III. fejezet

Betánia mint tabernakulum

Éjszakai szentségimádás a családban

Már régen ég bennem a vágy, hogy Jézus Szívének egy nagy ügyéről beszéljek, amelyről nagy általánosságban, inkább csak sejtetve tettem is már említést beszédeimben. Ezúttal azonban nyíltan szeretnék szólni róla, édes Üdvözítőnk nagyobb dicsőségére és a családok természetfölötti életének nagy hasznára. Bizonyos, hogy első hallásra csak a legbuzgóbb lelkek fognak fellelkesülni szavaimon, — hiszen olyan szeretetszolgálatról leszen itt szó, amelyet tényleg csak kiváltságos lelkektől várhatunk el, bár reméljük, hogy idővel a kevésbé buzgó, bár azért szintén istenszerető családok is megpróbálkoznak vele s nagylelkű áldozatosság dolgában semmivel sem fognak az elsők mögött maradni. Előrebocsátom: amit most teszek, az nem más, mint óvatos tapogatózás.

Arról van szó, hogy a szép Betánia elnevezést, amellyel a Szeretet Királyának meghitt baráti körét illettük, valamely, a célnak megfelelő módon a gyakorlatba is átvigyük. Megpróbáljuk: nem tudnók-e Őt még az eddiginél is jobban, sokkal jobban szeretni? Tehát: szent merészséggel terjesztem elétek a tervemet: szervezzük meg az éjszakai szentségimádásnak egy nemét a családi otthonokban, a családok részvételével; — mikor ezt mondom, természetesen csak Jézus Szívének kiváltságos híveire, a neki felajánlott családokra gondolok. Ezek ma már, hála Istennek, — olyan sokan vannak, hogy nem lesz nehéz velük e dédelgetett kedves tervemet megvalósítani. Éppen ezért vártam immár éveken át, hogy a családok által foganatosítandó szociális engesztelés gondolatával a nyilvánosság elé lépjek.

A jelentkező családokat két csoportba osztanánk. Az egyikbe azokat, akik minden első péntek előestéjén, vagy akár a hónapnak tetszés szerint választandó másik napján végeznék a szent óra ájtatosságot otthon, a Szeretet Királyának képe előtt. Megjegyzem: ma már meglehetősen nagy azoknak a családoknak a száma, amelyek szokásba vették, hogy Jézus Szívének ilyen módon mutassák be az engesztelő szeretet hódolatát. Szülők és gyermekek összegyűlnek Jézus Szívének lehetőleg virágokkal feldíszített képe előtt, a nekik legalkalmasabb időben, — talán mingyárt az esti étkezés után, 8 és 9 közt vagy későbben. Szeretnénk szerencsét kívánni nekik és további lelkesedésre biztatni őket, ezeket a kedves Betániákat, amelyek a béke és szeretet oázisait nyitják meg az Üdvözítő annyiszor megbántott, annyi mellőzést szenvedő Szíve előtt.

Most pedig beszéljünk a második csoportról. Minthogy ezzel szemben nagyobb igényeket támasztunk, nehezebben teljesíthető áldozatot kérve tőlük, azt hiszem, róluk szükségszerűen mindig csak mint a kiválasztottak kiválasztottjainak kis csoportjáról fogunk megemlékezni. Tudjuk mindnyájan, hogy a mennyországot csak azok fogják meghódítani, akik kitartással, bátran küzdenek érte. A magam részéről azonban nagyon szeretném, ha Jézus Szíve barátainak elszánt kis csapata nemcsak azért szállna harcba, hogy a mennyországot a maga számára kierőszakolja, de azért is, hogy a föld egy-egy zugocskáját Jézus Szíve számára meghódítsa, éspedig olyan módon, hogy ezekben a zugocskákban — mélységesen keresztény családok otthonában — néhány család — a kiválasztottak legjobbjai — arra köteleznék magukat, hogy egy nagy lépéssel előbbre vigyék a tökéletes kifejlés útján az otthoni éjszakai szentségimádás gondolatát.

Vajjon megvalósítható volna-e, hogy legbuzgóbb családjaink — elsősorban a népesebb családok jöhetnek itt számításba — havonkint egyszer, talán leginkább az első pénteket megelőző éjszakán, mondjuk: este tíztől reggel ötig tartó engesztelő imádást tartanának Jézus Szíve tiszteletére? Túlságosan sokat kérünk-e, amikor azt kérjük, hogy Jézus baráti körének legjobbjai egyszer egy hónapban az éjszakájuknak egy óráját az Üdvözítőnek szenteljék, mikor a világ fiainak ezrei áldozzák oda az éjszakáikat — nem is egyszer egy hónapban, de akárhányszor napról-napra — olyan túlhajtott szórakozásoknak, amelyek bárminek mondhatók inkább, mint ártalmatlannak és legtöbbször nemcsak a test egészségét, de a lélek üdvösségét is veszélyeztetik?

Valóban: szomorú volna, ha csak a bűnnek volna joga áldozatot kérni, az engesztelésnek, a szeretetnek azonban nem? Júdás ébren tudott maradni, hogy árulását végrehajtsa, sőt társai is akadtak, akik vele virrasszanak; csak éppen Jézus barátait gyűrje le mindig az álom?

A templomokban megszervezett éjszakai szentségimádás gyakorlata óriási módon fellendült az utóbbi időben és olyan fokú vallási újraébredést, a kegyelmeknek olyan bőségét vonta maga után, mint rajta kívül talán egyetlen ájtatossági gyakorlat sem. Megbámuljuk ennek az ájtatosságnak a résztvevőit, mély tisztelettel adózunk nekik, a derekak közt is a legderekabbaknak. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy e csodálatraméltó hadsereg mögött egy másik is áll: számban még ennél is jelentékenyen nagyobb, amelynek szintén lángoló szeretet a fegyvere: az atyák és anyák, a fiatal fiúk, leányok, sőt gyermekek serege, akik lelkes örömmel hagynák el otthonukat, hogy ők is a templomban mutassák be hódolatukat, ezt azonban koruk, egészségi állapotuk, vagy egyéb körülmények miatt nem tehetik.

Érdekes megfigyelni, hogy bárhol legyen is a férfiak éjszakai szentségimádása megszervezve, mindenütt azok vesznek részt rajta legbuzgóbban, legnagyobb kitartással, akiknek nehéz, küzdelmes az életük: a kisemberek, az üzleti és gyári munkások, parasztok, akik gyakran kilométereket gyalogolnak, hogy jelen lehessenek az Oltáriszentség előtt tartott seregszemlén. Felteszem a kérdést: nem lehetne-e először is ez éjszakai imádás résztvevőinek a táborát jelentékenyen felerősíteni azokkal a családokkal, akik ugyan nem mehetnek a templomba, otthon azonban lelkes örömmel kapcsolódnának a templomban adorálók ájtatosságába? Másodszor: nem volna-e leghathatósabb előkészület a templomi szentségimádásra, ha a férfiak már gyermek-, vagy legalább serdülő ifjúkorukban megismernék és megszeretnék az istenszolgálatnak e mélyenszántó, hitvallókat nevelő fajtáját? Nem sokszorosítottuk-e meg lassankint a templomi szentségimádás résztvevőinek a számát már pusztán azáltal is, hogy az otthoni imádás gondolatát népszerűsítettük és megszerveztük?

Elismerjük, hogy többféle nehézséggel állunk szemben, ezek azonban nem leküzdhetetlenek. Hiszen ma a legtöbb családban minden különösebb ok nélkül is szokás, hogy a késői órákig fennmaradjanak, nem is említve azt az esetet, amikor vendégek vannak, vagy amikor beteg van a háznál. Általában véve nem szokatlan és nem túlságosan nagy áldozat tehát, ha valaki a megszokott időn túl fennmarad, vagy ha szokatlan időben megszakítja éjszakai pihenőjét. És éppen csak az elhagyott, elhanyagolt Jézus kedvéért nem tudnánk meghozni ezt az áldozatot? Ismétlem: én itt csak a kicsiny csapatot, a száz százalékig vallásos családok szűken körülhatárolt kis társaságát tartom szem előtt. Az ideális Betánia volna ez, az imádság, az engesztelés s a szeretet tabernakuluma. Szinte látom és velem együtt ti is látjátok — az áldás és kegyelmek gazdag áradatát, amelyet ez a gyakorlat a családokra és rajtuk keresztül a társadalomra és az egész világra lehoz.

A Nagy Király családjai! Az Ő Szívének nevében intézem hozzátok ezt az ünnepélyes kérést! Mindazok, akik e szavaimat halljátok vagy olvassátok: gondolkozzatok rajtuk a tabernakulum előtt. Gondoljatok rájuk az éjszaka sötétjében, amikor a felszabadult sátán végigszáguld a világon és lángra gyújtja az aljas szenvedélyek, a mindenfajta bűnök máglyáit. Ha kérnétek érte Jézust, bizonyos, hogy ő is készséggel járná be ugyanazt az utat, megelőzné nagy ellenségét és egészen másfajta tüzeket gyújtana lángra. A szívetek, a családotok hívását várja ő, vár benneteket Betánia bizalmas családi találkozóján.

És akkor, az első péntek előestéjén, kedélyes, meghitt beszélgetés után, amely vacsora utánonkint még egy ideig együtt tartja a család tagjait, megbeszéljük a pontos időbeosztást és meghatározzuk: a család melyik tagja, melyik órában fog virrasztani? Azután meggyújtjuk a Szeretet Királyának képe előtt a gyertyákat, mire a család közösen elmondja a Hiszekegyet, tetszés szerint énekel, vagy valamely imát mond el közösen, mire az, aki a szeretet őrszolgálatának sorát megnyitja, megkezdi az imádás óráját, a többiek pedig nyugalomra térnek, amíg a sor rájuk nem kerül; apa, anya, gyermekek és a vallásos lelkű cselédség. Ó, milyen gyönyörű éjszaka az ilyen! Éspedig nem annak ellenére, de éppen azért, mert egy órai alvást odaáldoztunk Jézusnak, hogy őt imádjuk, engeszteljük, neki hálánkat, hódolatunkat bemutassuk, akárcsak mintha a tabernakulum előtt térdelnénk.

Nagyon kérlek benneteket, ne tartozzatok ti is azok közé az egyébként jószándékú lelkek közé, akik nagyon szeretnének ugyan szolgálni a jó Istennek… de nagyon hajlamosak rá, hogy a mindennapitól csak kissé is eltérő minden megmozdulásban túlzást lássanak és pesszimista módon lehetetlennek mondják a keresztülvitelét.

Mondjátok inkább, hogy habár az, amit itt javaslatba hozok, nem mindenki, sőt nem is a nagy többség méreteire van szabva, azért még mindig akad, éspedig tekintélyes számban akad olyan lelkes kisebbség, amely örömmel hoz akár nehéz áldozatot is, ha ezzel Jézus iránt való szeretetét kimutathatja, és neki örömet szerezhet.

Mondjátok meg továbbá, hogy ha a sötétség fejedelme olyan soha meg nem pihenő éberséggel használja fel az éjszakát, hogy annak leple alatt nyitott ajtókon besurranjon és gyenge szívekhez közelférkőzzék, akkor nem tarthat-e Jézus is igényt rá, hogy legalább szűkebb baráti köre résen legyen és áldozattal, soronkívüli szolgálattevéssel igyekezzék vigasztalást, elégtételt nyújtani mindazért, amit a túlsó oldalon csinálnak, vagy amit tenni elmulasztanak?

Meg kell mutatnunk ez alkalommal, hogy Benne igazi Királyunkat látjuk, olyan Királyunkat, aki a Szíve szeretetével uralkodik rajtunk. Elmondhatom, hogy talán még sohasem koldultam, sohasem nyújtottam ki az Ő nevében a kezemet anélkül, hogy a szeretet gazdag alamizsnája nem hullott volna belé az Ő számára. Nagyon remélem tehát, hogy ezúttal sem fogok csalódni. Az Ő nevében kopogtatok a szíveteken, az ajtókon, amelyek a Bárány vérével. Szűz Mária nevével vannak megjelölve: meg fognak azok nyílni, hogy Őt befogadják, Őt, aki számára készenlétben égnek Betánia lámpái és akit ujjongó szívek meleg szeretete vár…

Milyen sok tékozló fiú fog visszatérni, milyen sok Lázár feltámadni, milyen sok sánta, vak talál gyógyulást és az üdvösségnek milyen gazdag kegyelemkincsei jutnak osztályrészül mindazoknak a családoknak, amelyek az oly sokszor megbántott, mellőzött Király Szívével a szeretetnek ezt az egyességét megkötötték!

Úgy röpítem ezt a gondolatot világgá, mint tüzes nyilat, amely azonban nem az én szívemből, de a Királyéból száll felétek. Most pedig várjuk mindketten — Ő is, meg én is — válaszotokat, ti kedves betániai családok. Neki imádságtokban, nekem pedig néhány sorban mondjátok el, hogy tudjam: nem pusztában elhangzó szó volt-e a kérésem, hogy nem hiába nyújtottam-e az isteni Koldus nevében felétek a kezemet szeretetért? Ha csak egyetlen családot is sikerült megnyernünk ennek a gondolatnak, már meg vagyok elégedve az eredménnyel. Ők lesznek az a lámpa, amelynek lángjánál majd azoknak a világossága is felgyullad, akik később, Istentől számukra elrendelt időben állnak be zászlónk alá.

*

Ezeket a sorokat 1927 júniusában írtam s azokat, mint felhívást, több nyelvre lefordítva küldtük széjjel jó katolikus családok otthonaiba. Hála Istennek, az elért eredmény minden várakozásunkat felülmúlta. És éppen ez a természetfölötti siker bátorít fel rá, hogy állandósítsam ezt a felhívást, és mint állandó fejezetet iktassam könyvembe, amelynek az a hivatása, hogy a betániai családok mindennapi olvasmánya, elmélkedési anyaga legyen. Ugyanez oknál fogva — és látva a lelkes fogadtatást, amelyben az otthoni éjszakai szentségimádás gondolata részesült, — bizonyosra vesszük, hogy Isten országának érdekeit szolgáljuk és a lelkeknek is hasznára leszünk, ha ugyancsak könyvemben két további cikknek is helyet adunk, amelyek előzőleg hivatalos folyóiratunkban jelentek meg és arról az általános rokonszenvről tesznek bizonyságot, amely ezt az újszerű gondolatot immár széles körben népszerűsítette. Abban reménykedünk, hogy e cikkek állandósításával nemcsak a meglevő lelkesedés ébrentartását könnyítjük meg, de azt is lehetővé tesszük, hogy általuk újabb és újabb családok is felbuzduljanak a mozgalomban való részvételre és napról-napra növekedjék az a gárda, amelynek hivatása, hogy a családok életében Jézus Szívének uralmát előkészítse.

*

Zörgessetek Jézus nevében és megnyittatik nektek

Immár ezredszer történik meg, mióta mint az isteni Koldus vándor apostola szeretetet koldulni járok, hogy szinte lesújt és megdöbbent az az elképzelhetetlen nagylelkűség, amellyel jóságos Uram az én szerény próbálkozásomat alátámasztja… Áldassék érte szent neve!

Júniusi körlevelemben bekopogtattam azoknak a családoknak az ajtaján, amelyek megértik és forró szeretettel viszonozzák Jézus Szívének lenyűgözően nagy szerelmét és azért könyörögtem nekik, hogy a szeretet szent őrületével, a hősiességig menő áldozatossággal hódoljanak az engesztelés szellemében ennek az imádandó Szívnek, és arra kértem őket, hogy iratkozzanak fel vagy a havonkénti szentóra, vagy az ugyancsak havonként megtartandó otthoni éjszakai engesztelő imádás listájára. A királyok Királyának nevében, aki szomjazik szeretetünkre, az Ő sokat bántalmazott Szíve nevében nyújtottam feléjük kezemet s lélekben bejártam a családi otthonokat, mint a szegény Jézus szószólója… Köszönet, Uram, ezért a megtiszteltetésért!

Ujjongó szívvel újságolom, hogy ezúttal minden várakozást felülmúlóan fényes eredményekről számolhattam be drága Uramnak. Nekem magamnak is meglepetésszámba ment ez a nagy siker, aki pedig kezdettől fogva törhetetlen bizakodással néztem a fejlemények elé, noha megvallom, hogy sem ilyen gazdag, sem minőségileg ilyen elsőrendű aratásra nem mertem volna soha számítani. Igen: örvendetesen nagy a Király ama barátainak száma, akik cselekedeteikkel cáfolnak rá Annak keserű panaszára: „vigasztalót kerestem és nem találtam”.

Milyen boldog lehet tehát most ez az isteni Üdvözítő, hogy panaszát immár örömkiáltás válthatja fel: „örvendjetek velem, ég angyalai, mert egyetlen hű barátot kerestem és ime: népes sereget találtam; félénken kopogtattam néhány szív ajtaján és egész családok tárták fel szívüket előttem, hozsannát énekelve… Az éjszaka sötétjében, amikor az alvilág szellemei orgiájukat ülik, ezekben a Betániákban enyhülést találok tikkadt ajkaimra, balzsamot sebeimre s ottani barátaim szeretettel, mérhetetlen szeretettel csillapítják szívem égő szeretetszomját” .

*

Meg fog bocsátani a názáreti otthon Nagyasszonya, ha gyermeki merészséggel azt állítom, hogy a jelen esetben több szerencsével jártam, mint ő maga… Mikor ugyanis Mária, dicső anyává-levésének előestéjén végigjárta Betlehem házait, zugocskáért könyörögve, amelyben gyermekével meghúzhassa magát, minden ajtó bezárult előtte. Énelőttem ellenben majdnem minden ajtó kinyílt! Ennek a különbségnek azonban nagyon szép és egyszerű magyarázata van: mikor ugyanis a Szép Szeretet Anyja házról-házra járt, trónust keresve Jézuskája számára, — így mondaná Kis Terézke: — nem volt egy másik Szűz Máriája, aki az utat egyengetné előtte; én mellettem ellenben ott volt a hatalmas Királyné, a Jóságos Anya, aki lehetővé tette a lehetetlent is. Neki köszönjük tehát, hogy Jézust ezúttal nem szegényes istálló, de szerető szívek tabernakulumai várják, hogy bennük megpihenjen, hogy Szívének szeretetszomja szeretetükben kielégülést találjon.

Megértem, hogy ezek előrebocsátása után türelmetlenül várják olvasóim, hogy kézzelfogható bizonyítékait is adjam azoknak a sikereknek, amelyekről nagy általánosságban olyan sokat beszéltem. Annál is szívesebben teszek eleget kívánságuknak, mert erősen hiszem, hogy a közreadott konkrét esetek nemcsak nekik — a betániai bizalmasoknak — lesznek nagy örömükre, de fel fognak lelkesíteni olyanokat is, akik tele vannak ugyan jószándékkal, de kissé talán félénkek ahhoz, hogy saját elhatározásukból ismeretlen utaknak nekiinduljanak. Következő soraimban néhány ragyogó drágakövet szándékozom bemutatni azok közül, amelyek most már szinte naponkint érkeznek hozzám — a Szeretet Királyának koronája számára. Boldogok, ezerszer boldogok azok a családok, amelyek, az adott példákon felbuzdulva, szintén kedvet kaptak rá, hogy szeretettől izzó szíveikkel — mindmegannyi élő rubinkővel — minél díszesebbé tegyék azt a koronát, amelynek az a rendeltetése, hogy kiszorítsa helyéről azt a másikat, amelyet tövisekből fontak a Nagy Király homlokára.

*

Egy hölgy ezeket írja:

— Valósággal ujjongó szívvel olvastam felhívását, amelyet körlevele útján intézett hozzánk. Anélkül, hogy csak egy percig is haboznék, lelkes „igennel” felelek kívánságára és boldog vagyok abban a tudatban, hogy válaszomat, a többivel együtt, oda fogja tenni szentmiséje alatt forrón szeretett Mesterünk lába elé. Nagyon kérem tehát, szíveskedjék engem a Szentórát tartó hívek sorába bejegyezni, valamint azt is, hogy engesztelő órámat minden hónap első péntekjén, hajnali négy órától ötig fogom tartani. Holnap mindjárt megkezdem. Bár méltatna rá Jézus, hogy buzgó engesztelő lelket csináljon belőlem!

Egy másik:

 — Amint befejeztem körlevele olvasását, sietek megkérni, hogy a Szentóra ájtatosságra engem is bejegyezni szíveskedjék. De mondja, tisztelendő Atyám: nem venné szívesebben a Szeretet Királya, ha minden csütörtökön megtartanám ezt az órát?… Nagy készséggel kötelezem rá magamat, hogy a kegyelmek bőségét vonjam le házamra. Midőn ezt az ígéretemet Jézusom lába elé teszem, kérem tisztelendő Atyámat: adjon engem fenntartás nélkül az Ő szent Szívének, amelynek áldott sebéből enyhülés fakad a mi sebeinkre.

Más:

— Mélyen meghatva olvastam körlevelét és ígérem, hogy ezentúl minden hónapban megtartom a Szentórát, három kislányommal egyetemben, és pedig a mi trónraemelt Királyunk képe előtt.

Mélyen megrendülve olvastam egy nagybeteg sorait:

 — Igen, én is igennel felelek az ön felhívására… Mint kórházban fekvő beteg, persze nem végezhettem imádási órámat a kápolnában, de elvégzem itt, a kórágyamon. Felajánlom kínos szenvedéseimmel együtt, különösen az éjszakaiakkal, amelyek a legérdemszerzőbbek, mert még az álomtól is megfosztanak.. Harminckét éve, hogy beteg vagyok…

Ó, Jézus, látogass el ehhez a betegágyhoz, amint sok évszázaddal ezelőtt Siloe tavához is ellátogattál és mosolyogj rá erre a keresztrefeszítettre!

Íme, néhány mondat egy úriember leveléből, akit csak Jézus Szívében van szerencsém ismerni:

— Kérem, helyezzen engem is az oltárra, amikor szentmiseáldozatát bemutatja és ígérje meg nevemben az isteni Királynak, hogy én is meg fogom tartani a Szentórát, sőt meg is hosszabbítom mindaddig, amíg a fáradtság erőt nem vesz rajtam… Szíveskedjék azt is mondani Neki, hogy ezentúl még inkább az övé kívánok lenni, szegény szívem minden dobbanásával.

Ilyen hadsereggel nemsokára Virágvasárnap Királyává kiálthatjuk ki Nagypéntek Királyát, csakhogy ezúttal nem pálmát és babérágakat, de szeretettől izzó emberszíveket szórunk diadalútjára!

Most pedig néhány olyan levél, amelyekről azt hihetnők, hogy térdenállva, könnyhullatás közt íródtak:

— Éppen most olvastam — inkább így kellene mondanom: mohón faltam — az otthoni éjszakai engesztelői imádásra vonatkozó körlevelét. Késedelem nélkül felelek hívó szavára, amelyet a Szeretet Királyának nevében intéz a világhoz. A Szentórát eddig is megtartottam minden hónapban, de ezentúl nagylelkűbb szeretnék lenni Jézus Szívével szemben és megígérem, hogy mostantól kezdve az első pénteket megelőző éjszakát egészen imádásban töltöm. — Havonkint egy éjszaka: valóban nem nagy dolog! Nagyon kérem Jézust: adja meg az erőt, hogy szívvel-lélekkel tudjak virrasztani vele, hogy vigasztalója, segítőtársa lehessek ezen az éjszakán. — Igen, azt akarom, hogy az otthonom igazi Betánia legyen, ahol Jézus enyhülést, örömöt találhasson szívünk nagy szeretetében, akaratára való fenntartás nélküli ráhagyatkozásunkban. Ó, bárha elfogadná felkínálkozásunkat és rásegítene, hogy világító lámpái lehessünk az engesztelésnek ebben az éjszakájában. Bízom benne, hogy teljesíti e kérésemet, bár tudom, hogy nagyon gyarló vagyok. Mondja, Atyám: ugye, hogy szívesen veszi ajánlkozásunkat Jézus?

És mit szóltok a következő levélhez:

— Örömmel olvastam folyóiratának azt a számát, amelyben főtisztelendő atyám az otthoni Szentóra és otthoni éjszakai imádás gondolatát adja közre. Mivel válaszunkat is kéri erre a felhívásra, — látni akarva: nem pusztában elhangzó kiáltás sorsára jut-e e felszólítása — sietek megírni, hogy házam, amelyben már úgyis teljhatalommal uralkodik a Szeretet Királya, kimondhatatlan örömmel fogadta az ön javaslatát. Nem vagyunk sokan, mert családunk, saját személyemen kívül csak két gyermekből és egy kiszolgálónőből áll. Ügy tervezzük tehát, hogy elsőnek ez a jó leány végezné imádási óráját, 10-től 11-ig. Utána a gyermekek következnének, mindegyikük egy-egy órán át, az éjszaka többi részét pedig én vállalnám, reggel négyig. Gyermekeim ugyan szeretnék, ha valamelyik későbbi, nehezebb órát engedélyezném nekik, ebben a kérdésben azonban, ha nem kíméletlen tolakodás részemről, az ön tanácsát szeretném kikérni, atyám: arról van szó, hogy gyermekeim ugyan örömmel kérik ezt a kissé nagyobb áldozatot, de kérdem; szabad-e ezt elfogadnom tőlük? Hideg téli éjszakákon nem fogja-e túlhaladni erőiket a magukra vállalt kötelezettség? Kegyeskedjék tehát megírni: teljesítsem-e kívánságukat? Kérésemmel gyermekeim egyenes kívánságára fordultam főtisztelendő atyámhoz. Ök mondták: „kérdezd meg, anyuskám, az atyát s amit ő mond, bizonyos, hogy az az Isten akarata” .

Azt írtam ennek a hölgynek, hogy minden bizonnyal óvni kell a drága kicsikék egészségét, jól fel kell öltöztetni őket, hogy meg ne hüljenek hősies szeretetszolgálatuk ideje alatt, de… Jézus is szenved a hidegtől, dermesztő, halálosan dermesztő hidegtől, amely a szívekből feléje árad… A derék gyermekek álláspontját pártolom tehát, amely egyúttal a Király álláspontja is. Boldog anya, akinek ilyen kérdések fölött kell döntenie!

Áldd meg, Uram, ezt a kis családi fészket és hullasd rá áldott Szívednek szeretetkönnyeit!

Ismét egy virágszál, amely méltó rá, hogy az isteni Király oltárán illatozzék:

— Kimondhatatlan örömmel és lelkesedéssel olvastam lapunkban az ön gyönyörű tervét, amellyel Jézus Szívének nagyobb dicsőségét kívánja szolgálni: a családi szentélyekben megtartandó folytatólagos imádási órákról, amelyeket az engesztelő szeretet szellemében tartanánk meg, akárcsak a templomi éjszakai szentségimádásokat. Egy napot sem szeretnék késni válaszommal és sietve tudatom, hogy örömmel vállalkozom a Szentóra megtartására, minden első péntek előtti este, Jézus Szívének képe előtt. Júliustól kezdve pedig az éjszakai engesztelő imádást is meg fogom kezdeni… Két éven keresztül majdnem minden éjszakámat kedves betegeim ágya mellett virrasztottam át: férjem, gyermekeim ágya mellett, az előbbi halálát várva… Ha tehát akkor tudtam virrasztani, anélkül, hogy egészségemre károsan hatott volna az alvás hiánya, havonkint egy éjszakát bátran felajánlhatok Jézusom Szívének engesztelésére! A magam részéről népszerűsíteni is igyekszem a gondolatot, hogy minél többen legyenek az olyan családok, amelyek az engesztelés szellemében szolgálnak a Szentségi Jézusnak…

Íme: milyen erős tud lenni a szeretet:

— Atyám, felhívását olvasva, sietek megírni, hogy az engesztelő éjszakai imádás listájára való bejegyzésemet kérem, és pedig naponta legalább éjfélig, mert ilyenkor mindig egyedül vagyok… Áldjon meg, Atyám, engem is és az enyémeket is és higgye el, hogy boldog vagyok, ha Jézus Szíve hívó szavának eleget tehetek.

Ha tehát valakit bármi akadályozna benne, hogy magára vállalt szeretetszolgálatát a pontos időben megkezdje, nem kell félnie, hogy Jézus hiába vár, hogy nincs, aki szeretetével körülvegye: ez a jó anya azok helyett is virraszt, akik szívesen jönnének az engesztelésre, de esetenkint akadályozva vannak.

Ugye, hogy mindeme sorokból az engesztelés vágyának esengése, a Szeretet Királyát dicsőítő himnusz diadalmas szólama csendül ki?

De azért ez még nem minden. Tartogatok én kedves olvasóim részére egyéb meglepetést is. Íme:

Mikor felhívásommal a Jézus Szívét tisztelő családokhoz fordultam, bizonyos, hogy a szerzetesi közösségekre is gondoltam, mint akik bizonyára a legkedvesebb Betániái lehetnének isteni Mesterünknek. Felszólítani azonban nem mertem őket, tudva, hogy a zárdáknak amúgy is megvan a maguk lelki napirendje, amelyen sem változtatni nem lehet, sem új pontok hozzáadásával nem szabad túlterheltségüket kockáztatnunk.

Nem szóltam tehát, ezek a csodálnivaló közösségek azonban mégis eltalálták a gondolatomat és még fájlalják is kissé, hogy nem vettem számításba az ő együttműködésüket, amikor engesztelő imahadjáratomat megterveztem. Mintegy szent előjogukat kérik tehát, hogy ők is tabernakulumai lehessenek az engesztelő szeretet nagy lélek-templomának.

Nagyon óvatos, tapintatos akarok lenni az idézetemmel, — hiszen a hozzám írt levelek nem a nagy nyilvánosság számára íródtak, — de azért úgy érzem: nem szabad agyonhallgatnom egyes részleteket, amelyek — eleven példáról lévén szó — sokkal inkább megragadják a lelkeket, mint akármilyen prédikáció. Leközlök tehát belőlük néhány különösen értékes részletet. Mennyi örömét, vigasztalását találhatja bennük a mindenkitől elhagyott, szenvedő Jézus!

X. zárda…

Főtisztelendő jó Atyám,

lelkes örömmel olvastam körlevelét, s amit abban az igazi, az élő Betániákról ír. A szeretet lelkesedése gyűlt fel szívemben, arra gondolva: mennyi vigasztalására lesz Királyunk Szívének a gyengéd, nagylelkű szeretetnek ez a megnyilatkozása! És mindjárt arra is gondoltam: hogy én magam is családanya vagyok, mert hiszen minden méltatlanságom ellenére is egy nagy család: egy szerzetesi közösség gondozását bízta rám az Úr! Négyen közülünk amúgyis virrasztanak minden éjjel a Golgota Királya szenvedő tagjainak szolgálatában, miért nem ajánlanák fel éjszakájukat, a szeretetből virrasztó családok áldozatával egyesítve azért, hogy minél előbb eljöjjön és mindeneket magába öleljen a Szeretet Királyának uralma? Mit szól hozzá, jó Atyám? Gyakran olyan fáradságosak, olyan nehezek ezek az éjszakák: következésképp temérdek értéknek a hordozói! Minden nővérnek harminc beteg van a gondjaira bízva. És milyen betegek! Az egyik nyugtalanul szenved, a másik talán haldoklik, és hány köztük az olyan lélek, amely még nem hódolt be a kegyelem ereje előtt. Mennyit gyötrődik, aggódik ilyen éjszakákon a virrasztó nővér! És amíg reszket az örökkévalóság küszöbén álló lélek sorsáért, a szenvedő betegek hol ilyen, hol amolyan fajta szolgálatait kérik, jelenlétére, vigasztaló, fölemelő szavaira áhítoznak! És az előre nem látott lehetőségek, amelyek miatt szüntelenül résen kell lennie… itt egy lázálmaiban nyugtalankodó beteg, amott egy seb, amely váratlanul vérezni kezd… egyiket megfojtja a köhögés, ha segítségére nem siet, … a másiknak borogatásait kell váltani, cserepes ajkait egy korty vízzel hűsíteni…

Ó, bár fogadná el Jézus, az isteni Orvos, minden munkánkat, minden fáradozásunkat, szegény betegeink álmatlanságával, szenvedésével egyesítve, Szívének engesztelésére, a lelkek javára! Ezentúl még nagyobb örömmel fogunk készülni ezekre a virrasztó éjszakákra, hogy azoknak minden percét ez isteni szándék szolgálatába állíthassuk.

A meghitt családi otthonokban a Táborhegy szelleme kel életre ezeken a hódoló imádásban eltöltött éjszakákon. Mi, az Isten szolgálatára szentelt szerzetescsaládok a Golgota szellemét éljük át a bennünket körülvevő szenvedés áradatában.

Mondja, Atyám, jónak látja-e elgondolásomat? Nem túlságosan merész kívánság-e részemről, hogy ilyenmódon állítsuk be hivatásszerű munkánkat Jézus Szívének szolgálatába? Az én rögeszmém ugyanis az Adveniat…

Nővéreink esténkint egész éjszakai munkájukat és virrasztásukat Jézus Szíve uralmának az egész világon való elterjedéséért és az éjszaka folyamán elkövetett bűnökért engesztelésül fogják felajánlani ezzel az imával:

„Istenem, a Szeretet Királya, felajánlom, neked Szűz Mária szeplőtelen szíve által mindazokat a munkákat, fáradalmakat, gondokat és aggodalmakat, amelyek ez éjszaka folyamán rám várnak, amíg itt ez élő feszületek, a Te fájdalmas tagjaid mellett virrasztok.

Felajánlom továbbá az ő álmatlanságukat, égető szomjúságukat, halálküzdelmüket, minden szenvedésüket, hogy mint Király uralkodjál az egész világon, különösképen a papi és a neked szentelt lelkekben.

Fogadd el ezért szívem minden dobbanását, mint égő könyörgést uralmad kiterjedéséért s minden lépésemre váljék erősebbé szereteted uralma a lelkekben, a családok, a nemzetek életében”.

Nővéreink este 9-kor kezdik meg szolgálatukat és munkáikat a következő beosztás szerint ajánlják fel:

9—10-ig: Jó Istenem, felajánlom neked ennek az órának a szolgálatát azért, hogy a gyermekekben és az ifjúság lelkében megerősödjék az uralmad.

10—11-ig: a Jézus Szívét tisztelő családokért.

11—12-ig: a pápáért, papokért, szerzetesekért.

12—1-ig: misszonáriusokért, pogányokért.

1—2-ig: államfőkért és kormányon levőkért.

2—3-ig: világias családokért, szülőkért.

3—4-ig: szegényekért, betegekért, kísértések közt élőkért.

4—5-ig: kispapokért, noviciusokért.

5—6-ig: katolikus iskolákért, tanítókért, tanítónőkért.

6—7-ig: az Egyház ellenségeiért, szabadkőmívesekért.

7—8-ig: eretnekekért, szakadárokért.

Minden óra kezdetén ezt a röpimát imádkozzák:

„Jézusom Szent Szíve, jöjjön el a Te országod”.

Ez a levél már önmagában is a szeretetnek ragyogó hitvallása Jézus Szíve előtt. És hány buzgó szerzetesi közösség indul majd el a nyomán, hogy engesztelő szeretetáldozatával Jézus Szívének kedveskedjék!

A következőkben egy olyan hangot továbbítunk olvasóink felé, amely egy szemlélődő szerzetestársaság rácsain keresztül jutott el hozzánk:

— Igen, atyám, a tüzes nyíl célba talált, megsebzett itt nálunk minden szívet. Ma éjjel már bemutattuk Urunknak az első termést, amelyet az ön elgondolása fakasztott a lelkekben: megtartottuk az első engesztelő imádást, 11 órától reggel 5-ig… Köszönöm atyám, hogy olyan érthetően tárta elénk Jézus Szívének kívánságát! Lehet-e nagyobb boldogság idelent, mint megismerni az Ő kívánságait és azokat valóra váltani? Bár minél több családi tűzhely változnék át az imádás, engesztelés és szeretet tabernakulumává!

*

Bizonyosra veszem, hogy önök éppúgy meg vannak hatva, mint én magam, amikor ezeket az aranykönyvbe illő sorokat olvassák, és azt gondolják, hogy a világ legboldogabb embere vagyok, minthogy titkára lehetek az irgalmas szeretet Királyának, Jézus Szent Szívének. És igazuk is van, ámbár itt újra megismétlem, amit beszédeimben már számtalanszor elmondtam: hogy mindez bármily csodálatosnak lássék is, engem egy cseppet sem ejt bámulatba. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert mindezt Jézus nemcsak kinyilatkoztatta, de ünnepélyesen meg is ígérte mindazoknak, akik Szívének tiszteletét terjesztik és uralma eljövetelének az útját egyengetik. Akkor volna tehát okunk csodálkozásra, ha nem így történt volna minden.

Jézus olyan mértékben áll mellettünk, amilyen mértékben mi tényleg erőfeszítéssel törekszünk rá, hogy Szent Szíve uralmának apostolai legyünk. Mert Ő maga a hűség.

Betániai családok, akik olyan lelkes megértéssel válaszoltatok kopogtatásomra, köszönöm, ezerszer köszönöm a szívek imádandó Koldusa nevében is nagylelkű készségteket! Vérének, könnyeinek minden elhullott cseppje váljék kegyelemáradattá rajtatok, a nagy kegyelmek áradatává, amelyeket a Szent Jánosok, a Kis Terézkék, az Alacoque Margitok és azok számára tart fenn Jézus, akik, mikor adnak, nem méricskélnek, csak adnak, csendben, mosolygó hősiességgel. Akik, ha lehetséges volna, még az angyalok előtt is elrejtenék, amit Jézusért tesznek, amit neki adnak — hogy csak Ő maga tudjon róla és senki más. Igen: ez a kiválasztottaknak szóló kegyelemáradat szálljon rátok, mindnyájatokra!

Eddigi tapasztalataimon felbátorodva, újólag felétek nyújtom kezemet, nagy hittel, megingathatatlan bizalommal kopogtatok újabb családok ajtaján, akiket — tudom — nagyon szeret Jézus, de akiktől éppen azért a viszontszeretet megnyilatkozását várja.

Igen: kopogtatok, tízszer, ha kell: százszor, mert nem akarok sem kevésbé elszánt, sem kevésbé kitartó lenni, mint ez az arcátlan világ, amely nemcsak kéri, de követeli, hogy feláldozzátok neki éjszakáitok pihenését és helyette könnyelmű — legtöbbször bűnös — mulatozással töltsétek a nyugalom óráit. S jaj! milyen gyakran győz a világ és sárba tapos tegnap még ragyogóan fehér lelkeket is!

Ki lesz hát erősebb: Jézus-e, vagy Barabbás és a sötétség fejedelme? A Nagy Király barátai: feleljetek!

Várom tehát, hogy kiadós, gazdag levélcsomókkal állítson be hozzám a posta… várom, kérem a leveleiteket! Kedves Betániák, lelkes apostolok, a mi kedves kereszteshadjáratunk tüzesszívű előharcosai: próbálkozzatok meg újabb felhajtással a barátaitok, az ismerőseitek körében. Szóljatok hozzájuk az apostolok lángnyelvén, lelkesítsetek fel egyeseket, családokat egyaránt. De kérjétek fel őket a nevemben arra is, hogy azt a nagy Igent, amellyel lekötik magukat Jézusnak, énnekem is megküldjék levélben, hogy hiánytalan legyen annak a nagy hadseregnek a névsora, amelyet minden reggel Jézusnak ajánlok a szentmisében. Édesanyákat és gyermekeket, apákat és fiúkat, fiatal leányokat és cselédeket, — hogy Szívébe zárja őket a Szeretet Királya, amikor mint lámpásokat állítom fel őket a kelyhem körül. Néhány nap múlva pedig kis képecske érkezik majd hozzájuk, amelyet szívesen hitelesítek az aláírásommal, s amely elviszi hozzájuk Jézus „Igenjét,” válaszul az ő „Igenjükre,” szinte azt mondhatnám: Jézus aláírását, amellyel bizonyítja, hogy Szívét adja nekik cserében a Neki felajánlott szívükért.

Annyi gyönyörű meglepetésben volt már részem a buzgólkodástok révén — ne engedjétek hát, hogy ezúttal csalódás érjen!

*

Hogy minél megértőbb lélekkel értékeljék a hit és szeretet ama csodás megnyilatkozásait, amelyeket kedves Betániáink elé terjesztek, nagyon kérem: vessenek egy pillantást két jelenetre és igyekezzenek megérteni és átélni azok szívbemarkoló jelentését.

Az egyik jelenet Nagycsütörtök késői óráiban játszódott le, amikor a lelkileg már agyongyötört Jézust a zsoldos katonaság szentségtörő gúnyolódása, durva röheje veszi körül börtönében. A gúny, a bántalom elsősorban isteni Királyságának szól; isteni felségjogait akarják lábbal taposni, gyűlölettel szívükben, gyilkos gúnyolódással ajkukon…

A másik kép Paray-le-Monial. Ugyanaz a Király, vérének piros palástjában, szemében elgyötört fájdalom kifejezésével jelent meg Margit-Mária elragadtatott tekintete előtt. A bűnök mindent elseprő zápora elől menekülve, bizalmasa és lelkes apostola szívében keresett menedéket… Az Ecce Homo alakjában mutatta meg magát neki, olyannak, amilyennek hóhérai látták azon a szörnyű Pénteken s úgy beszélt meghitt bizalmasával, mintha azokkal beszélne. Hangjában mélységes fájdalom rezgésével szeretetet kért s nyilvános elégtételt azokért a bántalmakért, amelyekkel isteni Személyét és szent törvényeit illetik. Akarja, hogy irgalmas bocsánatát azok számára is kierőszakolják, akik a bűn, az érzékiség, a könnyelmű élvezetvágy és a nemtörődömség áradatában farsangolják végig az életet s ezzel Őt újólag megostorozzák… Igen: vágyik rá, hogy nekik is megbocsáthasson, a megbocsátás örömét és dicsőségét azonban meg akarja osztani Margit-Máriával és azokkal az engesztelő lelkekkel, — az engesztelő lelkeknek immár népes táborával — akik annak csodás hivatását, részben legalább, örökségképp megnyerték.

Jaj! a gyalázatnak és fájdalomnak két képe él, végigvonul olyan korszakokon is, amelyek pedig kereszténynek mondják magukat.

A Nagy Király Betániái, nem halljátok-e, akárha távolról is, annak az orgiának a morajlását, amely éjszakánkint ezer bűntanyából felétek száll? A pipafüstös vagy a fényes bűntanyákból, ahol a sátán, mint diadalmas Vénusz gúnyhahota közepette arculveri Jézus Krisztust! Nézzétek: az ütések nyomán a vére is kiserken…

Igen: nézzétek innen a távolból a bűnnek ezeket az átkozott tanyáit, ahol napról-napra eszelős bolondnak minősítik Isten Fiát és gúny tárgyává teszik törvényeit, különösképpen azt, amely az Ő szemében a legkedvesebb: a tisztaság törvényét. És pedig nem is éppen pogányok vagy szegény tudatlanok előtt, akik nem ismerhetik az Isten törvényeit, mert nagyrészben olyanok köréből kerül ki a nézőközönség, akiknek eleinte még el kell hallgattatniok a lelkiismeretük szavát, amikor idejönnek. Sőt többet mondok: személyszerint tudok magam is olyan keresztény családokat, amelyek tagjai semmiképp el nem mulasztanák az elsőpénteki szentmisét és áldozást, esténkint pedig az ilyenfajta „úri” bűntanyákon szórakoznak. Ó, a modern kor merész fölényességgel törölt a bűnök lajstromából néhány kellemetlen tételt s levegőbe röpített nem egy erkölcsi sorompót! — Szegény Jézus!

Durvaság, cinikus szemérmetlenség, érzékies jelenetek, a bűnnek megannyi élőképei, isteni törvények lábbaltiprása: a botrány és erkölcsi süllyedésnek ez a felvonultatása raffinált művészettel, sátáni találékonysággal összeállított keretek közt történik… Nagypéntek délelőttjének története ötvenezerszer újul meg éjszakánkint a világ nagy Babilonjainak mulatóiban. A jelenetezést ügyes üzletemberek végzik, igazi művészek segédletével s a látványosság, a program nagyszerűen jövedelmez. Megfizetik, megtapsolják, szalonképessé teszik olyan emberek, akiknek pedig van is hitük és világért sem szeretnének hirtelen meghalni itt, az ostorozás oszlopa előtt, ahol véresre ostorozzák, gúnnyal, szitkokkal illetik azt, aki talán már holnap bírájuk lesz, csak azért, mert azt merte mondani, hogy kivétel nélkül mindenki, aki bűnös szándékkal gondol, vágyik valamely tiltott gyümölcsre, vagy azt bűnös szándékkal nézi, súlyosan vétkezik és méltó a gehenna tüzére. Ezt azonban nem akarja megérteni a mi, élvezetek után futó, gondtalan jólétben élő kereszténynek nevezett társadalmunk. És mivel Jézus sem engedményekre, sem megalkuvásra nem hajlandó és idelent a barátságot, odafönt pedig az örök boldogságot csak a régen megállapított ár ellenében hajlandó megadni: felhangzik az ajkakon a „le vele!” s a tömeg, — még a felső tízezrek világa is — megint csak Barabbást választja Ahelyett, aki olyan szigorúan szembehelyezkedik a szív, a szemek és az érzékek kívánságával.

Szegény Jézus! Élő seb az egész teste, nincs rajta tenyérnyi ép folt, szinte a csontjait is megszámlálhatnánk rongyokra tépett bőrén, húsán keresztül. Valamikor csapások sorozatát küldte Egyiptomra, hogy megmentse Izraelt és ma az egykori Izrael egy része, a katolikusság is ellene fordult, megostorozza Őt és halálnál is fájóbb keserűséggel itatja vérző Szívét!

Tekintete körüljár és epedve kutat a sokaságban baráti szemek után; lázcserepes ajka könyörgést suttog: irgalmat kér maga és kínzói számára… Szíve, szívének fel-feltörő zokogása a szívek ajtaját próbálja megnyitni, balzsamot, gyengédséget, megértést kérve betániai barátaitól, engesztelő szeretetet híveinek kicsinyke nyájától. „Nyissatok ajtót — hallik a szava — bocsássatok be. Az éjszaka hidege, a bűnös lelkek fagyos jégharmata megdermeszti tagjaimat. Nyissatok ajtót, legalább ti, betániai barátaim! Én vagyok Jézus, a Királyotok, egyetlen igaz barátotok. „Miseremini Mei, saltem vos amici mei… Legalább ti, a barátaim, legyetek jó szívvel hozzám.” Nyissatok ajtót, nehogy fájdalmában haljon meg az a Szív, amelynek szeretet az élete!

*

Merészségnek látszott a részemről, hogy júniusi körlevelemben Jézus Szívének metsző fájdalomkiáltására hivatkoztam. Hadd lássuk: álmodozó voltam-e akkor, a költői képzelet világában jártam-e, vagy igazam volt-e, amikor bízva hittem Jézus Betániáinak hősies hűségében? Augusztusi cikkem, amelyet bizonyára örömteljes meglepetéssel vettek olvasóim, a beérkezett válaszoknak gyönyörű szemelvényeit hozta ugyan, de még korántsem meríti ki a legnemesebb nagylelkűség példasorozatát. Olvassák el tehát a következő levelet; hadd beszéljen helyettem egy nagyon keresztény családi otthon nagyasszonya.

A tövissel koronázott, hálátlan gyermekei és hűtlen barátainak keze által ütött ezernyi sebből vérző Jézus — annak a szegény papnak közbenjárása által, aki e sorokat írja — bekopogtatott a családi tabernakulum ajtaján. A válasz: gyönyörű élőkép, amelyet ez a derék Veronika állított össze, aki megértette Betánia gondolatának minden meleg, életteljes szépségét és lelkes szeretettel felel a kopogtató kérésére: „Nyissatok ajtót… szomorú vagyok mindhalálig. Íme a Szív, amely titeket annyira szeret, szeressétek viszont, azok helyett is, akik hidegen elfordulnak tőle. Én vagyok a Szeretet, akit olyan kevesen ismernek a földön.”

A bűn sötét, fekete éjszakája van. A gazdagok, a nagyok szalonjaiban, színházakban és mulatókban terpeszkedik a kevélység, a bűn; szenvedély lángja reszket végig a fényes estélyi ruhákban hullámzó társaságon. A sötétség hatalmának diadalmas órája ez. A felszabadult ellenség elégedetten vigyorog, mert a nagyvilági élet ragyogásában, gondtalan kacagásában újra meg újra arculverik a Názáretit.

„Nyissatok ajtót, fogadjatok legalább ti szeretettel magatokhoz” — eseng Jézus a Betániák küszöbén.

1937. 1937. június 3. A Szeretet Királya hónapjának első péntekén.

Főtisztelendő Mateo atya!

Nem, nem fog csalódni várakozásában, amelynek a titkárságokhoz intézett júniusi körlevelében kifejezést ad! Nem koldult hiába a szeretetre szomjazó Király számára! Legalább a mi szívünk mélységes hálával fordul Affelé, aki nekünk ezt a gyönyörű gondolatot sugalmazta és ma, június első péntekén már írom is válaszomat, amíg lelkünkben tovább él a Jézus közelében töltött imádságos éjszaka ünnepi hangulata.

Az Ő Szent Szíve intézte, hogy váratlanul mihozzánk is eljusson az ön körlevele, amelyben Jézus nevében a szentóra és az éjszakai engesztelő imádás gondolatát ismerteti.

Nem volt itt gondolkodni, tépelődni való! Egész házunk népe egyhangúlag, nagy lelkesedéssel tette magáévá az ön elgondolását és egyetlen gondunk csak az volt, hogy azt minél méltóbb módon segítsük megvalósulásra. Mindnyájan kimondhatatlan örömmel készültünk rá, hogy Jézust vendégül lássuk s előtte szívünk ajtaját feltárjuk, hogy közvetlen társaságában tölthetjük el az első péntek áldott éjszakáját, amikor neki — kis áldozat árán is vigasztalást nyújthatunk és előtte szeretetünkről bizonyságot tehetünk.

Mikor az est beállt, a szerető szív találékonyságával virágokkal, gyertyákkal feldiszítettük a kis oltárt, amely a trónraemelt Király képe előtt áll s az esti családi étkezés után megbeszéltük a virrasztás sorrendjét, a két legkorábbi órát a kicsikék és a napi munkában kifáradt cselédség számára tartva fenn. Azután letérdeltünk mindnyájan az oltár körül; mindnyájan; apa, anya, hat gyermek, a sógornőim, a cselédség s úgy vettük körül szeretetünkkel a Nagy Király képét, mintha csak meg akarnánk védelmezni ama bántalmak ellen, amelyeket éppen az éjszaka óráiban intéz ellene legsűrűbben a bűn. Azután megkezdtük szeretetszolgálatunkat. Amint mondtam: először a kicsinyek kerültek sorra, azután a házi személyzet. Gimnazistáink a legnehezebb órákat kérték a maguk számára és 2—3-ig tartották meg imaórájukat. Boldogító tudat, hogy gyengéd szeretetünkkel vigasztalást, örömöt szerezhettünk Jézusunknak, aki ezen az estén bizonyára elmondhatta; „Vigasztalókat kerestem és habár kicsinyeket és gyarlókat is, de mégis csak találtam.”

A bevezető közös ima után mindenki elköszönt Jézustól és nyugalomra tért, a két kicsi kivételével, akik nyomban megkezdték imádási órájukat. Én, az anya, kimondhatatlan boldogsággal gyönyörködtem buzgó áhítatukban és így fohászkodtam: „Jó Uram, ha Péter, János és Jakab elaludtak melletted és Te mégis apostolaidnak, dicsőséged munkálóinak választottad őket. Ugye, magadhoz emeled, apostolaiddá teszed az én drága kicsikéimet is, akik zsenge koruk ellenére is itt virrasztanak veled. Hiszen tudod, semmi egyéb vágyam nincs, mint hogy szolgálatodra szentelhessem őket s hogy ők majdan minél több lélekben gyújthassák fel a te ismereted világosságát, szent Szíved szeretetének tüzét.”

Az apróságok után a cselédek következtek. Ha már engem is annyira meghat alázatos önzetlenségük, mekkora örömére lehet az isteni Mesternek, amikor napi munkájukban kifáradva itt térdelnek előtte! Mikor leküzdik fáradtságukat azért, hogy Neki vigasztalására lehessenek! Éjfél után kettőkor ragyogó arccal jelentek meg diákjaink a szalonban. Nyilván nagyon büszkék voltak rá, hogy férfias erőpróbával mutathatják ki szeretetüket isteni Királyuk iránt. Utánuk a nagynénik, majd a szülők következtek, akik örömkönnyekkel a szemükben, szívükben azzal a békével térdeltek le az oltár elé, amelyet csak Isten közelsége adhat meg az embernek… Mintha csak részesévé akart volna tenni bennünket Jézus annak az örömnek, amelyet szent Szíve szeretetszolgálatunk nyomán érzett. — Boldogan emeltük hozzá szívünket, de nemcsak azért, hogy Őt imádjuk, engeszteljük, de imádkoztunk önért is, atyám, aki nekünk ezt a gyönyörű gondolatot sugalmazta.

Azt hiszem, az ön szemében legértékesebb pénzzel fizettünk akkor, amikor arra kértük Urunkat: segítse minél szélesebb körben elterjedésre ezt az ájtatossági gyakorlatot, hogy ne legyen a világon egyetlen katolikus család sem, amelyben az otthonossá nem válnék. — A magunk részéről igérjük, hogy híven kitartunk mellette, amíg csak élünk. A Szentórát már eddig is meg szoktuk tartani, s ha már az után is minden esetben érezhetően tapasztaltuk, hogy valamely különös kegyelemadományban részesíti családunkat a jó Isten, milyen kegyelemáradat fog az éjszakai engesztelő imádás nyomán fakadni, amelyet pedig végeredményben nem is olyan nehéz megtartani!  Csak egy dolog kell hozzá: szeretet. Ezen fordul meg minden.

Ezzel be is fejeztem beszámolómat, amelyet ön tőlünk kért. Most pedig önt kérem, főtisztelendő atyám, hogy ígéretét beváltsa: a család várja, amit ön neki felajánlott: a képecskét … S ha egy sor írás is lesz rajta: annál nagyobb lesz az öröm.

*

Nem kell sokat magyaráznom, mit érezhetett Urunk Szent Szíve ezen az engesztelő éjszakán, amikor ismét egy új Betániából szállt feléje a szerető együttérzés, a gyermeki hódolat imája. — Bizonyos vagyok róla, hogy olvasóim is osztják az isteni Király meghatottságát; hogy Vele örülnek, amikor lélekben ellátogatnak ebbe az új Betániába, amely imádó csendben húzódik meg az isteni Vendég lába előtt és gyengéd szeretetével, áldozatos hűségével irt csepegtet égető sebeibe ezen a boldog, mennyei éjszakán.

Bizonyára mindnyájan ismerik azt a híres festményt, amely üdvözítőnknek a keresztről levett holttestét ábrázolja a Fájdalmas Anya karjában s míg ez tépő fájdalmai közt is Fia hóhéraiért imádkozik, János, Magdolna és a szent asszonyok imádattal hajolnak a szent sebek fölé és csókjaikkal illetik, könnyeikkel öntözik azokat.

Nem ugyanez történt-e ezen az engesztelő éjszakán, ebben a kiválasztott családi otthonban?

Igen: mert ha sokan vannak is, akik halálosan gyűlölik, bántalmakkal illetik Jézust, vannak barátai is, akik tűzbe mennének érte és a szeretetnek olyan mélységeiről tesznek tanúbizonyságot, hogy szinte zavarba hozzák azt a szegény papot, aki im mélységes meghatottsággal számol be apostoléletének erről az egyik legmegkapóbb élményéről.

Mert ez az apa, az apróságok, akiknek szívében egy új Zebedeusok anyja szítja az istenszeretet tüzét; a fiatal leányok, a diákfiúk, akik örömmel vállalják az álmatlanságot, hogy Jézus mellett virrasszanak, a mélyen vallásos, jámbor cselédség: ezek mind mélységes örömmel töltötték el Jézus Szívét, amelynek tátongó sebe a dicsőség és boldogság fényében ragyogott ezen az éjszakán.

És rajtuk kívül is hányan, de hányan vannak, akik ugyanennyi lelkesedéssel, odaadó szeretettel virrasztottak és virrasztanak minden csütörtökön, vagy legalább is minden első pénteket megelőző éjszakán? Milyen nagyszerű szimfóniája az engesztelő, hódoló imának, amely ezeken a napokon Isten trónja elé száll, s amely arra is elég erős, hogy elnyomja a nagyvilági mulatozások zsivaját, amelyeken úgy árad szerte a bűn fertője, mint az elektromos fény, amely a fényűzés és világias élvezetvágy csarnokait beragyogja.

*

Egy jámbor lélek sugalmazza a következő gondolatot, amelyet most javaslat formájában, nagy örömmel sietek közreadni:

Sokan vannak vallásos, istenszerető lelkek, akik szeretnének részt venni az éjszakai engesztelő imádásban, de vagy magánosan élnek, vagy egy kevéssé vallásos család körében állnak egyedül a vágyódásukkal. Írjanak ezek nekem és kérjék, hogy beosszam őket egy engesztelő éjszaka valamelyik órájára. Ilyenmódon sok egyedülálló lélek illeszkedhetik bele a közös engesztelő ájtatosságba. Rendes jegyzéket fogok vezetni róluk és úgy osztom be, hogy folytatólagosan, mindenki a maga őrhelyén, a meghatározott órában végezze szeretetszolgálatát. Így megszervezve, számtalan új, csorbíttatlan engesztelő éjszakát tudunk beállítani kereszteshadjáratunk egészébe.

Erről a javaslatról egy másikra térek át, mert a hallgatóság lelkesedése átragad magára a szónokra is s a júniusban közzétett tervezet csodálatos sikere őt is egyre bizakodóbbá, merészebbé teszi.

Az éjszakai engesztelő imádásra bejegyzett családok egyértelműleg az első pénteket megelőző éjszakát választották ájtatosságuk számára. Nagyon jól megértem ezt a választást és egész szívemből örülök is neki. Most azonban mégis tovább megyek egy lépéssel és egész hónapra szeretném megszervezni a családok éjszakai engesztelő szeretetőrségét.

Az önök megértő lelkesedése, amint látják, merésszé, telhetetlenné tett Szerelmesünk dicsőségének munkálásában. Szeretném, ha akadna 30 Betánia, s ezek rám bíznák a virrasztásra szánt éjszaka megválasztását  olyanformán, hogy megszervezhetném velük az egész hónapi, vagyis inkább: a folytontartó éjszakai engesztelő ájtatosságot a családi otthonban. Nem csodaszép gondolat ez? Nem lelkesíti-e fel az egészen katolikus családokat, a kiválasztott lelkeket, azokat, akik békére, világosságra, erőre vágynak, akik éhezik, szomjazzák a kegyelem csodáit?

Újólag kivetem tehát a hálómat Királyunk, isteni Jóbarátunk érdekében. Mit felelnek erre Jézus Szívének barátai?

Képzeljék el lelkük mélyén a paray-le-moniali látomást, a véresre gyötört, szenvedő Jézust, aki felénk nyújtja a kezét, koldul, kér, követel… de igér is és Szívét kínálja azoknak, akik elég nagylelkűek rá, hogy megnyissák előtte a szívük és az otthonuk ajtaját… Hallgassák csak az éjszaka csendjében: Ő az, Jézus, aki a szívünk ajtaján kopogtat. Kint áll a küszöbön s bebocsáttatást kér. Máshonnan elkergették s most hozzánk jön… bízva, reménykedve… Vajjon nem rideg elutasítás lesz-e itt is a sorsa?

Feleljenek neki és írják meg nekem is: mit határoztak?

Ó, milyen csodaszép ünnepe volna a szeretetnek ez a harminc engesztelő éjszaka minden hónapban, a kiválasztott Betániákban! Ünnepe volna pedig nemcsak a Királynak, de a Lázároknak, a Mártáknak és a Máriáknak is!

Nem tudom elhinni, hogy ne akadna harminc hűséges, áldozatos lelkű család a keresztény Európának külön-külön országában: itt, a katolikus Magyarországon, Szűz Mária, Szent István országában is? Harminc élő tabernakulum, harminc lámpa, amely felváltva szüntelenül ott égne a Keresztrefeszitett Király előtt mint a szeretet, az engesztelés és az apostoli lelkület hódolata? Ha arról volna szó, hogy ezzel a kis áldozattal elhárítunk egy készülődő háborút, vagy kieszközlünk egy epedve várt győzelmet, vagy egy sorsfordulatot, bizonyos, hogy nem harminc, de harmincezer vállakozónk is akadna.

Csak éppen Te, a szeretet és béke Királya, csak éppen Te nem kaphatod meg azt a harminc dénárt, amely visszavásárolhatna ellenségeid kezéből, hogy visszahelyezzen dicsőséged és győzelmed trónusára?

Mint a hamu alatt pislákoló parázs, sok szunnyadó nagylelkűség is lángra kap az első légáramlat érintésére. Sokszor tapasztaltam ezt nagy örömmel és beszéltem is róla utolsó cikkemben. Megvallom: most is hasonló tapasztalásra számítok, olyanra, amely még szebb, meglepetésekben gazdagabb lesz az eddigieknél is, s amely Urunk Szívének is bőséges vigasztalására lesz.

Álmodozó vagyok-e, vagy apostol, amikor ezeket mondom?

Ilyen csodaszép gondolatról beszélve, nem akarom, hogy enyém legyen az utolsó szó. Ideiktatom tehát a következő sorokat, amelyeket egy nagybeteg írt a kórágyáról :

— Boldog örömmel olvastam az ön körlevelét, amelyet egy jó lélek juttatott el hozzám. Magam ugyanis túlságosan szegény vagyok ahhoz, hogy azt megszerezhessem. Igen, gyönyörű gondolat: megszervezni a családokban az éjszakai engesztelő ájtatosságot! Atyám, nekem nem lehet részem ebben a boldogságban, legalább is az előírt formában, mert ezt sem az egészségem, sem az életkörülményeim nem engedik.

Hat éve, hogy keresztjével ajándékozott meg Jézus s azóta kórházban vagyok, a kedves nővérek gondozása alatt. Nagyon szegény lévén, természetesen közös kórteremben fekszem és így nem is bonthatnám meg a házirendet. De azért én is jelentkezem a felhívásra, jó atyám, mert ezentúl még több szeretetet kívánok adni Jézusnak, akit annyian bántalmaznak mostanában. Úgy gondoltam: lélekben elszállok a tabernakulum elé, ott visszavonulok szegény kis lelkem mélyére, ahol Jézus rejtőzik és ott végzem el éjszakai engesztelő imádásomot. Nem lesz ez ünnepélyes ájtatosság, csak egy szegény beteg csendes imádása. Nagyon kérem, fogadjon el engem is, atyám, rendelkezzék velem és kérje meg Jézust: ne kímélje semmiben ezt a nyomorult kis semmit, ami én vagyok… Mennyire igaza volt a Mesternek, amikor újra meg újra a kicsinyeket, az alázatosakat, a „semmiket” a szenvedőket mondta boldognak.

És vajjon nincs-e sok ilyen „semmink” kunyhókban és palotákban? Nagy szükségem van az effajta kis „senkikre,” mert általuk tudom leginkább kényszeríteni Jézust arra, hogy a kegyelmek csodáival árassza el a világot. És amint a Teremtő semmiből hívta életre a csillagok csodás világát, úgy a Szeretet Királya is kitárt karokkal, vágyódó szívvel várja a szegény kis „semmiket,” hogy ragyogó csillagokat teremtsen belőlük nevének nagyobb dicsőségére. Magnificat! Adveniat! Most pedig hadd kérjelek meg benneteket, kedves olvasóim: ne engedjétek, hogy soká dideregjen a Szeretet Királya házatok ajtaja előtt. Bocsássátok be, fogadjátok boldog szeretettel és Ő is békés menedékhelyet készít majd számotokra Szívében, addig is, amíg kegyelmének segítségével bejuthattok a béke és szeretet örök hajlékába.

Létrehozva 2018. november 24.