XV. Benedek pápa levele

Szeretett fiúnknak, Mateo Crawley-Boevey, Jézus és Mária Szívei kongregációja szerzetesének

Szeretett Fiunk, üdvözlet és apostoli áldás.

Érdeklődéssel olvastuk leveledet, valamint az ahhoz mellékelt írásokat. Azt látjuk belőlük, hogy immár több év óta szeretettel és megértéssel fáradozol azon, hogy a családok minél nagyobb számban ajánlják fel magukat Jézus Legszentebb Szívének. Boldog emlékű elődünk, XIII. Leó ugyan már az egész emberiséget felajánlotta a Szent Szívnek, ez azonban még korántsem teszi feleslegessé az egyes családok felajánlását. Hiszen ami magántulajdonunk, az sokkal közelebb áll szívünkhöz, mint a közös tulajdon. Éppen azért nagy örömmel tölt el bennünket munkálkodásodnak reményen felüli szép sikere és arra buzdítunk, hogy azt lankadatlan kitartással folytasd.

Valóban, napjainkban alig lehetne bármi is időszerűbb, mint ez a te kezdeményezésed, most amikor olyan sok oldalról nyilvánul meg az a törekvés, hogy az Egyház által kiépített erkölcsi rendet felforgassák és az Egyház törvényeinek hatályon kívül helyezésével a pogányság útjára vezessék vissza az emberiséget. Támadásaikat elsősorban a társadalom alapja: a család ellen irányítják, mert hiszen az rejti magában, mint csírát, az egész polgári társadalmi rend elemeit. Múlhatatlanul elérnék céljukat, a meglévő társadalmi és erkölcsi rend felforgatását, ha sikerülne nekik a család alapvető törvényeit meglazítani. Nagyon jól tudják ők ezt. Siettek tehát a házasság felbonthatóságát törvénybe iktatni, hogy ezzel a család alapjait megingassák. Az ifjúságot állami iskolákba kényszerítik, ahol teljes hiánya uralkodik a vallásos szellemnek és ahol szükségszerűen kihal a fiatal lelkekből a szülői tekintély tisztelete. Itt van továbbá a természet törvényeivel való szégyenletes szembehelyezkedés, amely a házasságban csak a vágyak kielégülését keresi, a velejáró kötelességekről azonban hallani sem akar, ami piszkos bűnökkel szennyezi be a családi élet szentségét és istentelen módon már alapjában veszélyezteti az emberi nem fennmaradását. Nagyon helyes módon kelsz tehát, szeretett fiunk, az egész emberi nem nagy érdekeinek védelmére, amikor felébreszted a családokban a keresztény szellemet, Jézus Krisztus szeretetét alapozod meg bennük, hogy az egész életüknek irányítója legyen. Jézus Krisztus kívánsága szerint való ez a te munkálkodásod, aki kegyelemáldását igérte meg azoknak a házaknak, amelyekben Szíve képét jámbor tisztelettel veszik körül.

Minden bizonnyal szent és üdvös dolog tehát a hódolatnak és tiszteletnek ilyen megnyilvánulása szeretett Üdvözítőnkkel szemben. Ezzel azonban még nem történt meg minden. Mindenekelőtt arra van szükség, hogy Krisztust megismerjük; Krisztust, vagyis tanítását, életét, szenvedését és megdicsőülését, öt követni nem annyi, mint a vallásosság felületes érzelmeitől vezettetni magunkat, még akkor sem, ha azok a meghatottság könnyeit sajtolják ki a gyengébb szívekből. Krisztust követni annyi, mint Őt kitartó, eleven hittel felfogni, amely hit értelmünknek, érzelmeinknek és akaratunknak irányítója és éltetője legyen. Hogy Jézust olyan sokan figyelemre sem méltatják, annak az az oka, hogy Őt az előbbiek egyáltalán nem, ez utóbbiak pedig kevéssé ismerik. Folytasd tehát, kedves fiunk, áldásos munkálkodásodat azirányban, hogy Jézus Szívének szeretete új tűzre gyulladjon a katolikusok házaiban. Eme áldásos törekvésed akkor fogja gyümölcseit megteremni, ha előbb minden házban megismerik Jézust, az ő igazságát és törvényeit. Hogy ez így legyen, szívből kívánjuk.

Szolgáljon műved terjedésére buzdításul, hogy mindazokat a búcsúkegyelmeket, amelyeket Istenben boldogult elődünk, X. Pius pápa 1913-ban Csile püspökeinek kérésére, az ottani családok számára engedélyezett, akik Urunk Szent Szívének ajánlották fel magukat, az egész világ katolikus családjaira kiterjesztem, akik ezt a felajánlást elvégzik.

Mint a mennyei javak zálogát és atyai jóindulatunk bizonyítékát, vedd, fiunk, apostoli áldásunkat, amelyben egész szívünkből részesítünk.

Kiadva Rómában, Szent Péter mellett,

1915. április 27-én, főpásztorságunk első évében.

XV. Benedek pápa.

II. fejezet

Utolsó símítások Betánia képén

Jézus Szíve, minden szív királya és középpontja

Amint tudjuk, a pápa nagy fontosságot tulajdonít a mi kedves kereszteshadjáratunknak. Igyekezzünk tehát a magunk részéről is mindent megtenni, hogy az a Szeretet Királya irgalmas szándékainak minél hathatósabb eszközévé váljék. Igen, tegyünk meg mindent, hogy az valóban gazdag gyümölcsöket teremjen a lelkekben és hogy ezt elérjük, célszerű lesz kezdeményezésünknek érdekes és sokatmondó részleteiről is beszélnünk. Jézusunk Szíve már kezdetben, akciónk első nekilendülésével kapcsolatban feltűnő bizonyítékait adta végnélküli hatalmának és irgalmának, hogy a neki tetsző mű elterjedését megkönnyítse és annak hatását a lelkekben megerősítse. Minthogy azonban az most már meglehetősen elterjedt az egész világon, nekünk magunknak kell nagy hűségünkkel, ha lehet: még feltűnőbb csodákat kiesdekelni. A kegyelmeknek kezdetben észlelt első áradata ingyenes ajándéka volt Istennek, amellyel mintegy hitelesíteni kívánta a keresztény társadalom előtt művünk gondviselésszerű jellegét; ma, a második időszakban már azt akarja, hogy mi magunk dolgozzunk meg ezekért a rendkívüli kegyelmekért, azáltal, hogy a megkezdett művet az Ő Szent Szívének szellemében építjük tovább.

A legnagyobb csoda tulajdonképpen maga az a hitből, szeretetből sarjadt, száz százalékban katolikus mű, amely máris elképzelhetetlenül gazdag gyümölcsöket érlelt a tökéletes bizalom és istenrehagyatkozás szellemében. Kétség sem fér hozzá, hogy a trónraemelés ezentúl is csodák forrása lesz, mert bizonyos, hogy az Úr egész Szívét és ebben a legfőbb kegyelmek csíráját helyezte bele.

Kérjük kedves barátainkat és apostolainkat: jegyezzék meg jól tanácsainkat és észrevételeinket, amelyeket a következőkben akarok közzéadni. Sok évi tapasztalataim gyümölcsei ezek, amelyeket a jelen mű terjesztése révén szereztem.

Egyik fontos titka a trónraemelés természetfölötti sikerének, hogy gondosan elkészítsük számára a talajt, mielőtt ismertetésébe belekezdenénk. Kedves apostolaink: vállalják magukra az Előfutár szerepét, egyenesítsék az Úr útját, hárítsák el előle az akadályokat, vagyis készítsék elő a családokat Jézus Szívének befogadására, magyarázzák meg nekik e kezdeményezés értelmét és jelentőségét. Értessék meg velük egyszerű, megnyerő közvetlenséggel: miről is van tulajdonképpen szó? Nem arról, hogy eggyel több szentképet függesszenek a többi mellé, sem arról, hogy szívhezszóló, meleg ünnepséggel tegyenek bizonyságot róla, hogy semmi katolikus kezdeményezésben való részvétel elől el nem zárkóznak, — de igenis arról, hogy maga Jézus kívánja elfoglalni a családban azt a helyet, amely őt megilleti, éspedig nem mint átutazó vendég, de mint a család tagja, legjobb, bizalmas barátja, aki állandó lakást kíván venni a családi tűzhely mellett.

Ha egy uralkodó valamerre ellátogat, szertartásmesterének dolga, hogy előre helyszíni szemlét tartson és megbeszélje a szerencsés családdal, amelyet a király látogatásával kíván megtisztelni, a vendéglátás külső körülményeit, nehogy olyan fogadtatásnak tegyék ki a magas vendéget, amely annak méltóságával nem volna összeegyeztethető. Nem mintha Jézus súlyt helyezne a formaságokra, de méltán elvárhatja a családtól, amelyet kegyelmeivel kíván elárasztani, hogy a maga részéről külső udvariassági tények által is kifejezést adjon tiszteletének, amellyel a nagy Vendég iránt viseltetik, valamint örömének is, amelyet jövetelén érez, anélkül természetesen, hogy túlhajtott szertartásossággal ártana az ünnepség családiasan bensőséges jellegének. Az önök dolga legyen, kedves apostolok, hogy szülők is, gyermekek is tisztában legyenek vele: milyen jogon jön hozzájuk ez az isteni Vendég, s hogy nekik, alattvalóknak melyek a kötelességeik Vele, azzal a Nagy Királlyal szemben, aki mint jóbarát, mint családtag kíván körükben megtelepedni.

Nagyon kérem: gondosan készítsék elő a trónraemelést, még azokban a családokban is, amelyek jószándékúak és vallásosak. Mert amint a kegyelem állapotában levő lélek sem éri be ennyivel, ha a szentáldozáshoz akar járulni, de elmélkedéssel, imádsággal készül fel isteni Vendége fogadására, úgy Betániának is virágokkal illik felékesítenie házát, felállítania a trónt és elkészítenie a lakomát, mielőtt a várva-várt Mester megérkeznék.

Nagyon illendő, nagyon felemelő, ha szépen feldíszített házioltár áll a lakás főhelyén, ha virágok, gyertyák pompáznak rajta, ha nagyszámú ünneplő társaság állja körül… Mindez nagyon helyén van, csak valahogyan el ne hanyagoljuk mellette a másfajta virágokat: a lélek virágdíszét; a másik gyertyákat: a szív szeretetlángjait; az igazi oltárt: a szülők és gyermekek hitét, szeretetét és azt az eltökélt akaratukat, hogy mindenkor maguknál tartják és szeretetükkel veszik körül a hozzájuk érkező isteni Jóbarátot.

A szegények, a kicsinyek gyakran meglepő tisztán látnak Isten dolgaiban; természetfölötti megvilágosítás útján értenek meg dolgokat és hatolnak mélyére olyan misztériumoknak, amelyekkel szemben értetlenül állnak a világ nagyjai. Egy alkalommal Rotterdam nagy kikötőjében ejtett ámulatba egy egyszerű munkás éleslátása, akinek otthonában aznap végezte a plébános a trónraemelést. Jóleső látvány volt ez a ragyogóan tiszta kis munkáslakás. Az ajtót virágfüzér fonta körül, bent pedig ünneplőbe öltözve térdelte körül az oltárt a soktagú család. Míg a szertartás folyt, több ízben halk zokogás tört fel a családfő, egy, a harmincas éveiben járó erőteljes fiatal férfi szívéből. Az ünnepség befejeztével megkértem a plébánost, tudja meg tőle: mi az, ami annyira meghatotta?

— Ó, hogyne sírnék, — vallotta meg a férfi, — mikor Jézus, az én Királyom jön el szegényes hajlékomba, éspedig nem is csak átmenetileg, egy órára, de, amint főtisztelendő atyám mondta: úgy jön, hogy mindenkorra velünk maradjon, velünk élje a szegénység és munka életét és mindvégig a barátunk, családunk tagja maradjon. Hát hogyan tudnám megállni, hogy ne sírjak?

Ugye, megkapó átértése a dolgoknak? Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy ebben a családban csakúgy, mint száz másban, köröskörül a nagy hollandus kikötőben, buzgó apostolok lelkes csapata járt házról-házra, hogy Jézus Király dicsőséges látogatására előkészítse.

Eme előkészítő munka nélkül annak tenné ki magát az apostol, hogy a trónraemelés egyszerű külsőség maradna, minden mélyebb hatás nélkül. Hiszen bizonyos: az is valami, ha Jézus Szívének képét ünnepélyes keretek közt helyezik el a házban, végcélnak azonban ez még vajmi kevés. Hogy Jézus Szívének képével valóban áldás térjen be a házba, hogy igazán átformálódjanak nyomán a lelkek, ahhoz kell, hogy tisztában legyen a család a trónraemelés igazi értelmével és tudja: minek a külső jelképe az? Érthetően és főképp: nagy szeretettel kell megmagyaráznunk nekik, mit jelent a Király és a Jóbarát elnevezés Jézusra vonatkoztatva? Éppúgy meg kell értetnünk velük a szép Betánia név értelmét, amely ezentúl a Jézus Szívének ajánlott családok közös nemesi jelzője legyen.

Ez a legjobb, sőt egyetlen módja annak, hogy a trónraemelés eleven, folyamatos cselekménnyé legyen. Az ünnepség elmúlik, a virágok elhervadnak, a díszes oltár csak ritka alkalmakkor jelenik meg újra az otthon díszhelyén, — talán amikor a családfelajánlást megújítják, Jézus azonban közben is ott él a családban, — mint a szívek szeretetének tárgya és központja. Igen: ezerszerte jobban szeretik most Jézust, mint amint eddig szerették: jobban ismerik és jobban szolgálnak neki, otthon és a templomban.

Munkára fel tehát, Jézus Szívének kedves apostolai! Legyetek hű, buzgó előfutárok; dolgozzatok lelkesedéssel, de túlhajtás nélkül. Igyekezzetek úgy előkészíteni a trónraemeléseket, hogy ne múljék el hatásuk szalmaláng módjára az első lelkesedéssel, de állandó ünnep maradjanak, amelyet a szeretet élete tesz soha nem fakuló pirosbetűs nappá a Betániáinkban.

Még egy fontos megjegyzés: ne az legyen a fő törekvésünk, hogy sok helyen csináljuk meg a trónraemelést, de a lelkiélet kimélyítése legyen a legfőbb cél, amelyért dolgozunk, és amelyet szegénynél-gazdagnál egyaránt el kell érnünk.

Ne statisztikai adatok lebegjenek a szemünk előtt, mert a felületesen, sebtében végzett trónraemelések nem volnának egyebek görögtűznél, amely könnyen fellobban, de elmúlik anélkül, hogy nyomot hagyna maga után. Többet ér a szemünkben egyetlen család, amelyet Jézus Szívének szelleme hat át, és amely értékelni tudja azt a gondolatot, hogy Jézus kiváltságos barátai közé tartozhatik, mint tíz vagy akár száz másik, amely inkább érzelmi felbuzdulásból, mint meggyőződésből ünnepli otthonában a Szeretet Királyát. Hogy pedig a szeretet és a Jézussal való együvétartozandóság szelleme el ne lanyhuljon a családokban, amelyeket buzgó fáradozásaival megnyert, elmulaszthatatlan feladata legyen az apostolnak, hogy ezeket időről-időre meglátogassa, hogy soha magukra ne hagyja és minden alkalmat, ürügyet felhasználjon rá, hogy őket újra, ha kell: tízszer meg százszor is figyelmeztesse — persze a leggyengédebb tapintattal és bölcs elővigyázattal — a Király barátainak kötelességeire.

Egyszerre, egyetlen látogatással természetesen nem lehet mindent elérni; bizony sok türelemmel kell felfegyverkeznünk, hiszen Jézus is milyen türelmes volt tanítványaival! És milyen türelmes mivelünk is! Ne csüggedjünk el, ha nem értik meg mindjárt: hogyan értelmezzük mi a trónraemelést. Vizsgáljuk meg bensőnket és ismerjük be, hogy minden jóakaratunk mellett mibennünk is csak fokozatosan kezdett működni a kegyelem; mennyivel kevesebbet szabad tehát várnunk azoknál, akik talán fele, vagy negyedrésznyi kegyelemkincset sem kaptak, mint amennyivel minket ajándékozott meg az Úr. Türelem tehát! Legyünk kitartók, jöjjünk vissza újra meg újra, hogy a kegyelem szent tüzét élesszük, s ha már befolyásra tettünk szert a családban, igyekezzünk azt növelni és jóra felhasználni — nem a magunk érdekében, de azért, hogy a családnak jót tegyünk, Jézusnak pedig örömöt szerezzünk általa.

Használjuk ki a ragaszkodást, amellyel irántunk viseltetnek, arra, hogy Jézussal való bizalmas érintkezésre vezessük a lelkeket, hogy a gyakori szentáldozás utáni vágyat felébresszük bennük és az Istenre-hagyatkozás szellemének ébrentartása útján az eljövendő nehéz napok elviselésére felerősítsük őket.

És ha az apostol gyakorlott szeme valahol gondot, nehéz keresztet lát, igyekezzék sok szeretettel, tapintattal, — amit Jézustól kell kiesdekelnie — segíteni és javítani, de mindig csak a Megváltó türelmével, aki hónapokig, esztendőkig várt, dolgozott rajtunk, amíg megértettük a szándékát: hogy jóbarátaivá, apostolaivá akar tenni bennünket. Igen, fordítsuk minden tehetségünket a családi tűzhelyek átformálására, megnemesítésére, mert ez a mi feladatunk ebben a keresztes hadjáratban. Azonban, hogy ezt a célunkat elérjük, fel kell vérteznünk magunkat Annak a szelid türelmével, irgalmas szeretetével, aki bennünket küldött. Minden elmélkedésnél jobban megvilágítja ezt a gondolatot a következő történet, — feltéve persze, hogy készséges szívvel hallgatjuk:

— Egy nagyon előkelő hölgy, aki egész életét a Jézus Szíve tisztelet terjesztésére szentelte, tudomást szerzett egy szegény hadirokkantról, aki gyűlölettel teli szívvel tért haza a harctérről. Gyűlölte Istent és az embereket, gyűlölte a papokat és az egész társadalmi rendet. A hölgy megszerezte a szegény rokkant címét és felkereste otthonában, amelynek pedig nem volt jobb híre egy kígyófészeknél.

A katona a ház előtt a napfényben sütkérezett és mindössze egy megvető pillantásra érdemesítette a vendéget, aki pedig barátságos közvetlenséggel köszöntötte. A hölgyet nem fegyverezte le ez az ellenséges érzelemről tanúskodó fogadtatás: tudakozódni kezdett a szegény rokkant hogylétéről, majd azután érdeklődött: nem volna-e szüksége valamire, akár a maga, vagy felesége vagy a gyermekei részére? Erre már megszólalt a katona s dühösen rivallt rá a hölgyre: „Pusztuljon innen olyan gyorsan, amint csak tud, amíg nem késő. Tartsa meg magának az ajándékait, nem kell nekem semmi! Tudja meg, hogy nekem csak egy vágyam van: hogy mielőbb eljöjjön a bosszú napja, amikor végre belegázolhassak a papoknak és az olyan dámáknak a vérébe, amilyen maga. Takarodjék innen, mondom, takarodjék!” — Jól van, elmegyek. De tudom, hogy maga nagyon sokat szenvedett és szenved, szeretnék hát kissé enyhíteni a sorsán, mert én szeretem magukat, mint a jó Istenben testvéreimet s azért holnap újra eljövök.

— Csak maradjon ott, ahol van, nem kell a látogatása — kiabált a dühöngő.

A márkinő derült nyugalommal tűrte a szidalmak pergőtüzét. Mosolyogva intett búcsút a szegény rokkantnak:

— Hagyja azt csak rám, szegény barátom. A fejembe vettem, hogy segítek magukon. Tehát a viszontlátásra!

Másnap megint megjelent a küzdőtéren a hőslelkű apostol. A fogadtatás ezúttal még a tegnapinál is durvább volt, ő azonban most sem hátrált meg. Erős fegyver volt a kezében: a szeretet. Tudta, hogy azt le nem győzi a pokolnak semmi hatalmassága. Hat vagy hét napig tartott ez a csatározás anélkül, hogy a legcsekélyebb enyhülés is látszott volna a katona ellenséges indulatában, végre azonban mégis kezdte megadni magát:

— Ha már nem tudok másképp megszabadulni magától, — mondta olyan hangon, amelyből most már mintha kevesebb gyűlölet csengett volna ki, — nem bánom, idehívom a feleségemet. Mondja el őneki, amit mindenáron nekem akar dumálni… Aztán hagyjon bennünket békén!

Néhány perc múlva kevéssé megnyerő külsejű, kócoshajú asszony lépett ki az ajtón és félszeg udvariassággal nyújtotta kezét a márkinő felé:

— A férjem mondta, hogy beszélni kíván velem a nagysága…

Leültek egymás mellé a fal melletti padra s az apostollelkű hölgy azzal a finom tapintattal, amelyet csak a jó Isten adhat meg az embernek, beszélni kezd a gyermekekről, érdeklődik szükségleteik felől, majd óvatosan, de kertelés nélkül Istenről, az Üdvözítő Jézusról kezd beszélni. A férj mellettük áll és kíváncsian hallgatja: ugyan mi mondanivalója lehet ennek az erőszakos asszonynak, aki pedig lám: nem is lehet rossz, amint eleinte gondolta. Az udvar egyik zugában játszadozó rongyos apróságok is közelebb merészkedtek és tágranyitott szemmel nézték a szép nénit, akinek hozzájuk is volt egy-egy jó szava és szeretettel simogatta meg az elhanyagolt, kócos hajukat…

Az első katekizmus lecke várakozáson felül jó eredménnyel zárult: az asszony szeméből sűrűn patakzott a könny, mikor az előkelő vendég a betlehemi szegénységről, a szalmán született Jézuskáról és arról beszélt, hogy ez a Jézus ma is a szegényeket, a szenvedőket öleli legnagyobb szeretettel a szívére…

A férfi hallgatagon, a bajuszát rágva állt mellettük és csak akkor szólalt meg, mikor vagy egy óráig tartó beszélgetés után órájára nézve hirtelen felugrott a hölgy:

 — Lássák, hogyan elbeszélgettem az időt. Észre sem vettem, hogy már délfelé vagyunk s nekem már otthon kellene lennem, mert vár a férjem.

— Nem maradhatna még egy kissé? — szólalt meg a katona. — De ugye, máskor is eljön?

Elképzelhetjük, mekkora örömmel ígérte meg ezt a hölgy! Magához ölelte a könnyező asszonyt, a gyerekeket végigcirógatta, a zavartan előtte álló katonának pedig barátságosan megrázta a kezét:

— Eljövök, hogyne jönnék, hiszen nagyon megszerettem magukat. De most mennem kell, mert a férjem nem szereti, ha nem vagyok pontos.

Legközelebb egy fiatal leány kíséretében jelent meg a nyomortanyán, aki a gyermekekkel foglalkozott, ő maga meg a házaspárral telepedett le, hogy folytassa a félbenmaradt beszélgetést. Ezúttal már a katona szemét is elhomályosította a könny és időnkint ö is megkockáztatott egy-egy megjegyzést:

— Dehát igaz lehet ez? Miért, hogy nekünk soha senki nem beszélt ezekről a dolgokról?

Két hónappal később meghívta a márkiné a plébánost, hogy velemenjen a rosszhírű nyomortanyára. A lelkipásztor nem szívesen fogadta el a meghívást, félt, hogy megjelenése azon a hírhedt tanyán felzúdulást vált ki és inzultusnak teszi ki vele a papi talárját. Ki írja le tehát a meglepetését, mikor az egész háznép örömmel sietett eléje és úgy fogadta, mint egy jó atyát! Megbeszélték ezúttal az egész család első áldozásának a napját is, miután előbb egyes erkölcsi vonatkozású kérdések rendezése is napirendre került.

Ez áldott nap estéjén aligha hitt volna a két szemének az, aki hosszabb távollét után került vissza a hírhedt „kígyófészek” tájára: tisztára sepert udvarán, a virágfűzéres ajtó előtt boldogan mosolygó házaspár, tisztára mosdatott gyermekek fogadták a márkiné társaságában érkező vendégeket, akik jelen akartak lenni a család örömünnepén, amikor a jó plébános a trónraemelés és családfelajánlás szertartását fogja elvégezni ebben a megbékélt, boldog Betániában.

A szegény hadirokkant mélyen meghatódva, békés mosollyal köszöntötte vendégeit és elcsukló hangon köszönte meg jóságos pártfogója fáradozásait.

— Csak most tudom — mondta, — mi hiányzott eddig az életemből. Üresnek, feketének láttam mindent, mert anélkül, hogy magam is tudtam volna, vágytam Isten után, akit nem ismertem. Mióta szívembe tért ma reggel, tudom, hogy ő volt az, aki után szomjazott a lelkem. Boldog vagyok, hogy most a lakásomba is eljön az a jó Jézus, hogy mindig velünk legyen és megossza velünk szegénységünket és boldoggá tegyen bennünket.

Felemelő, szép példa ez ugye, kedves apostolok? Minden magyarázatnál jobban megmutatja ez, hogyan kell munkához fognotok a családok körében való apostolkodásnál. Mint ez a csodálatraméltó hölgy, fegyverkezzetek fel szeretettel és kitartással, járjátok sorra a családi otthonokat, kopogtassatok be az ajtókon; ha egyszerre nem nyílnak ki, kopogtassatok újra, ha kell: tízszer, húszszor s ha előkészítettétek a trónraemelés talaját és megtörtént amiért fáradtatok, legyetek tovább is résen, hogy ki ne aludjék a lelkekben a szeretet lángja, amelyet azokban felgyújtottatok.

Már földi dolgokban is fontos, hogy jól csináljunk mindent, amit csinálunk, hát még a lelkiekben, azokban, amelyek Isten dicsőségét szolgálják! Végezzétek hát jól, amit az ő dicsőségéért, őiránta való szeretetből vállaltatok magatokra.

Sokszor felmerült már a kérdés: végezhetjük-e a trónraemelést publikánusok házaiban is?

Hogy elkerüljük az esetleges félreértéseket, amelyek árthatnának kedves művünknek, különbséget kell tennünk publikánus és publikánus közt. Megtörténik pl. — sajnos, nem is ritkán, — hogy a családfő, világi értelmezésben kiválóan derék ember, talán „jó keresztény” is, nem él mélyebb lelki életet. Nem hitetlen, de közömbös: nem jár templomba, nem érdeklik az egyház dolgai, nem él a szentségekkel. Ebben az esetben meg lehet-e csinálni a trónraemelést?

Ha az anya és a gyermekek vallásosak, ha az egész család praktizál, akkor igen. Akkor csak hadd jöjjön a nagy, az isteni Orvos. Nem így tettek-e Betániában Márta és Mária: ők is a szelíd, jó Mestert hívták, kérték, hogy meggyógyítsa, feltámassza a halott Lázárt? Mert nehogy azt higgyük, hogy a trónraemelés, az irgalmasságnak e műve csak az igazakban fejti ki hatásait. Mert ha részben úgy tekinthetjük is a Király látogatását, mint az igazak, a kipróbált párthívek jutalmát és kitüntetését, nem szabad elfelejtenünk, hogy az egyúttal a gyógyulás, a megtérés kegyelmének eszközlője is: annak az orvosnak látogatása, aki egyedül ismeri a lélek minden titkát. De azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy azok a hívek, akik erkölcsi csodát kérnek, szükségszerűen kell, hogy kettőzött mértékben szeressenek, hogy készek legyenek magukra vállalni annak a szeretet-tartozásnak a lefizetését, amelyet a szegény beteg megtagad Istenétől. A Kálvária példájából is tudjuk, hogy az irgalmasság csak akkor juthat szóhoz, amikor az igazságosság követelményei már elégtételt nyertek.

Igen: vezessük el Azt, aki azért jött hozzánk, hogy megváltson és üdvözítsen bennünket, vezessük el a szomorú Betániákba, hogy meggyógyítsa azokat a Lázárokat, akik ugyan nem haltak még meg és talán nem is haldoklanak, de nem sokat törődnek a betegségükkel és nem tesznek semmit, hogy meggyógyuljanak. És nehogy úgy tekintsék valamiképp a trónraemelést, amint X. Pius pápa előtt a szentáldozást tekintették: a szentség legfőbb jutalmának, nem pedig eszköznek arra, hogy valóban szentekké lehessünk.

Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy ott is megcsinálhatjuk a trónraemelést, ahol már nyilvános botránnyá fajult a bűn. Nem. A botrányoktól megfertőzött családi tűzhely és Bélpoklos Simon háza közt felmérhetetlenül nagy a távolság: Simon meghívta Jézust, publikánusok társaságát gyűjtötte össze köréje és még csak nem is feltételezhető, hogy Jézus rosszul érezte volna köztük magát, vagy tiszteletlenséget látott volna a társaság ilyetén összeállításában. Bizonyos, hogy gyengédséget érzett irántuk a szívében és jóságos tekintete nem egy bűnös szívben készítette elő a megtérés útját.

Hányszor lehettem tanúja magam is hasonló győzelmeknek, lassú, de határozott irányú átalakulási folyamatoknak, amikor éppen egy ilyen nagybeteg érdekében kérte a mélylelkű anya vagy a jámbor gyermek, hogy Jézus az ő családjukban is elfoglalja királyi trónját! Hányszor volt már rá eset, hogy egy hitetlen férj vagy apa hozzátartozói iránti gyengédségből eltűrte, hogy trónra kerüljön otthonában Jézus. Ó, hányat terített földre e jószándékú publikánusok közül, akik pedig sziklaszilárdan érezték lábuk alatt világnézetük talaját; hányat terített földre, halálos sebesüléssel a nagy Lélekvadász, aki fáradhatatlanul ott jár a nyomukban, csapdákat állít az útjukba, s akkor veti ki utánuk csodás hálóját, amikor legkevésbé gondolnának rá.

Íme egy példa: egy a száz közül. Pompásan berendezett szalonban voltam. A zongora fölött, gazdagon faragott keretben, mint király uralta a helyzetet Jézus Szívének képe.

Kiváló férfiú ült mellettem: nagystílű, köztiszteletben álló, feddhetetlen életű nagyúr: admirális, a családfő. Sajnos: Istentől, vallásgyakorlattól távol élt mindig, már ifjúkora óta. A trónraemelés óta azonban nagyon jó barátok voltunk. Hogy felesége kedvét megtegye, szívesen beleegyezett, hogy Jézus Szívének képét a szalonjában trónraemeljék.

Hárman voltunk a szalonban: a trónraemelt Király, az admirális és én.

Azért jöttem, hogy rohamot intézzek e kiváló lélek ellen és azt Isten segítségével meghódítsam.

Néhány semmitmondó szólásmód után, Isten irgalmasságához folyamodva segítségért, egyenesen házigazdám szívének szegeztem a fegyvert:

— Tudja-e, tengernagy úr, miért jöttem ma este?

— Bizonyosan azért, hogy engem megörvendeztessen, és hogy kissé kipihenje magát az otthonomban, amely az ön otthona is.

— Nem. Ezúttal sokkal fontosabb ügyben járok: azért jöttem, hogy önnek a feloldozást megadjam.

— A feloldozást? — mosolygott a nagyúr. Nyilván azt hitte, hogy tréfálok.

— Igen, igen: jól hallotta. Fel akarom oldozni. Csak éppen meg kell gyónnia előbb.

Az admirális hangosan felkacagott:

— Szóval: teljes harci felszereléssel jött?

És ismét nevetett.

— Igen, teljes harci felszereléssel. Nem tréfálok, kedves tengernagy úr. Nézze ezt a képet: az én Királyomat ábrázolja, de az önét is. Ő a kicsinyek és nagyok, az admirálisok és a matrózok törvényhozója, akik mind egyforma értéket jelentenek az Ő szemében. Az ön feleségének is Királya és ebben a házban mindenki térdenállva imádja Őt, az Ő törvényei szerint él mindenki, egynek a kivételével. És ez a kivétel ön, kedves admirális uram. Nos hát, az Ő nevében kérem, annak a Szívnek a nevében, amely önt olyan nagyon szereti s amely engem ideküldött, hogy irgalmát önnek felkínáljam: az Ő nevében kérem: mondjon igent, ismerje el Őt ön is Urának, hódoljon be ennek a szívnek a nagy szeretete előtt… Meg fog gyónni, ugye?

Házigazdám most már nem nevetett; megváltozott hangon válaszolt:

— Majd meglátom; majd gondolkozom rajta… talán majd később… Ilyen komoly dolgot nem szabad elhamarkodni, ha jól akarja végezni az ember…

— De ha még ma este meglepné önt a halál, vajjon azt mondaná-e neki, hogy várjon még s majd egy-két hónap múlva jöjjön vissza, mert ma még nincs elkészülve? Szerencsére most nem a halál kopogtat a szíve ajtaján, de az élet: maga Jézus kéri, követeli a jogait; ne utasítsa el Őt magától, azt a Szívet, amely olyan nagyon szereti önt. Az Ő nevében kérem, admirális úr: boruljon térdre!

Halottsápadt volt az arca. Nem szólt semmit. Látszott rajta, hogy kemény küzdelem folyik a lelkében.

— Jézus Szívének nevében jöttem önhöz, az Ő nevében, aki önnek a mennyországot, a bocsánatot küldi; könyörgök önnek: mondja, hogy igen. Legyen igazi katona, hódoljon be a nagy Király, a Szeretet Királya előtt! Tengernagy úr: boruljon térdre!

Megtörtént. A kemény katona szeméből kibuggyant a könny. Magam is lelkem mélyéig meg voltam rendülve és hosszan átöleltem, mikor elkészültünk. „Consummatum est.” Csodálatos buzgósággal végzett előkészület után, tizennégy nap múlva az egész Betánia az Úr asztala előtt térdelt. A legboldogabb maga a nagy katona volt, a hússzor kitüntetett hős, aki rátalált Urára, a Szeretet Királyára. Ezúttal is könnyek csillogtak a szemében. Néhány év múlva karjaimban halt meg, e szavakat suttogva; „Jézusom, szeretlek, mert Jézus vagy. Jöjjön el a Te országod”.

„Azért jöttem, — mondja az Úr, — hogy keressem és üdvözítsem, ami elveszett. Nem az egészségeseknek van szükségük az orvosra, de a betegeknek. Misericordiam volo”. Átszúrt Szívem az irgalmasság kimeríthetetlen tengerét hordja magában. Azért állok ajtótok előtt, hogy ezt felkínáljam nektek. Nyissátok hát ki!

„És ha barátaim, a ház lakói megértik hangomat, bizalommal fogadnak engem  házukba és mérhetetlen szeretettel magukra veszik az eltévelyedettek és elveszettek bűneit, hogy azokért nekem elégtételt nyújtsanak, akkor én meggyógyítom szeretett betegeiket, az ő örömükre és az én dicsőségemre, hogy híveim szívét megörvendeztessem és nekik Szívem hűségét bebizonyítsam. És ők meg fogják érteni: miért mondtam, Zacheus házába belépvén, e szavakat: „Ma üdvössége lett e háznak”. Bízzatok bennem; én vagyok a föltámadás és az élet.”

Hányszor mondtam már beszédeimben: Jézus a Nagy Ismeretlen ezen a világon. Még barátai sem ismerik eléggé.

Igen, korunk nagy bűne, — még a buzgó keresztényeké is, — hogy érthetetlen módon idegenül állnak Jézussal szemben. A kereszténység húsz évszázada után még mindig halljuk az üdvözítő panaszát: „Ilyen régen vagyok veletek és ti még mindig nem ismertek engem.”

Kedves apostolok, nem használhatnánk fel apostoli munkásságunkat arra is, hogy eloszlassuk kissé a családok körében ezt a szánalmas sötétséget azáltal, hogy lassan, tapintatosan az evangélium olvasására szoktassuk őket? Nagy áldás volna és nagy haladást jelentene, ha ilyenmódon ezer és ezer család körébe bejutna ez a szent könyv, amely családok vallásossága, éppen lelki képzettségük és kellő ismeretek híján, nélkülözi a szilárd talajt.

Az evangélium lapjairól olyan egyedülállóan csodálatos erkölcsi erő, annyi kegyelem árad, mint a világnak egyetlen, de egyetlen más könyvéből sem. Amint Szent Terézke mondja: „Jézus lelkének nyoma, illata árad minden lapjáról, minden szavából”.

A világirodalom egyetlen művének — legyen az bár a legszebb, leggazdagabb, legcsodálatosabb valamennyi közt, — nem adatott meg az a kiváltság, amely az evangéliumok sajátja, hogy egy szavával Isten egész Lényét megismertesse, a szív békéjét helyreállítsa és a legnehezebb kérdéseket is megoldja. Mindezt pedig feltaláljuk ebben a könyvben, azoknak az igéknek a visszhangjában, amelyeket Az mondott, aki úgy beszélt, mint rajta kívül senki és aki úgy szerette az embereket, amint rajta kívül senki sem tudott és nem is tud szeretni.

Keresztény családokban esetenkint a jámbor olvasmányoknak, aszkétikus és elmélkedési könyveknek egész gyűjteményét találhatjuk, csak éppen az evangélium hiányzik közülük.

No igen: régi könyv ez, amelyről mindenki azt hiszi, hogy már úgyis eléggé ismeri, amelyet azonban talán még soha el nem olvasott figyelemmel, átgondolva. Pedig kár, nagyon kár, mert annak a léleknek az életéből, amelynek nem az evangélium a kedvenc olvasmánya, a legkiadósabb szellemi tápláléka, annak az életéből mindig hiányozni fognak éppen a legkomolyabb alapvető elemek, amelyek nélkül nehezen fog egészen magasra, Isten közelébe emelkedni.

Munkára tehát, kedves apostolaink! Apránkint, lépésről-lépésre igyekezzetek odahatni, hogy minden család olvassa az evangéliumot. Hát még ha azt el tudnátok érni, hogy minden családban közösen olvasnának belőle mindennap legalább egy fejezetet! A magunk részéről csak sok Jóakaratot vár az Úr, a többit: szavának magával ragadó közvetlenségét, a kegyelem erejét hozzáadja Ő maga. Elsősorban mi, a családok apostolai vagyunk hivatva rá, hogy megindítsuk és sikerre vigyük ezt a mozgalmat, hiszen Evangélium és Jézus Szíve nem szorosan együvé tartoznak-e? Az evangélium: szóba-rögzítése annak az égő szeretetnek, amely ebből a Szívből fakad.

Vegyük csak szemügyre a modern „intellektüellek”, a szociális apostolok próbálkozásait, akik nagyhangú elméleteikkel, világboldogító eszméikkel ugyancsak szánalmas kudarcot vallottak. Különböző utakon indultak neki, hogy a világnak a rég áhítozott boldogságot megszerezzék; csak egy ponton értettek valamennyien egyet: hogy Istent detronizálják és törvényeit hatályon kívül helyezzék. Hogy ma világszerte viharok dúlnak, azt az ő szíves fáradozásuknak köszönhetjük: szelet vetettek és most arathatják a vihart. A szerencsétlenek! Azt már nem tudjuk megakadályozni, hogy puffogó szólamaikkal, sántikáló bölcseletükkel tovább ne mételyezzék azokat a lelkeket, akik biztos iránytű nélkül, tétovázva járják az élet utait, de azt igenis megtehetjük, hogy ezeknek a tétova vándoroknak biztos talajt adunk a lábuk alá azáltal, hogy Jézust megismertetjük, megszerettetjük velük és így ellenállóvá tesszük lelkűket a minden oldalról felkínálkozó istenellenes tanításokkal szemben.

Mert ha Ő elmegy közülünk, ha elűzik maguktól a modern hitetlenség apostolai, vajjon akkor kinél lesznek az örök élet igéi? — Sajnos, Őrajta kívül senki, de senki sem adhatja azokat nekünk. Ismertessétek meg tehát, kedves apostolok, minél szélesebb rétegekkel Jézus evangéliumát, az evangélium hamisítatlan, igazi Jézusát.

Létrehozva 2018. november 22.