„Sokan azt hiszik, hogy a pap a világiakkal szemben rendelkezik valamiféle privilégiummal vagy különleges kegyelemmel. Szomorú, de így gondolkodik a papság többsége. Én viszont azt mondom neked, hogy a papnak egy privilégiuma van: legyen szolgája mindenkinek egész élete során, akivel a nap 24 órájában találkozik.

Isten nem ad nekünk szabadnapokat és szabadságot. Ha nincs kedved, akkor is menj és szolgálj. Fájnak a lábaid, fáj a hátad: menj és szolgálj. Családi problémáid vannak, akkor is menj és szolgálj! Ezt követeli meg tőled az Úr és az Evangélium. Ha nincs benned ilyen hozzáállás – hogy egész életedet az emberek szolgálatában áldozd fel – akkor inkább válassz valami más elfoglaltságot, ne merd magadra venni Krisztus igáját.

Most olyan időket élünk, hogy sokan haszonlesésből mennek szolgálni a templomba. Így volt ez a forradalom előtt is, beszélt erről (sőt, kiabálta) Kronstadti Szent János. Hiszen a mi XX. századi orosz katasztrófánkban a papság vétke nagyon nagy.

Természetesen lemostuk ezt a vétket a vértanúk vérével, de most újra olyan idők jönnek, amikor majd mindenkit felszentelnek, aki ezt kívánja. Beszélgettem erről Őszentségével, és ő így válaszolt nekem: ‘Mit tegyünk? Egymás után nyitják meg a templomokat, katasztrofikus paphiány van’.

Én ezt megértem, de nem irigylem azokat, akik napjainkban jönnek az Egyházba. Nagyon sok a kísértés és nagyon kevés a tapasztalt lelkiatya és egyre kevesebben vannak. Nézd meg Pecsoriban [a pszkovi Barlangkolostorban]: ha elmegy Joann atya, Feofán atya, a többi sztarec, ki áll a helyükbe?… Úgy van: senki!

Pedig a szellemi élet: egy sötét föld alatti alagútban vezető út. Nagyon sok itt az éles kanyar és a mély gödör.

Nagyon fontos, hogy tapasztalt vezető vezessen a kezednél fogva, különben elesel-lezuhansz és magadtól nem leszel képes kimászni…

Azt mondják: kevés a képzett [образованный] keresztény. Mit jelent a képzettség keresztény felfogás szerint? Egyáltalán nem azt, amit az intézetekben és akadémiákon szerezhető képzettség jelent. Hanem azt, amikor a böjt, az alázat és az ima küzdelme után a Szent Lélek beköltözik az emberi szívbe és új lényt KÉPEZ [образует]. Ne felejtsd ezt el…”

Vaszlij atya azt is mondta nekem: „A legrosszabb, ha a keresztény a szívében többnek tartja magát a többi embernél, ha okosabbnak, igazabbnak, jobbnak hiszi magát. Az üdvösség titka éppen abban van, hogy rosszabbnak, méltatlanabbnak tartjuk magunkat minden más teremtménynél. Amikor a Szent Lélek él benned, akkor felismered saját kicsinységedet és rútságodat és úgy látod, hogy még a legmegátalkodottabb bűnös is jobb nálad. Ha önmagadat a másik ember fölé helyezed, azt jelenti, hogy nincs benned Lélek és még nagyon sokat kell munkálkodnod önmagadon.

De az önmarcangolás, önmegalázás szintén rossz. A kereszténynek méltóságát tudatosítva kell élnie, mivel ő a Szent Lélek lakóhelye. Az apostol így beszél: ‘Az Élő Isten templomai vagytok’. Ha szolgalelkű vagy az emberek előtt, akkor távol állsz attól, hogy ilyen templom legyél.

A legfontosabb, hogy őszintén, teljes szívünkből és egész lelkünkből imádkozzunk.

Az ima elhozza hozzánk a Lelket, a Lélek pedig lenyes rólunk minden feleslegest, képtelent, megtanít minket arra, hogy hogyan éljünk és hogy viselkedjünk…

 Úgy tűnhet nekünk, hogy mi vagyunk a legboldogtalanabbak a földön. Szegények és betegek vagyunk, senki nem szeret minket, semmi sem sikerül nekünk és az egész világ összefogott ellenünk. Néha hallgatom az ilyen embert és úgy tűnik, a sokat szenvedett Jób áll előttem. Mikor ránézek, látom, hogy jóképű, pirospozsgás, jólöltözött. Miért nagyítjuk fel a boldogtalanságunkat és szenvedéseinket? Talán azért, mert nem szenvedünk eléggé? Hiszen nézd meg: az igazán beteg emberek nem mutogatják a betegségüket, nem nyavalyognak. Hallkan hordozzák a keresztjüket egészen a végsőkig. Itt, Pecsoriban volt egy nagyfogadalmas apáca, aki egész életét görbe háttal élte le, hallott-e tőle valaki valamilyen panaszt? – senki! Ellenkezőleg, őt keresték fel az emberek vigasztalásért.

Az emberek panaszkodnak, mert úgy vélik, hogy itt, a földön kell elégedettnek és boldognak lenniük. Nem hisznek az örök életben, az örök boldogságban, ezért szeretnének még itt eltelni a boldogsággal.

Ha pedig valami kis dolog zavarja ezt a boldogságot, akkor kiabálnak: rosszul vagyok, mindenkinél rosszabbul a földön!…

Ne keresd itt a jólétet. Természetesen nehéz befogadni, de szeresd meg a fájdalmat és a szenvedést, szeresd meg a „boldogtalanságodat”. Minél inkább vágyj Isten Országára, és akkor megízleled a világosságot, akkor minden itteni édesség keserű ürömnek tűnik majd. Emlékezz: a földön csak egy pillanatig élünk, ma megszülettél, holnap meg már ássák a sírodat. Isten Országában azonban a végtelen örökkévalóságig fogunk élni. A fájdalom, ha erős, rövid ideig tart, ha pedig hosszan tartó, akkor el lehet viselni. Tűrj egy kicsit most, hogy megízlelhesd ott az örök boldogságot…”

Emlékszel az apostol szavaira: ’Jobb lett volna, ha nem keresztelkedtek meg…’? Ezek rettenetes szavak, amelyek sok mindenben saját magunkra vonatkoznak. Miért? Azért, mert külsőleg elvégezzük az orthodox szertartásokat, belül azonban ugyanolyanok maradunk, mint amilyenek a keresztség vagy a megtérés előtt voltunk: irigykedünk, csalunk, ellenszenvet érzünk a testvérünkkel szemben, elítélünk, és ami a legfontosabb, szívünk még nem szakadt el evilágtól és nem kötődött az Úrhoz. Inkább hiszünk saját kapzsiságunknak, mint Istennek; inkább hiszünk saját sóvárgásainknak, mintsem Isten parancsolatainak. Csak azt ismerjük, ami test szerinti, amit meg lehet érinteni, amit fizikai szemünkkel láthatunk, azt azonban, ami a Lélektől van, mintha vakok és süketek lennénk, nem fogjuk fel. Enélkül azonban a kereszténységnek semmi értelme sincs.

Hamisak vagyunk, igyekszünk a kereszténységet evilághoz idomítani, hogy a hitünk kiszolgáljon minket a hétköznapi életünkben, hogy kényelmesen és komfortosan érezhessük magunkat. Azonban a spirituális élet: a szűk és kényelmetlen út. Itt, bocsáss meg, le kell nyúznunk a bőrünket, és nem is egyszer, mivel a bűn a természetünkké vált, az isteni pedig természetellenes a számunkra. Ezért van szükség a keresztre, mindenkinek meg van a maga Golgothája, hogy meghaljon a bűn szenvedéseiben és feltámadjon a lélek örömében. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy önmagunkat kínoznunk kellene.

Hálával, nem pedig zúgolódással kell elfogadnunk minden fájdalmat és betegséget, ami ér minket.

Ha ver az élet, azt jelenti, hogy az Úr nem felejtkezett el rólad, olyanná váltál, mint az edzett acél a pöröly csapásai alatt. Ha kitérsz a csapások elől, akkor megmunkálatlan fémdarab maradsz, ha azonban tűrsz, akkor Isten kezeinek csodálatos műve leszel. Úgyhogy testvérem, tűrjél…

Forrás

Létrehozva 2022. február 9.