásomat, minden fáradságomat és szenvedésemet azért ajánlottam fel, hogy Jézus Szíve magához vonzza az önök szívét. Boldog hálával köszönöm neki, hogy meghallgatta kérésem. Most már boldogan halok meg. Jézus Szívének nagy kegyelme volt ez, közvetítője azonban egy egyszerű, hűséges lélek, aki sziklaszilárdan hitt ennek a Szívnek az irgalmas szeretetében, s aki nem fáradt bele az imádságba, az áldozathozásba!

Mit szólnak, kedves apostolok, ennek a szegény asszonynak a Nunc dimittis-éhez?

Apostoli utainkon gyakran fogják elháríthatatlannak látszó akadályok az utunkat állni. Hegyek, amelyeket sem megkerülni, sem rajtuk áthatolni nem tud emberi erő. Vajjon ki fogja őket az utunkból elhárítani?

A hit. Higgyünk Abban, aki azt mondta: „Én meggyőztem a világot.”

Legyen megrendíthetetlen hitünk, és pedig nem csak a diadal napjain, de akkor is, mikor látszólag romba dőlt körülöttünk minden. De csak látszólag, mert Isten hadviselésében nincsenek igazán elvesztett ütközetek.

Biztos itt a győzelem: Jézus Szívének, szeretetének nagy győzelme!

Aki igazán hisz, az sem nem csalódhatik, sem vesztes fél nem lehet.

Önöknek — akár csak Szent Pálnak — még hályog van a szemükön. Reméljük azonban, hogy a lelkigyakorlat folyamán sikerül majd azt onnan eltávolítani, hogy ezek a napok az élő hit diadalünnepévé legyenek mindnyájunk lelkében. De ugyan kiben is kételkednének? Saját magukban? —- Jézusban? — Nézzenek rá, azután induljanak előre! Az Ő végleges uralma elé!

Létrehozva 2018. november 28.